Időről-időre írok itt a blogon egy kis elemzést arról, hogyan néz ki Magyarország a különféle nemzetközi összehasonlítások tükrében. Ezek gazdasági, vagy a gazdaság működése szempontjából fontos rangsorok, a belőlük kirajzolódó romló kép nem biztos, hogy más területen is érvényesül. A baj az, hogy mostani és leendő gazdasági partnereink ezeket a rangsorokat nézik, befektetési döntéseiknek nem egyetlen, de lényeges bementi információját jelentik.

Üzleti gazdaságtannal foglalkozó olvasók ismerik a benchmarking módszert, ennek a lényege az, hogy külső mércéhez, az élenjárókhoz viszonyítjuk saját teljesítményünket. A nemzetközi rangsorok ehhez segítenek hozzá bennünket országos szinten. Árvalányhajas köldöknézés helyett akkor tudjuk helyesen megítélni, mik az ország erősségei és gyengeségei, hol kell javulnunk és melyek a megőrzendő eredményeink, ha rendszeresen megkeressük magunkat az ilyen azonos módszerrel készült összehasonlító vizsgálatok eredménylistáin.

Mostanában rövid időn belül több ilyet is publikáltak, ami érdekes kombinációkra ad alkalmat. A Világbank közzétette a 2012. évi egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelmi (GNI) rangsort – ebben nincsen benne a külföldi működő tőke kivitt jövedelme, de benne van a hazai cégek határon túli befektetései után behozott profit – és ez elég gyorsan végig is futott a sajtóban: Magyarország lecsúszott a magas jövedelmű csoportból a felső középbe. 213 vizsgált ország között a 77. helyen állunk a Világbank számításai szerint 12400 dollár egy főre eső 2012-ben megtermelt jövedelemmel.

A hosszú távú idősor érdekesen mesél a rendszerváltás utáni gazdaságtörténetről: a felzárkózásról, a megtorpanásról és a válság kezeléséről. Látható, hogy míg a világ már túljutott a 2009. évi visszaesésen és visszatért a hosszú távú trendvonalhoz, a magyar görbe lefelé hajlik, tehát tartós jövedelemcsökkenés indult el.

Egy főre jutó GNI (USD)

vb1

(Forrás: Világbank, Atlas módszer)

Nyitott, exportorientált gazdaság lévén a magyar folyamatoknak együtt kéne mozogni a világgal, legalábbis trendszerűen. Mielőtt túl nagy fejtörésbe kezdhettünk volna az elkanyarodás okairól, már meg is jelent a Transparency International ez évi Globális Korrupciós Barométere, a magyar eredményeket saját nyelvünkön is közzétették.

Az, hogy felmérésük szerint a magyarok 61%-a a korrupció elmúlt két évi növekedését érzékelte, még akkor is magyarázat a növekedés leállására, ha valójában nem emelkedett a korrupciós esetek száma, vagy az általuk okozott kár. Ugyanis az a hit, hogy az állam működését néhány cégcsoport befolyásolja (82% vélte így), azt jelenti, nem is bíznak abban, hogy az állam a közjót szolgálja. Ha pedig a magyar válaszadók 85%-a úgy gondolja, hogy az ügyintézés során fontos szerepe van a személyes kapcsolatoknak, akkor az ilyennel nem rendelkezők nyilván nem fognak új vállalkozást indítani, vagy a meglevő tevékenységét bővíteni. Sőt, fennáll a veszélye annak, hogy a törvényhozás, a hatóság, a hivatal a konkurencia érdekében majd tönkreteszi a meglevő üzletet is, tehát vagy be kell szállni a “kapcsolatépítésbe”, vagy ki kell szállni az egészből. Így azután várhatjuk a jövedelemtermelő új munkahelyeket!

Nem is az az ijesztő, hogy a válaszadók 70%-a nem jelentené, ha korrupcióval találkozik, hanem az, hogy 41% azért nem tenné ezt, mert úgy gondolja, úgysem lenne eredménye, további 21% pedig a következményektől fél. Néhány fura ügy nyilvánossága kellett hozzá, de a magyarok zöme ezek szerint szó nélkül eltűri, ha az orra előtt lopják el a közpénzt. Azon már senki nem is lepődik meg, hogy legtöbben (68%) a politikai pártokat, illetve (63%) az üzleti szférát tartják korruptnak. Kövér László azonban molinók elleni hadjárata mellett elgondolkodhat azon, mennyit árt Országgyűlése tekintélyének az, hogy harmadik helyre 56%-kal (a “zemberek” több mint fele szerint) a parlament futott be.

Ha most azt hiszik, hogy bajaink oka a politikai elit és közemberek közötti bizalmi szakadék, ki kell ábrándítanom Önöket. Ha csak erről volna szó, akkor 1.) a politikai elit nem is tudott volna így rátelepedni a gazdaságra. 2.) a következő választásokon új politikai erőkre szavazva egy életre megtaníthatnánk neki, hogy ilyesmivel nem jó próbálkozni. Csakhogy ez a helyzet nem véletlenül alakult ki.

