Crony: angol szó, jelentése: cimbora.

A crony capitalism kifejezést David C. Kang emelte a köznyelvből a közgazdaságtanba. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válságot vizsgáló könyvében arra jutott, hogy az addig sikeres fejlesztő államok valójában politika-vezérelt növekedést valósítottak meg. A döntéseket azonban nem autonóm szereplők hozták, a gazdaság- és pénzügypolitikát az állam és az üzleti szféra közötti szívesség- és kenőpénz cserék diktálták. A korrupció sokkal jobban elterjedt, mint az a hétköznapokban látszott, tényleges mértéke csak a válság kirobbanása után került napvilágra.

A fogalom vizsgálatát azután több régióra is elvégezték, de igazi lendületet az újabb, a 2008-as világgazdasági pénzügyi válság adott neki. Míg sokan az Adam Smith-féle láthatatlan kéz bukását látták az eseményekben, mások úgy gondolják, hogy a szabad versenyt kiszorító crony kapcsolatok okozták a hitelbuborék felfúvódását és kipukkanását.

Magyarországon érdekes módon nem igazán használja a szakma a fogalmat. Bár Bokros Lajos idén januárban több fórumon is említette, hogy az Orbán-kormány a haverok kapitalizmusát építi, sőt a trafik-ügy kapcsán itt a blogon is előkerült, a közgazdász szakma legfeljebb a korrupcióról hajlandó beszélni, de magáról a jelenségről nem.

Én itt bátorkodnék egy új fordítást bevezetni: hívjuk a dolgot csókos kapitalizmusnak! Azért javaslom haveri helyett inkább a csókos szót, mert a jelenség leginkább azt fedi le, amit a köznyelvben a csókosok, csókos cimborák alatt érteni szoktak. A Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező ugyan nem ismeri a csókos szót, de a Wikiszótár a harmadik jelentését így definiálja: Különleges bánásmódban részesített. És pont erről van szó, nem csupán arról, hogy egykori kollégiumi barátok később a közélet és a gazdaság különféle pozícióban együttműködnek. (Bár az is beletartozik.)

A csókos kapitalizmus átfogó leírását Randall G. Holcombe adta meg. Nála a csókos kapitalizmus olyan gazdasági rendszer, ahol az üzlet jövedelmezősége a politikai kapcsolatokon múlik. Tehát a jelenséget az okozza, hogy a kormányzat bekapcsolódik a gazdaságba. Ennek legtöbbször az az oka, hogy valamely piaci hiba, hiányosság korrekcióját várják el a beavatkozást kérők. E mögött persze az a hit áll, hogy az állam mindentudó és mindenható, és még jóindulatú is.

Csakhogy, amint az üzleti döntéseket emberek hozzák, úgy a politikaiakat is. A kormányzatban dolgozók ugyanúgy hibázhatnak, mint az üzleti szereplők, azt meg, hogy kinek áll több tudás a rendelkezésére, elég nehéz egyértelműen eldönteni, lásd lentebb.

A kormányzat nem is mindenható. Még a diktátoroknak is tekintettel lenniük az őket támogató, hatalomban tartó erőkre, az ő érdekükben meg kell tenni olyan lépéseket, amelyek esetleg a diktátor tudása, ízlése szerint sem a leghatékonyabbak. Egy demokratikus kormányzatot másféle – nem is feltétlenül erősebb – fékek korlátoznak. És végül: az állam jóakaratában bízni is elég nagy könnyelműség. A politikai döntéshozók persze saját érdekeiket nézik: újraválasztás, hatalomban maradás, menekülőút, stb. A kormányzati apparátus dolgozói pedig feletteseiknek, előírásaiknak kell, hogy megfeleljenek. Ha ez nem egyezik szakmai, emberi értékeikkel, akkor legfeljebb lemondhatnak a pozíciójukról, ekkor viszont már nem lesznek a kormányzat részei.

A csókos kapitalizmus azonban mégis létező gazdasági rendszer, ideje hát jobban megérteni. A következő jelenségek tartoznak ide Holcombe szerint: járadékvadászat, a szabályozás foglyul ejtése, érdekcsoport politizálás. Így nézve már ismerős fogalmakkal találkozunk.

A járadékvadászat azt jelenti, hogy ha a kormányzat kedvezményeket nyújt az üzleti szektornak, a vállalatoknak érdekükben áll forrásaikat a járadékok megszerzésére fordítani, mindaddig, míg ennek költségei alacsonyabbak, mint más haszonszerzési lehetőségek. Ez nem csupán a korrupcióról szól. Ide tartozik például az előnyösebb pozícióban levő külföldi versenytársakkal szembeni kompenzáció kérése (lényegében ezt teszi az uniós agrárszektor), de akár egyes hazai versenytársakkal szemben is meg lehet ilyen panaszokat jeleníteni. (Gondoljunk csak a kisbolt-nagybolt szembenállásra!) A járadék lehet pénzbeli támogatás, adókedvezmény, korlátozó vám, monopolpozíció biztosítása, de akár a működéshez szükséges inputok kényszerű és kedvezményes áron történő biztosítása is. Cserébe persze a vállalkozók is adnak valamit: támogatják a kedvezményt nyújtó politikusokat.

A dolog ott válik cselessé, ha a kimaradók versenyhátrányba kerülnek: rajtuk landolnak a többletadók és vámok, az ő piaci szereplésüket korlátozzák a csókosok javára. Ekkor normál üzletmenettel már nem lehet jövedelmet termelni, tehát kénytelenek beállni a sorba. Mindehhez nem kell gonosz, mohó üzletembernek, vagy korrupt politikusnak, tisztviselőnek lenni. Elég egy-két jó szándékú piacot korrigáló beavatkozás és máris felzendül a hasonlóra igényt tartók kórusa. Olyan szektor meg nem nagyon van, amelyik ne találna készséges értelmiségieket, akik simán bebizonyítják, miért közérdek és közhaszon az adott csoport támogatása.

