Kíváncsi voltam, ki fogja végre kimondani. Meglepetésemre dr. Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója mondta ki, abszolút ártatlan arccal [az ártatlanságról szóló gúnyos poén részemről kihagyva]. Idézem:

azzal, hogy az MSZP korábban megszüntette az adókedvezményt, csökkentette a kamattámogatást, szűkítette a hitelplafont, vagyis gyakorlatilag eltörölte a lakáshitelezési kedvezményeket, azzal belehajszolták a magyarokat a devizahitelekbe.

Valaki tehát kimondta, hogy a devizahitel egyszerűen az első Orbán-kormány által bevezetett kedvezményes lakáshitelezés szociális funkcióját vette át.

Mi volt ez a funkció? A Fidesz hívei szerint a középosztály megerősítése. Ebben a világképben a középosztályt nem a Max Weber-i, jövőre irányuló, elhivatott iparkodás, a vállalkozás és a befektetés képessége vagy gyakorlata határozza meg, hanem a hozzá méltó fogyasztási nívó. Éspedig az, hogy mennyit fogyaszt a legdrágább áruból: van-e saját lakása, és ha van, mekkora, esetleg hány darab.

Az Orbánék 2000 körüli, még „polgári” filozófiája szerint a jó kormánynak kutyakötelessége, hogy a középosztály fogyasztói gyarapodását támogassa. Sőt. Ha ezt a kormány csinálja, önhatalmúlag lenyúlva a jelen és jövő adófizetőinek pénzét,kockára téve tisztes megélhetésüket, az az egyedüli helyes politika. Ha viszont a bankok csinálják, a szerződőre bízva, hogy kockára teszi-e a saját pénzét és tisztes megélhetését, a kormány pedig rájuk hagyja, az a legnagyobb, demoralizáló bűn, a legszörnyűbb örökség.

Mint tudjuk, „a kormánynak” nincs pénze, a kedvezményes lakáshitel tehát arról szólt, hogy egy kisebbség lakásvásárlását vagy -építését túlnyomórészt annak a nagy többségnek kellett az adóival támogatnia, amely nem vesz vagy nem épít lakást. Éspedig, hosszú lejáratú kölcsönökről lévén szó, akár egy emberöltőn át, kötelességszerűen. Az újabb és újabb kölcsönök belépésével kumulálódva.

A devizahitelek körüli balhékból sejteni lehet annak a balhénak az arányait, ami a nyakló nélküli kedvezményes lakáshitelezésből következett volna. A Medgyessy-kormány azonban a szavazatmaximálásra utazott, és a „jóléti rendszerváltás” hasonlóan esztelen programjába – 10 százalékos államháztartási hiánnyal – a 13. havi nyugdíj vagy a bőkezű Sulinet még belefért, az orbitális támogatott lakáshitel, mivel sokkal kisebb populációnak kedvezett, már nem. (Orbán ekkor tanulta meg egyszer s mindenkorra, hogy a nyugdíjasokat nem szabad hergelni.)

Mivel azonban a Medgyessy- és a rá következő első Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikailag több mint gyáva volt, nem engedhették meg (maguknak), hogy az állami támogatás redukált megtartása mellett is ne legyen valamilyen mesterségesen olcsó hitel a piacon. Igény volt rá, próbálták volna nem kielégíteni. Ekkor fedezték fel a bankok a 2001 nyarán, Varga Mihály pénzügyminisztersége és Járai Zsigmond MNB-elnöksége idején lehetővé tett devizaalapú hitelezést.

A kormány jól járt, mert az államháztartás biztos jövőbeli megfulladását egyfajta piaci hazárdjátékra, az adósok egyáltalán nem biztos megfulladásának kockázatára konvertálta. A kockázat már csak azért is kicsinek látszott (optikai csalódás), mert általános volt a bizakodás, miszerint belátható időn belül – jóval a devizakölcsönök lejárta előtt – eurónk lesz, és az vagy megoldja, vagy legalábbis enyhíti az esetleges bajokat. Másfelől épp Járai ortodox monetáris politikája tartotta meg a forintot az adósok szempontjából kellemesen erősnek. (Lényegében az ortodox – üzletellenes – monetáris és az unortodox – üzletellenes – fiskális politika egyvelege miatt volt kitéve a magyar gazdaság eleve súlyos betegen a 2008-ban kezdődő válságnak.)

A bankok jól jártak, mert több üzletet tudtak kötni, meg legalábbis az árfolyamrés miatt, és persze ott volt a jelzálog, pacta sunt servanda, jobb helyeken.

