A budapesti János kórházban uralkodó tarthatatlan állapotok miatt is hívta fel a figyelmet e blog szerkesztője arra, hogy érdemes újra megfontolni az egészségügyi ágazat minél teljesebb privatizációját.

“Privát tulajdonú, a felelősséget, az üzletet ismerő, a páciensek egyéni jogaival tisztában lévő egészségügyi intézményekre van szükség, amelyek nem valami homályos, személytelen, tömeges ‘népegészségügyi’ feladatot látnak el, hanem tudják, hogy az egészség a legdrágább értékünk, tehát ára van. Radikális tulajoni és finanszírozási reform nélkül értelmetlen belevágni a jelenlegi egészségügy átalakításába – és itt dr. Erőss Gábor ‘tébé-mentő’ PM-politikusra (‘új bal, zöld’) nézek, aki blogján önfeledten ünnepli az egybiztosítós, államosított eü-n belüli molyolást, hogy az mekkora előrelépés. Nem az” – írtuk.

Az alábbiakban a megszólított zöld politikus, dr. Erőss Gábor (Együtt-PM) válaszlevelét közöljük, minden kommentár nélkül:

 

Homlokon csókolták Csipkerózsikát, a kapitalizmus.blog szerző(nő)jét, aki átaludt húszévnyi egészségügyi privatizációt, valamint a 2006-2008-as vitát a több-biztosítós rendszer bevezetéséről. Most felébredt, és izibe’ privatizálná az egészségügyet. Nem ő az első. De haladjunk sorjában!

A szerző(nő) nagyon elkeseredett, amikor azt olvasta a blogomban, hogy az Együtt-PM és az MSZP szakpolitikai megállapodása szerint az egészségügyben megőriznénk a nemzeti kockázatközösséget és az egybiztosítós rendszert. (Amit ezen túl írtam, sajnos nem olvasta el). Viszont ugyanő éles szemmel már az Együtt 2014 és a Párbeszéd Magyarországért (PM) megállapodásakor is felfigyelt arra az “anomáliára”, hogy ökoszociális, baloldali program mentén kötöttünk szövetséget.

A szerző(nő) az Index-et olvasva most arra is rádöbbent, hogy az egészségügyben is dolgoznak rondán viselkedő emberek, s biztos forrásból (éspedig olvasói levelekből) értesült róla, hogy kosz van a János kórházban. Mit kosz! Mocsok! (Bár mintha a Praxis blogot is olvasná, ahol tényleg durva rémtörténetek jelennek meg sorra).

Szerző(nő)nk nem hajlamos az antropológiai pesszimizmusra: hisz benne, hogy nem az ember rossz, hanem a rendszer. A megoldást is tudja: privatizáció.

Nos, lássuk, mit is lehet nálunk magánosítani, és hogyan! …De előbb essünk túl a nehezén, mondjuk ki együtt, hangosan (sőt: felháborodva): a mai magyar egészségügyben ször-nyű ál-la-po-tok u-ral-kod-nak!!! (Még a három felkiáltójel is kevés!)

Szóval akkor privatizáció!? Ez lesz a gyógyír. Még sose próbáltuk. Vagy mégis?

Magyarországon hosszú évekig működtek privatizált fekvőbeteg-ellátó intézmények, és még hosszabb ideje működnek, mind a mai napig, különböző ún. kiszervezett ellátások (outsourcinggal van tele a padlás). Nem ezeknek a privatizált és kiszervezett egészségügyi tevékenységek működésének, hatékonyságának elemzésével kellene kezdeni? Én talán még hagynám is magam meggyőzni, ha adatokkal alátámasztva bizonyítaná valaki, hogy ezekben – azonos ráfordítás és hozzáférés mellett! – jobb volt az ellátás, mint másutt.

Érdemes talán az ÁSz vonatkozó vizsgálatából kiindulni. Különben csak ideológiai vitát folytatunk, bár az sincs ellenemre. Egyébként is egészség-gazdaságtani elemzések sora vizsgálta mondjuk a kiszervezett dialízis-központok működését, és kábé arra jutottak, hogy: jól működnek, igaz jó sok (állami!) pénzből. Az az egy biztosító finanszírozza e magáncégeket, a nemzeti kockázatközösség keretein belül. Úgy ám!

Ami a legmeglepőbb, az az, hogy a szerző(nő) arról sem értesült, hogy az előző kormányzati ciklusban komoly tervek születtek a több-biztosítós rendszer bevezetésére. Ezek elsősorban három okból hiúsultak meg. Az első kétségtelenül a Fidesz gátlástalan-demagóg kampánya. A második, hogy nem született szakmai konszenzus: olyan terv, amely egyszerre biztosította volna a szabályozott, de szabad versenyt, és az ellátáshoz való hozzáférés egyetemes jellegének megmaradását.

De a harmadik ok a legfontosabb, legalábbis “kapitalista” szempontból. A potenciális befektetők nem voltak túl lelkesek. Pénzt kellett volna tenniük egy rendszerbe, ahol bevételt érdemben ők is csak a tb-kasszából remélhettek. Márpedig az annyi, amennyi. Az állam kénye-kedve szerint, igen. …Na, most belesétáltam a csapdába! Hiszen én is az államot szidom éppen: önkényesen dönt az egészségügy költségvetéséről. Helyette bízzuk az egyénre! Kiváló! Akkor már csak egy kérdés marad: hol az középosztály, amely plusz-forrásokat tudna tenni a rendszerbe, költene az egészségére? Na hol?