A szabályozás foglyul ejtése a fentiekből már nyilvánvalóan következik. Nem kell az egész államot lenyúlni, nincs szükség maffiára. A szabályozó hatóságokat elég meggyőzni arról, hogy az adott intézkedés a közjót szolgálja, az pedig mindig megoldható. Már csak azért is, mert a szabályozó hatóság léte – a dolgozók állása, fizetése, a vezetők befolyása – attól függ, van-e szabályoznivalójuk. Az intézmények könnyen esnek az érdekcsoportok zsákmányául, hiszen létük függ tőlük. A közérdek nehezen szerveződik meg, még nehezebben képes finanszírozni a szükséges információk összegyűjtését, érdekei artikulálását és képviseletét, egy-egy koncentrált csoport ezt könnyen megteszi, amíg a várható nyereség megéri.

Sőt, mivel ők benne vannak az adott üzletben, eleve jóval többet tudnak róla, mint a köz egésze, nekik meg se kell ezeket szerezni, csak megfelelően csoportosítva kell feltálalniuk a szabályozó hatóság számára. És ebből előbb-utóbb megint nem lehet kimaradni. Aki részt vesz az új szabályok kialakításában, az fel tud rá készülni, idejében tud lépni még bizonytalan kimenetű döntéshozatali folyamat esetén is. A külső szemlélő viszont derült égből kapja a nyakába az új szabályokat és az alkalmazkodási idő alatt már versenyhátrányba is kerül. (Holcombe valószínűleg mit sem tud a magyar egyéni képviselői indítványokról.)

Az érdekcsoport-politizálás az, amikor a politikai hatalom már nem is áltatja magát azzal, hogy a közjót szolgálja: a befolyásos érdekcsoportoknak akar megfelelni, azokat elégíti ki a lehetőségek függvényében. Ilyenkor már az üzleti aktivitás – innováció, beruházás, kockázatvállalás – nem hoz annyi hasznot, mint a politikához dörgölőzés, vagyis a mások által megtermelt jövedelem elsajátítása. Sőt, ez utóbbi kudarc esetén is kimentést nyújt.

Az érdekcsoport politizálásnak legnagyobb magyar mestere vitathatatlanul Kádár János volt. Nála jobban senki nem tudta, milyen csoportnak mivel – privilégiummal, importengedéllyel, beruházási forrással, bérszabályozási könnyítéssel, vagy épp a vezetők megfenyegetésével – lehet befogni a hangos száját. Meg is lett az eredménye. Köpenyéből kibújt utódai csak halovány másolatok, bár a mostani kezd felnőni az Öreghez. Talán az Antall-kormány volt az egyetlen, amelyik megpróbált szakítani ezzel a gyakorlattal – ma is szidják sokan, akiket nem mentett meg -, de a taxisblokád elég korán figyelmeztető jelet küldött: szüksége van támogató érdekcsoportokra a rendszerváltó politikai erőknek is. Az a nemzeti tragédia, hogy rosszul választottak.

Mi akadályozza meg a csókos kapitalizmus kialakulását és berendezkedését? A válasz unalomig ismert. Egyrészt: minél kisebb a kormányzat, a politika beavatkozási szférája, annál kevesebb lehetőség van arra, hogy piacon értékelt teljesítmény helyett a politikai kapcsolat legyen a jövedelemhez jutás alapja. Újra és újra végig kell gondolni: mely feladatokat kell ellátnia az államnak és mit lehet a piacra bízni. A piaci hibákat – ha ugyan létező dolog ez, nem csupán skolasztika – nem korrigálni kell, hanem a következményeket kezelni.

A minél kisebb állam ellen szokás felhozni példaként a skandináv államokat, ahol a GDP jelentős részt osztja újra az állam, mégsem tudni arról, hogy kialakult volna a csókos kapitalizmus. Nos, itt lép be a másik tényező: a korlátok rendszere. Ha erős fiskális alkotmány korlátozza a kormányzatot, akkor nem lehet kedvezményben részesíteni a csókosokat és hátrányba hozni a kimaradókat. Ez sem újdonság: a joguralom, a fékek és ellensúlyok rendszere minden piacgazdaság alapja. A skandináv államokban meglehetősen korlátozott az, hogy mit és hogyan szabályozhat az állam, merev előírások korlátozzák a költségvetést és mindenkire egységes törvények vonatkoznak.

A csókosok ellen tehát nem még több szabályozással és végképp nem államosítással célszerű védekezni, hiszen épp a szabályozás, az állami irányítás okozza azt, hogy érdemes bekerülni a csókosok közé. Ezért van kudarcra ítélve nagyjából minden korrupció elleni kormány- és ellenzéki program. Nem mintha nem kéne küzdeni a korrupció ellen. De nem a közbeszerzési törvény tovább duzzasztásával és bonyolításával. Minél több a szabály, annál több a megkerülési lehetőség, annál nagyobb hasznot érhet el az, akinek sikerül. Minél több mindenről dönt a politika, annál inkább érdemes befolyást szerezni.

Útmutató a jövő évi választási döntéshez: az a párt, amelyik azt ígéri, hogy kezeli, megakadályozza, jóváteszi, megtiltja … és így tovább, az máris a csókosok foglya.

Paper writing service