Az adósok eleinte úgy érezték, hogy jól járnak.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az imrédyzmusba visszahanyatló posztkeresztény középosztálybeliektől az állami szerződések elapadása miatt elszegényedő baloldali értelmiségieken át a munkájukat s így a középosztályba emelkedés álmát elvesztő falusi kisemberekig mindenki meg van győződve, hogy a Bankok becsapták az Embereket. Nem mondták meg, hogy van kockázat, és hogy mekkora. Ez biztos az apróbetűs részekben volt elrejtve.

Nos, valóban kritikus az a helyzet, hogy a szerződések nyelvét az aláírók egyszerűen nem értik meg. A banknak valóban érdeke, hogy eladja a terméket, és bár olyan nincs, hogy nem hívja fel a szerződő figyelmét a kockázatra, természetesen igyekszik azt kisebbnek feltüntetni a valóságosnál. De könyörgöm, ha valaki ismeri az árfolyam fogalmát, hogyan hihet abban, hogy az 15–20 évig kedvező marad? Annál inkább, mert ekkorra az ország már politikailag két oldalra szakadt, és mindkét oldal azt hirdette, hogy a másik tönkreteszi (hatalomra kerülés esetén tönkretenné) a gazdaságot. Akkor mitől alakulna jól az árfolyam?

Ha mondjuk valaki 2006-ban gépjármű- vagy szabad felhasználású devizakölcsönt vett föl, bízhatott benne, hogy pár évig lesz valahogy, aztán ha romlik is a helyzet, összességében jól jár, mert uniós tagországban olyan brutális pénzromlás nem lehetséges. De 15–20 évre előre bízni a beteg magyar gazdaság stabilitásában?

A tönkremenők, a tüntetők feltehetően nem ismerték az árfolyam fogalmát, és azt se tudták, hogy mennyit ér a magyar gazdaság, meg hogy mire képesek azok, akik felelősek érte. Ők annyit ismertek a világból, hogy dolgoznak, tehát ezért X összegű pénzt kapnak, amiből a kellemesen alacsony Y összegű havi törlesztést fizetni tudják. Aki dolgozik, annak van pénze, az embernek jár, hogy legyen munkája, és jár, hogy azért a törlesztéshez is elegendő pénzt kapjon. A piac – akár munka-, akár pénzpiac – ebből az egyenletből ki van kapcsolva. Következésképpen ha a piac betör ebbe a zárt univerzumba, és lehetetlenné teszi a törlesztést, akkor ellenség.

Azok az emberek, akik fölvették a devizakölcsönöket, nem felelőtlenek, hanem a piacgazdaság analfabétái. Az 1998 óta regnáló kormányok, pártoktól függetlenül, mind részt vettek az analfabétává nevelésükben. (A Bajnai-kormány tűzoltása ugyan megmentette a gazdaságot a legrosszabbtól, de pedagógiai javító hatása nem volt.) Azoknak tehát, akik nem vettek föl devizakölcsönt, ezt az analfabétizmust kell megfizetni (miközben maguk is statisztikailag jó eséllyel analfabéták.)

A kormány, amelyet szintén egy piacgazdaság-analfabéta vezet, láthatóan tanácstalan – látja, hogy ez olyan politikai gyúanyag, amit ki lehetne használni, sőt ki kellene használni, mielőtt monopolizálja a Jobbik. De még az ő számolási képességeikkel is egyértelmű, hogy az igazi etatista megoldás rettentően sokba kerülne. Bennem van szolidaritás, kitalálnék valamit például azoknak a gyerekeknek a megsegítésére,  akik az elárverezett 21 000 lakásban laktak. Ha Nemzeti Ügyek Kormánya valóban szívén viseli a Magyar Családok ügyét, akár ő is kitalálhatna. De mint Tóta W. is megjegyzi, a most uralkodó elit csak az agitprop-témát látja az egészben, és ha valakin hatékonyan, anyagilag segít, az először is saját maga.

Mára ígértek kormánydöntést, elmaradt. Ehelyett Varga Mihály szólalt meg. Az a közlése, hogy a lakáscélú devizaalapú jelzáloghiteleket (és csak azokat) ki kell vezetni a hitelpiacról, és az a rejtelmes félmondata, hogy „a forinthitelt választók nem járhatnak rosszabbul, mintha a hitelfelvételkor devizakölcsönt vettek volna fel”, arra utal, hogy Orbán és környezete nem tanult és nem felejtett semmit. A második Orbán-kormány visszaért oda, ahol az első Orbán-kormány idején az egész kezdődött: az állam gondoskodik a mesterségesen olcsó forinthitelről. Ennyit tud.

De nemcsak ingyenebéd, hanem szívmelengetően olcsó ebéd sincs. A termék árát valakinek meg kell fizetnie most és a jövőben, kamatostul. Nincs menekvés.

Hacsak a londoni feketemosogatást nem tekintjük annak.