Sok szempontból elítélhetjük, ha egy külső fél beleszól egy, a felek szabad akaratából születő egyezség részleteibe – különösen így van ez, ha az a külső fél az állam, és a munkaerőpiacon kötendő megállapodásokat és szerződéseket szabályozza. Sajnos még a témával foglalkozók is ritkán gondolnak bele abba, hogy ez többek között a szegénység, különösen a mélyszegénység konzerválásának is tökéletes eszköze lehet.

A szegénységből való kitöréshez nélkülözhetetlen a munkavállalás vagy a vállalkozás, különösen ha ezen nem csak az anyagi jóléthez, hanem a megfelelő önbecsüléshez és szabadsághoz vezető utat is értjük.

A kormányok sokszor jóindulattal “védik” a kiszolgáltatottakat, szegényeket, munkavállalókat, munkanélkülieket és más, védendőként meghatározott csoportokat. Ez a gyakorlatban szabályokat és támogatásokat jelent, ezek közül különösen a jogi szabályozás, például a munkaidőről, a munkabérről, az elbocsátásról szóló törvények járulnak hozzá a szegénység fenntartásához.

A munkavállalóknak és a potenciális munkavállalóknak “jogokat”, “védelmet” biztosító szabályok a valóságban igazából korlátozások és tiltások. Az egyik ilyen a munkaidő szabályozása, amely valójában azt tiltja meg, hogy valaki – például, hogy sanyarú helyzetéből kitörjön – az átlagosnál több időt töltsön munkával a munkahelyén. Különösen korlátozza ez azokat, akik nem számíthatnak kimagasló bérre munkájukért, így szerény jövedelmüket gyakran úgy egészítik ki, hogy a munkahelyi robotolást érthető módon az otthoni robotolás követi.

Hogy azonban az adott ember egy napjából mennyit lát jónak munkahelyi robotolással, mennyit otthoni robotolással és mennyit pihenéssel tölteni, azt legjobb, ha ő maga dönti el. A szegénység ugyanis nem jelent felhatalmazást senki – különösen az állam – számára sem arra, hogy korlátozza az érintett emberek szabadságát.

Hasonló a helyzet a munkabér, különösen a minimálbér szabályozásával. Igazából ez is tiltást jelent: ha valaki abban a nem irigyelhető helyzetben van, hogy munkája – akár ideiglenesen is – nem ér mások számára annyit, mint az aktuális minimálbér járulékokkal, adókkal együtt, akkor számára a munkavállalás egyszerűen tilos. Így egy rossz megoldás helyett még rosszabbakat választhat: dolgozhat kevés pénzért illegálisan, élhet ennél is rosszabbul segélyen, netalán lophat, bűnözhet. Más megfogalmazásban pedig a minimálbér valójában minimumadót jelent, azt a minimális összeget, amelyet az állam mindenkitől be kíván hajtani.

Milton Friedman a minimálbér mítoszáról:

Az állam általában szabályozza azt is, hogyan és mikor lehet elbocsátani munkavállalókat. A munkaerő-felvétel azonban így jelentős kockázattal jár, hiszen ha például csökken a kereslet a vállalat termékére, vagy ha épp a munkavállaló nem válik be, nem lehet egyszerűen elbocsátani. E kockázat miatt egy potenciális munkaadó természetszerűleg jóval kevesebb munkavállalót foglalkoztat, mint egyébként tenné, sőt, ez sokakat elbátortalanít attól, hogy munkaadóvá, vállalkozóvá váljanak. A többi intézkedéshez hasonlóan ez is megnehezíti a szegénységből való kitörést: különösen a kevésbé képzettek esetében fordul elő, hogy – többek között – az elbocsátás nehézsége miatt nem éri meg felvállalni a munkavállaló alkalmazásával járó kockázatot.

Tovább rontanak a helyzeten a különböző csoportokat “védő”, elbocsátásra vonatkozó szabályok. A gyereket vállaló nőkre, idősekre és egyéb, védendőként meghatározott csoportokba tartozókra általában szigorúbb szabályok vonatkoznak. Ez a szigorúság valójában szintén az adott személyekkel szembeni szigorúság, és munkavállalásukat nehezíti. Nem véletlen, hogy a nőknek és az idősebbeknek gyakrabban jelent gondot az álláskeresés. Valószínűleg állami szabályozás hiányában sem lenne könnyű, az őket “védő”, valójában korlátozó szabályok azonban még tovább nehezítik helyzetüket a munkaerőpiacon.

A munkavállalás és a vállalkozás szabadsága tehát nem pusztán a hatékonyság, vagy épp a gazdasági növekedés szempontjából fontos kérdés. Az állami (túl-)szabályozás valójában nem védelmet, hanem állami erőszakkal kikényszerített tiltást és korlátozást jelent, különösen a leginkább kiszolgáltatottak számára. Ezzel szemben a szabad piacgazdaságra épülő minimális állam kitörési lehetőséget, önbecsülést és szabadságot jelenthet mindenki, de különösen a hátrányos helyzetűek számára.