Neocohn barátunk cikkére meglehetősen furcsa válaszlevélben reagált dr. Erőss Gábor.

Nem szokásom stiláris kérdéseket feszegetni, és alapvetően nincs bajom a gúnyolódó hangnemmel, de megjegyzem, ez nem pótolja a tapasztalatokkal alátámasztott érvelést. A “szerző(nő)” emlegetése viszont rendkívül kínos, a muszájból píszí beszéd szép példája. A “szerző” szó, mint a magyar nyelvben a legtöbb foglalkozásnév, egyformán alkalmazható bárkire, aki szerzői tevékenységet végez, nemtől függetlenül.Körülbelül úgy, ahogy az “ügyintéző” is lehet férfi is, nő is, ez nem egy jellemzően egyik vagy másik nem által űzött cselekvés, mint mondjuk az uránbányászat. Abban egészen biztos vagyok, hogy aki egyáltalán tudja, mit csinál egy szerző, az ugyanígy gondolja. A “szerző(nő)” kifejezés folyamatos emlegetése

  • egy nem létező sztereotípiával harcol,
  • azt bizonygatja, hogy a megszólaló bezzeg kínosan ügyel az előítélet-mentességre,
  • és számomra legalábbis azt implikálja, hogy mi, a blog szerzői viszont nem, és nekünk példát kell mutatni.

Ezzel a nyelvhasználat elemzését be is fejeztem. Sokkal fontosabb, hogy az egészségügy privatizációjával kapcsolatban eloszlassunk néhány alapvető tévhitet, legalább azon az elemi szinten, ami a magasabb szintű gazdaságtudományi ismeretek nélkül is lehetséges, mintegy ránézésre. Kezdjük mindjárt azzal, hogy olyan, hogy “az egészségügy”, nem létezik. Minden szereplőt több fő csoportba sorolhatunk, és ezeket a csoportokat jellemzően nagyon eltérő alaptulajdonságok jellemzik:

  • az egészségügyi szolgáltatások igénybe vevői: olyan egyének, akiknek valamilyen orvosi segítségre van szükségük, ezt később részletezzük. Jellemzően nem értenek az orvosi szakmához, és nem közvetlenül az orvosnak, hanem egy biztosítónak fizetnek.
  • szolgáltató: elvégzi az egészségügyi beavatkozásokat, gyógyszert és segédeszközt gyárt, stb.
  • biztosító: beszedi a pénzt a betegektől, és megszervezi az ellátást, szerződést köt a szolgáltatókkal, és kifizeti őket.

A magyar egészségügyi rendszer legnagyobb problémája, hogy gazdaságilag egyfajta beteget ismer, akik mind egyfajta biztosítónál kötnek szerződést, és egyfajta ellátási rendszerbe kerülnek be. Holott. Elnézést, de megint felsorolás következik, mivel ez egy blogbejegyzés, nem egy esszé. Szóval.

