Olvasni mindig veszélyes, mert a betűkkel közölt információkat az agy nem csupán passzívan fogadja be. A jeleket fel kell dolgozni, a dekódolt szöveget értelmezni kell, hogy megértsük az olvasott gondolatot. E folyamat során pedig mindjárt mindenféle kombinációkat is alkotunk: összevetjük más, korábban szerzett információkkal, szempontokkal, továbbgondoljuk és következtetéseket vonunk le. Jól ismerik a könyvek veszélyeit a diktátorok, ezért általában küzdenek is ellenük, indexekkel, cenzorokkal, könyvégetéssel és agyzsibbasztó médiával. Na, tessék, ez is egy könyvre utal, de az éjjeliszekrényemen most nem Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regénye van.

Amit most olvasok, az Matt Ridley-től A józan optimista. Gondolom, nyilvánvaló, miért kezdtem neki, részletesen meg nem is érdemes kifejteni, hiszen ebben az országban a borúlátás – okkal, ok nélkül – “nemzeti” jellemvonás. A könyv egyébként tényleg alkalmas arra, hogy kissé helyrebillentse az elkeseredett ember lelkivilágát, de elszánt zöldmozgalmárok és a biogazdálkodás hívei számára erősen önbecsülést romboló lehet. Számomra, aki hiszek a műszaki fejlődésben és abban, hogy a gazdasági növekedés jobb életkörülményeket teremt a Föld lakosai számára, a könyv valódi feltöltődés.

De nicsak, mi van itt a 210. oldalon?

“A közgazdászok könnyen rámondják valamire, hogy a ‘piac hibája’, sokszor joggal, de a ‘kormányzat hibája’ sokkal nagyobb veszélyt jelent. (…) Mégis igen sok okos ember továbbra is amellett van, hogy a kormány több mindent kezeljen, és azt feltételezik róla, hogy a legközelebb valahogy tökéletesebb és önzetlenebb lesz.”

Hogy én már hány ilyen vitát lefolytattam! Okos, művelt, széles tájékozottságú emberekkel és a hétköznapi életben saját erejükből sikerrel boldogulókkal is. Ez persze magánügy, de ez a gondolkodásmód egy ideje közüggyé vált. A jó kormányzást szinte minden politikai erő a zászlajára tűzte. A Fidesz-KDNP úgy gondolja, meg is valósította. Az Együtt 2014 programjának is központi része a jó kormányzás, amin elsősorban a korrupció-ellenes küzdelmet értik. Nos, a korrupció valóban mindenféle társadalmi jólét rákfenéje, ebben nincs vita. Abban sem, hogy megfelelő kontrollokat kell beépíteni az államigazgatás működésébe a megakadályozása céljából. De nem ez a jó kormányzás. Ugyanebben a bekezdésben Ridley ezt írja:

“Mivel a kormány monopólium, a kormány az általa működtetett intézményekből többnyire azt váltja ki, hogy azok elvesztik hatékonyságukat és stagnálni kezdenek; a kormányhivatalok inkább költségvetésük inflációját, semmint ügyfeleik kiszolgálását tartják szem előtt; a lobbicsoportok pedig bűnös szövetséget kötnek a hivatalokkal, hogy minél több pénzt szakítsanak maguknak az adófizetőktől.”

Félreértés ne essék: nem Magyarországról van szó a könyvben, hanem világtörténelemről. Az üzletemberek nem szentek, senki nem is feltételezi róluk. A náluk jóval nagyobb hatalommal rendelkező kormányzati szereplőktől viszont azt várjuk el, hogy érdekeiken felülemelkedve szolgálják a közjót. Hát rossz hír: a történelem során soha nem tették és soha nem is fogják.

Ez a baj a régóta várt Együtt-MSZP megállapodással is. Sokan szinte hisztérikusan követelték az összefogást, arra számítva, hogy ezzel megszűnik az ellenzék megosztottsága és tömegek csatlakoznak a támogatóikhoz. Most pedig értetlenül nézik a “fanyalgókat”, akiknek semmi sem jó. Pedig már korábban is voltak figyelmeztetések: maga az összefogás még nem fog megoldani semmit. (Ld. pl. az atv összeállítását a szárszói találkozóról.)

Most, hogy megvan a közpolitikai megállapodás, már látható: a fenti tévhit áthatja az egész szöveget. Nem fogok végigmenni rajta, mindenkinek magának kell eldöntenie, támogathatónak tartja-e ezt a választási együttműködést. De felhívom a figyelmet a 4. pontra, ami a korrupció ellen a pályázati folyamat teljes nyilvánosságával kíván védekezni. Jó a módszer, nem abban van a hiba. De még jobb volna, ha nem is pályáztatnának. Ha nem szednék el a jövedelmet és osztanák újra nagyon tisztán, hanem ott hagynák, ahol keletkezik. És a jövedelem-tulajdonos – aki maga küzdött meg a pénzéért – saját maga tudná, mire érdemes költenie és mire nem.

Matt Ridley az ötletek szexuális életéről:

(forrás: hocinesze.blog.hu)

A tisztességes pályázati rendszer jó sok járulékos költséggel jár: közbeszerzési szakértők, hirdetések, közjegyzők, bírálók díját kell fizetni, dokumentumokat kell előállítani, mozgatni, kezelni, másolni és őrizni. A közügyek tisztaságának persze ára van, de szükség van arra, hogy mindaz közügy legyen, ami ma annak tartunk? Nem lehetne egy csomó mindent rábízni az érintettek együttműködésére, saját szabályaikra és azt betartató mechanizmusaikra? Visszatérve Ridley szövegéhez: a piaci hiba valószínűbb, mint a közigazgatási rendszerhiba? És ha piaci hiba merül fel: nem egyszerűbb a következményeket kezelni, mint kivonni az egész folyamatot a piacról?