Természetesen vannak, akik megengedhetik maguknak, vagy olyan pozícióban vannak, hogy a cégük fizeti nekik a kiegészítő magán-egészségbiztosítást. Amit a Fidesz adómentessé is tett. Hányan vannak? Pár ezren? Pár tízezren? Őrájuk alapozzuk a rendszerszintű átalakítást? Vagy azért figyelembe vehetjük a bölcsődei gondozónők, közmunkások, dohánytermék-mentesített kisboltosok tehervállalási képességét is?

De félre a szociális demagógiával! Hisz nincs is pluszforrásra szükség! “Kifehérítjük” a hálapénzt, és már meg is van a forrás. Vagy mégse? Lehet, hogy ennek sokszorosára volna szükség?! A hálapénz a rendszer rákfenéje, de számszakilag csekély, s egyre csökkenő összeg (a biztosítók becslése szerint az egészségügyi kiadásoknak csupán 10-12%-a).

Sebaj, akkor még mindig ott a piac csodafegyvere: a hatékonyságnövekedés. Bár már szó volt róla: eleve szélsőségesen kevés (köz)pénzt költünk egészségügyre. De akkor is csupa pazarlás a rendszer! Az elszámoltathatóság és a hatékonyság-növelés régi álom, amit valóban érdemes volna megvalósítani végre, de: miért kellene ehhez privatizálni? Ezt a befektetők sem értették, amikor az előző kormány, illetve az SZDSZ meg akarta őket nyerni a privatizáció ügyének.

Ha a kezüket megköti az állam (gyors ellátást, tiszta kórházat, drága gyógyszert, egyetemes hozzáférést ír elő…), akkor hol a haszon? Mert ha spórolnak is valamit a profi menedzsmenttel (ez nyilván így volna!), annak többszörösét kellene fejlesztésekre, a várólisták lerövidítésére és a szakdolgozók továbbképzésére fordítaniuk. Különben hogy volna tiszta a kórház és jó kedélyű, kiegyensúlyozott a gipszelő, a nővér?! Ha viszont nem kötik meg a befektető kezét… hát bocs’, ha nem szeretném, hogy milliók szoruljanak ki még jobban a (minőségi) betegellátásból.

A pre-existing conditions megvan? Akkor értjük egymást! Ennyit az “egyénileg kalkulált rizikóról”! Lásd még: nagymama, dialízis, rák.

De vegyük a blogban szereplő, csúnyán üvöltöző nővér példáját. A piacpárti logika tiszta. Ha üvölt, jön a Vérprofi Kapitalista Magán-Biztosító, és kemény szigorral lesújt rá. Kirúgja. Vagyis kirúgatja: a szolgáltatóval. A puhány állam hagyta üvöltözni, de a Befektető nem fogja. Bravó! Ja, hogy ő volt az utolsó nővér az osztályon?!? A kolléganői már mind kimentek nyugatra?!? Akkor is! Így minden meg van oldva, két legyet ütöttünk egy csapásra: senki nem üvöltözik a szegény beteggel, és még spóroltunk is! Ja, hogy akkor nem lesz, aki ellássa a beteget!? Akkor most hogy is van ez? Nem fizetésemelés és munkakörülmény-javítás (vagyis SOK pénz) kellene ahhoz, hogy az ápolónőkkel minden rendben legyen? De. És még sok minden, amit az írásomban felsoroltam, igaz csak címszavakban: a minőségbiztosítástól a betegjogok érvényesítéséig. Ezekre az Együtt 2014 és a Párbeszéd Magyarországért szakpolitikai megállapodása ki is tér: “A jó egészségügyi ellátás érdekében a betegjogok intézményrendszerét – a gyakorlati tapasztalatok értékelésével – helyreállítjuk, a betegelégedettséget mérjük és javítjuk, a minőségbiztosítási rendszereket és a betegbiztonságot pedig erősítjük.”

Egyebekben én továbbra is Sinkó Eszternek a több-biztosítós rendszer körüli vita idején született szakmai érveit tartom irányadónak, be is linkeltem már az első írásomban. Most megteszem újra – erről volna érdemes beszélni.

Még annyit: a “népegészségügy” kifejezéstől nem kell pánikba esni. Az nem “valami homályos, személytelen, tömeges” izé, ahogy a szerző(nő) hiszi, hanem egészségmegőrzés és betegségmegelőzés. Bizony, az igazi egészségügy megelőzés- és alapellátás-centrikus. Szerző(nő) viszont túlságosan kórház-orientált. Mi a megelőzésre, az alapellátásra fókuszálnánk. Ismét idézek az Együtt 2014-PM megállapodásából:

“Kiemelten támogatjuk (…) – az indikátorokat valódi ösztönzőkké alakítva – a háziorvosok egészségmegőrző tevékenységét, különösen a dohányzás, az elhízás, a túlzott alkoholfogyasztás és a mozgáshiányos életmód tekintetében.”

Na, ezzel lehet igazán sokat spórolni. És akkor nem is piszkolják be a betegek a kórházat. Mert eleve kevesebben lesznek. Nem lesz kivel üvöltözni. És nem lesz miért.