  • vannak lényegében mindenki által igénybe vett egészségügyi szolgáltatások, az egyszerűség kedvéért nevezzük ezeket közegészségügyi és járványügyi szolgáltatásoknak. Ide tartozik minden olyan intézkedés, amivel súlyos, tömeges betegségeket előzhetünk meg viszonylag olcsón, például a védőoltások, de az is, hogy bizonyos közintézményekben, sőt, extrém esetben magánterületen is hatóságilag felügyeljük a higiéniai normák betartását. Az ehhez kapcsolódó költségek fixek és a lakosság, valamint a környezet ismeretében jól becsülhetőek. Igazából elég jól védhető, hogy ezt adók módjára beszedett közpénzből finanszírozzuk, sőt, adott esetben rá is kényszerítsük az egyes alanyokat az igénybevételre. Ez egyébként nemcsak közösségi, de egyéni érdek is. Az ilyen intézkedések elmaradása miatt bizonyos betegségek járványszerűen visszatérnek. Ugyanígy ide tartozik az ilyen elővigyázatossági intézkedések ellenére kitörő, tömegeket veszélyeztető járványok kezelése, erre a minden költségvetésben félretett vészhelyzeti tartalékból kell, hogy jusson pénz.
  • vannak a klasszikus betegség- és balesetbiztosítás körébe tartozó esetek. Mindenki egy adott, kis valószínűséggel lesz beteg, mindenki fizet egy keveset, és aki beteg, megkapja a kezelést az összegyűjtött pénzből. Ezt hívják biztosításnak. Amint azt számos példa bizonyítja az élet minden területén, a biztosítás működhet hatékonyan és nyereségesen, amennyiben a kockázatok jól vannak beárazva. Ez valószínűleg még akkor is így van, ha az egészségügyi szolgáltatások rohamosan drágulnak. (A biztosítók versenyének paradox módon lehet az is a következménye, hogy a betegek szükségtelenül drága ellátást kapnak – ha nem kapják meg az általuk jónak gondolt drága kezelést, odébbállnak egy másik céghez.) Amint azt számos példából tudjuk, ha a befizetett pénz nem elég, számos kiegészítő módszert lehet találni, pl. várólisták vagy copayment. Természetesen minden társadalomban vannak, akik nem tudják a mégoly alacsony díjakat sem megfizetni. Amennyiben a társadalom úgy dönt, hogy ezeken az embereken segít, vásárolhat nekik biztosítást. Az viszont, hogy a teljes rendszert torzítjuk annyira, hogy a szociális jellegű transzfereket elfedve jusson mindenkinek ellátás, garantálja a rossz hatékonyságot.
  • és végül vannak az egészségügyi rendszereket valójában deficitessé tévő krónikus időskori betegségek. Teljesen világos, hogy az olyan betegségek ellen, amelyek a társadalom nagy részét nagy valószínűséggel elérik, nem lehet biztosítási rendszerben védekezni, hiszen ha nagy valószínűséggel minden befizető kedvezményezett is lesz, akkor nincs értelme a kockázat megosztásáról beszélni. Ezekre az esetekre bizony előtakarékossággal kell készülni, amely szintén megoldható a magánszektorban.

A magyar, illetve általában a szolidárisnak csúfolt felosztó-kirovó állami egészségpénztári rendszerek nagy baja, hogy ezeket a feladatokat nem választják szét. Ebből következik minden ilyen rendszerben a garantált hiány. A probléma a gazdagabb országokban is jelen van, csak egy gazdagabb országban az alacsony színvonal mást jelent, mint itt. Mindenütt másképp kezelik a helyzetet. Nagy-Britanniában várólistákkal, Németországban kiegészítő biztosításokkal, Franciaországban copayment van. Magyarországon ezzel szemben elvárás, hogy balkáni járulékfizetési fegyelem mellett német színvonalú szolgáltatást kapjunk, úgy, hogy a kiegészítő lehetőségeket vagy a népszavazás mossa el, vagy a szabályozás lehetetleníti el.

A Gyurcsány-kormány hivatkozott reformjainál Molnár Lajos volt az egyetlen, aki megértette, mi is a biztosítás lényege (lásd fent), épp ezért valódi biztosítókat akart, ezzel szemben a szocialista párt a látszat kedvéért egy vaskos dossziéval érkezett a megbeszélésekre, amelyben azonban csak üres papírok voltak. Céljuk leginkább az volt, hogy minden maradjon a régiben, a rendszer legnagyobb haszonélvezői (szavazók és szolgáltatók) ne szenvedjenek hátrányt. Ebből lett a halva született koalíciós koncepció, amely leopárdmintaként vált hírhedtté.