Példának itt az 5. pont, ahol az állami földek valóban botrányos haszonbérbe adását ígérik visszacsinálni. Az még rendben is van, hogy “A fideszes klientúrának jogsértően bérbe adott földeket vissza fogjuk szerezni”, de azután csak átlátható új pályázati rendszer ígérete jön. Na, most miért ne gondoljuk, hogy pályázati rendszer más érdekcsoportokat fog preferálni? Talán azért a szövegrészért: “…hogy a magyar föld végre valóban azoké lehessen, akik megművelik.” Miért, mi a patvarért venné bérbe bárki is? Csak a bérleti díj mértékének kérdése, hogy az uniós támogatás felvétele önmagában még ne érje meg, valami termelés is kelljen a díj kifizetéséhez és a haszonhoz. Ja, sima árverésen esetleg nem a magunkfajták jutnak földbérlethez? Kell a szabályrendszer, a közjegyző, meg a többi sallang, hogy eltakarja a lényeget. Jó kormányzás, mi?

És ez így megy tovább. A 7. pont egész vicces, itt a monopolhelyzetek ellen nem azok felszámolásával akarnak küzdeni, hanem állami intézményrendszerrel. Talán egyszerűbb lenne megmondani, hogy mennyit, melyik számlára kérnek, szerintem még az adófizetők is olcsóbban jönnek ki, mert legalább a szervezetek működését nem kell finanszírozni. Várjunk csak, hiszen ez meg a különadók mostani rendszere!

A józan optimista a történelem folyamát áttekintve azt bizonyítja, hogy ott volt fejlődés, innováció, gazdagság, jólét, ahol az emberek kereskedtek, interakcióba léptek másokkal és ennek nem szabtak gátat és mértéket államok és birodalmak. A birodalmak – hiába virágoztatta fel őket egy-egy zseniális vezető (Ridley megfogalmazásában: gazember) – mindig oda jutottak, hogy megmerevedtek, bürokratikussá váltak, bezárkóztak és elfojtották a kezdeményezőkészséget és az innovációt.

De nem kellett ehhez birodalom sem: ha a természeti körülmények szerencsétlenül alakultak és egy-egy közösséget elvágtak a többitől, akkor az elszigetelődés leépüléshez vezetett, a csere beszűkülésével elkopott a régi tudás. A munkamegosztás és a csere kiterjedése gazdagsághoz vezetett, az önellátás nyomorhoz. (Ne tévesszen meg senkit az uralkodó elitek pompás élete, építkezései. Az csak az elnyomás mértékét mutatja, nem az ország gazdagságát.)

A lényeg az, hogy kellő számú ember meg tudja osztani a tevékenységeket. Ridley szellemes példája: ha Adam négy óra alatt fog meg egy halat és három óra alatt készít el egy horgot, érdemes kooperálnia Ozzal, aki egy óra alatt fog halat és két óra alatt készít el egy horgot. Sőt, még Oznak is hasznára van az együttműködés: Adam hat óra alatt elkészít két horgot, Oz két óra alatt fog két halat. Mindkettőnek lesz egy hala és mindketten nyertek egy-egy órát, amit nem élelemszerzésre kell fordítaniuk. (Ha valakinek beugrik a portugál bor és az angol gyapjú, igaza van. Ridley bevallja, hogy a ricardo-i példát ültette át egyszerű hétköznapi helyzetre az ősemberek viszonyai között.)

A munkamegosztás és a csere minden résztvevő számára többletet eredményez. És ehhez nem kell senkinek együttműködésre kényszeríteni őket. Sőt, épp akkor hoz hasznot minden résztvevő számára a csere, ha önkéntesen léphet bele és csak azokat feltételeket kell elfogadnia, amit megfelelőnek érez a maga számára. Ha már diktátum – na, jó ösztönzés, támogatás – kavar be, akkor már nem win-win a játék végeredménye.

A magyar történelem nem szerepel a könyvben, de tessék csak végiggondolni az iskolában tanultakat! Jólétünk mindig akkor virágzott fel, amikor – akár saját uraink ellenére is – részt vettünk nagy európai munkamegosztásban és mindig akkor szegényedtünk el, ha elhittük: magunk vagyunk és ellenséget láttunk azokban, akik partnereink is lehettek volna. De ezt nem lehet központilag tervezni. Mindenkinek magának kell megtalálnia azt, hogy ő miben jobb, mi az a tevékenység, amit érdemes más számára végeznie és ki az a más.

A csuda tudja, hogyan alakul az ország sorsa a jövő évi választásokig és mi lesz azok eredménye. De jó volna, ha A józan optimista egy későbbi kiadásában nem szerepelne a 21. századi Magyarország a megmerevedő államstruktúra és fokozódó elzárkózás miatt elszegényedő társadalmak példái között. Ehhez kell mindannyiunknak felelős döntést hozni és azt az erőt támogatni – ki tudja még milyen választékból – amelyik a szabad munkamegosztást és cserét ígéri “jó kormányzás”, vagyis önállóságunktól megfosztó dajkaállam helyett.

(Címlapfotó: tudomany.blog.hu)