A Legatum Institute – pártfüggetlen londoni közpolitikai intézet – nem olyan közismert, mint a fent említett szervezetek. Pár éve dolgoznak egy olyan mutatószámrendszeren, ami az országok sikerét – lényegében a jólétet és a jól-létet – méri össze. A Legatum Prosperitás Index nyolc területet lefedve hasonlítja össze a teljesítményeket, részben statisztikai adatokat, részben véleménykutatások eredményeit felhasználva. Nos, a nemrég publikált 2012. évi rangsorban Magyarország a 39. helyet érte el 142 ország között, ezzel itt is a felső-közép kategóriában vagyunk. Ez nem is rossz, bár 2010-ben még a 34. helyen voltunk, de akkor csak 110 országból állt a mezőny. A részletesebb vizsgálat azt mutatja, hogy néhány területen csúnyán elmaradunk a saját szintünktől.

Magyarország helyezései a Legátum Prosperitás Index (LPI) részterületein:

vb2

(Forrás: Legatum Institute)

A hivatkozásra kattintva láthatóak az egyes területek magyar és világátlag mutatói és az is, hogy melyik évből származik az adat. (Többnyire 2010-2011-ből) Az oktatás jó helyezése az elemi és középfokú képzésben való részvételi lehetőségeknek, illetve jó tanár-diák aránynak köszönhető. A biztonságnál a polgárháború és személy elleni támadások alacsony aránya javít sokat, de elég jók vagyunk csoportokat érő sérelmekben és demográfiai stabilitásban is. Lopásokban és államilag támogatott erőszakban már az átlagnál rosszabbak voltak a számaink.

Rossz gazdasági helyezésünk nem is a gyenge GDP-nek köszönhető, mint inkább a bankok iránti hatalmas bizalmatlanságnak: míg a világban átlagosan a válaszadók 62%-a mondta azt, hogy lehet bízni a pénzügyi intézményekben, nálunk csak 29%. Miközben a munkanélküliségi ráta nem tért el az átlagtól, nálunk csak 13% gondolta, hogy alkalmas munkakeresésre az idő, a világban 34%. A személyes szabadság rossz helyezését egyetlen pont okozta: nálunk a válaszadók 63%-a volt elégedett a választás szabadságával, a világban viszont 73%. Úgy tűnik, ennek viszont hatalmas súlya van a részmutatóban.

A legrosszabb helyezést a társadalmi tőkében értünk el, ez a társadalom összetartó erejét próbálja mérni. A részmutatókból kirajzolódó kép nem olyan szörnyű, nyilván itt is nagy súlya van annak, hogy nálunk csak a válaszadók 20%-a volt az előző héten templomban imádkozni, az átlagos 49%-hoz képest. De például nálunk többen érzik azt, hogy számíthatnak segítségre a családtagjaiktól és barátaiktól. Két komoly lemaradás az, ami arra utal, hogy bajaink oka nem csupán a politikai elit és a közemberek közötti bizalmatlanság. Az elmúlt hónapban pénzt adományozók aránya nálunk 26% volt, a világban 28, tehát nem vagyunk túl önzőek. De önkéntes munkát csak a magyar válaszadók 7%-a végzett a világban átlagos 19%-kal szemben. Másokért, a közösségért tenni valamit, ez nem trendi nálunk. Azzal az állítással pedig, hogy “A legtöbb emberben meg lehet bízni” a magyar válaszadók 13%-a értett egyet, a világban 24.

Hogy a reménytelenséget tovább fokozzam: érdemes megnézni a vállalkozás és lehetőségek terület részleteit is. Az összesített 45. helyezés nem túl rossz, ez azonban főként a jó internet- és mobiltelefon ellátottságnak köszönhető (előnyünkre fordult a szoci időkből örökölt nagy telefonmizéria) és egy két nagyvállalat high-tech exportjának. Ami viszont ijesztő: a válaszadók csak 47%-a tartotta jó helynek hazánkat arra, hogy üzletet indítson, ez a világban 70%-os. És csupán 40% gondolta úgy, hogy kemény munkával előre lehet jutni, erősen elmaradva a világban jellemző 81%-tól.

Visszajutottunk a kiinduláshoz: ha az ország lakói úgy látják, hogy a politikai és üzleti világ összefonódása megfojtja a lehetőségeiket, nem lehet bízni egymásban és nem érdemes fellépni sem a jóért, sem a rossz ellen, akkor abból csak egy dolog következik: stagnálás, lecsúszás. Na, ez látható az első ábrán. Azoknak a politikai erőknek, amelyek új beszállóként akarnak részt venni a jövő évi választásokon, azt kell elhitetni, hogy ezen változtatni tudnak.

Nem arra vonatkozó ígéreteket kérünk, hogy most majd más lesz az elosztás. Attól ugyan néhányan majd nyernek, de továbbra sem termelődik többlet jövedelem az országban. Arra adjanak programot, hogy tehetünk magunkért! Reményt, hogy aki mások jól-létéhez járul hozzá, maga is boldogul.