A negatív hatások a finanszírozás anomáliái miatt már rég bekövetkeztek (fotó: MTI)

A negatív hatások a finanszírozás anomáliái miatt már rég bekövetkeztek (Fotó: MTI)

 

Ennek lényege: sok biztosító lesz, de nem országosak, és a biztosító egy adott “koncessziós területen” gyűjthet betegeket, és amelyik beteg nem jelentkezik egyik biztosítóhoz sem, azokat területi alapon sorolják be, miközben a biztosítók végig többségi állami tulajdonban maradnak. Vagyis a magántőkének egy nem valódi biztosítási tevékenységet, hanem szociális ellátást végző rendszerbe kellett volna beszállniuk, nulla növekedési potenciállal, garantáltan kisebbségi tulajdonosként. Igaza lehet dr. Erőssnek, amikor azt mondja, nem tolongtak. Én meg azt mondom erre, az egészségügyi befektetőknek az átlagos magyar állampolgárnál kicsit több eszük van, és egyáltalán nem csoda, hogy nem tolongtak egy ilyen lehetőségért.

És akkor ez csak az egyik oldal, a finanszírozás és annak privatizálása. Az ellátás megszervezésének a finanszírozás rendbe tétele után kellene következni, de megintcsak azt kell, hogy mondjam, Molnár Lajos volt az egyetlen magyar politikus a rendszerváltás utáni magyar történelemben, aki ezt nyíltan ki is mondta, és ennek megfelelő tervezetet tett le az asztalra. Előtte és utána mindenki más kizárólag azzal foglalkozott, hogy az ellátás szervezését optimalizálja, ami a finanszírozás helyretétele nélkül, ami lényegében azt jelenti, hogy körzethatárokat rajzolnak arról, kinek hova kell mennie vakbélműtétre. Esetleg kórházi ágyakat számolnak fel, amit a kórházak igyekeznek a lehető legkevésbé praktikus módon teljesíteni, nehogy igazolódjon a megtakarítás lehetősége.

Jegyezzük meg, hogy az ellátásnak rengeteg, magánkézben lévő szereplője van, és általánosságban mind jól működnek. Koncessziós jellegű rendszerben, de magánkézben vannak a háziorvosi szolgáltatások. Magánkézben vannak a gyógyszertárak (ki tudja persze, meddig, és mikor jelenik meg a Nemzeti Patikárius Bót). Ennek ellenére legfeljebb olyan helyen nincs ellátás, ahová a horrorisztikusan alacsony ingatlanárak ellenére lakni sem nagyon mennek. Ide semmilyen rendszerben nem jutna orvos, de ez megintcsak szociális probléma, amit sajnos nem old meg, ha az ökoszociális erők torgyáni intenzitással ismételgetik, hogy biogazdaság és falusi turizmus.

Rengeteg járóbeteg-ellátással foglalkozó magánintézmény is van Magyarországon (rendes magán-szakrendelőre gondolok, nem feltétlenül az egy-egy orvos által működtetett, hetente pár órát üzemelő magánrendelőre, persze azzal sincs semmi baj). Magánkézben vannak a gyógyszercégek is, egyszerűen azért, mert az állam képtelen vállalni egy új gyógyszer kifejlesztésének költségeit és kockázatát. A nagy kockázatért persze nagy profittal dolgoznak, ami elsőrendű célponttá teszi őket minden kollektivista kormány számára.

A szolgáltatói oldalon tehát elsősorban a kórházak privatizációjáról van szó, amit megintcsak nyilván nem oldunk meg egy blogbejegyzésben, de pár gondolatot ehhez is hozzátennék. A leggyakoribb ellenérvek azok, amelyek szerint a jelenlegi magánitézmények rosszul működnek, és a helyzet majd csak rosszabb lesz, ha a magáncégek elviszik a drága kezeléseket, a többit meg jól beszüntetik. A helyzet az, hogy a negatív hatások a finanszírozás anomáliái miatt már rég bekövetkeztek. A tőkehiány miatt a nagy beruházást igénylő diagnosztikai eljárásokra (CT, MRI, stb.), illetve a tőkeigényes terápiás eljárásokra (dialízis) valamilyen féllegális módon kerítettek magánbefektetőt, aki persze nem tud csodát tenni, hiszen egy CT-készülék mégiscsak dollármilliós tétel, és aztán ezeket az eljárásokat valamilyen határig finanszírozza az állam.

Miután ezek a befektetések a jelenlegi, kvázi hűbéresi rendszerben történtek meg, és nincs közöttük verseny, teljes természetességgel jelennek meg az anomáliák, hogy mondjuk egy évi fix 100 milliós költséggel üzemelő, évi 300 beteg ellátására alkalmas létesítmény évi 100 beteget lát el, így értelemszerűen drágább lesz minden. Nyilvánvalóan van, akinek ez jó, a betegnek és a finanszírozónak nem.

Ezzel szemben egy átlátható szabályokra alapuló magánszolgáltatói rendszerben a költséghatékonyság kényszere számos változást hozhatna.

Például megszűnne a fekvőbeteg-ellátásban az a nyomás, hogy a bent töltött éjszakák számának növelésével tegyék rentábilissé az intézményt (bármilyen hihetetlen, most az állami kórházak és az állami biztosító játsszák azt a játékot, hogy a kórház túlszámláz, a bizosító pedig úgy csinál, mintha ez orvosilag indokolt lenne). Akármennyire hihetetlen, de a fejlett világban rengeteg beavatkozás van, amit ambuláns, egynapos, vagy maximum egy éjszakás módon el lehet végezni, Magyarországon viszont több napos kórházi tartózkodás van előírva. Ilyenkor a legtöbb szakember és bürokrata felhördül, hogy dehát kérem hogy lehet azt a bizonyos beavatkozást így elvégezni, micsoda felelőtlenség, a horngyulai értelemben vett lakosság meg megsértődik, hogy őt itt ki akarják nyírni, csak hát az Ausztriától Sidney-ig terjedő tapasztalat szerint ettől éppenhogy kevésbé halnak meg, nem jobban.

Pusztán a kórházi benntartózkodás orvosilag indokolt rövidítése javulás lenne. De ameddig az OEP és az állami intézmények maffiája ezt nem teszi lehetővé, addig a magánüzemeltető sem tud csodát tenni. Főleg úgy nem, hogy az állami intézmény a saját puha költségvetési korlátja miatt árelőnyben van, a kiegészítő biztosítással rendelkezők után pedig kétszer számláz, egyszer a magánbiztosítónak, egyszer az OEP-nek.

Aztán a tudáscentrumokba szerveződnének az előre tervezhető nagybeavatkozások. Értem én, hogy mindenki azt hiszi, elemi joga, hogy a szívátültetését Bivalybasznádon végezzék el, de ez nyilván lehetetlen. Az egész országban nincsenek nagy távolságok, tehát egy nagyműtétre egy beteget (és indokolt esetben hozzátartozót) 200 kilométerre szállítani nem ördögtől való gondolat. Nem akarok bezzegjapánozni, de muszáj: bezzeg Japánban az 500 km-nél is hosszabb Tokaido shinkansent akár napi ingázásra is használják sokan. Természetesen ez politikai kockázat, mert nehéz elmagyarázni, hogy “elvették” a kórházi osztályt, akkor is, ha az osztályt egy nyugalmazott katonaorvos és két takarító jelentette csak. De épp az a politikusi kvalitás, a leadership lényege, hogy valaki ezeket a döntéseket is meg tudja hozni és végig tudja vinni.

Ezekkel a kiragadott példákkal csak arra akartam kilyukadni, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer és szakmai hierarchia mellett a magánszolgáltatók sem tudnak csodát tenni, és egy olyan rendszerben, ahol ténylegesen soha nem volt mégcsak tervben sem a valódi, biztosítás-alapú magánfinanszírozás, nem lehet azt állítani, hogy az egészségügy privatizációját kipróbálták volna, és az megbukott volna. Ami megbukott, az az OEP. A jelenlegi rendszerben található anomáliák lényegében ennek, illetve a helyi politikai érdekek szerint összeálló ellátásszervezésnek köszönhetőek.