Az ifjúsággal mindig csak baj van. “Juventus ventus” – mondták a régi rómaiak, ami pont azt jelenti, mint a mi szólásunk: Fiatalság, bolondság. De ha beütjük a Google-be: “mai fiatalok”, akkor ennél jóval kevésbé elnéző szövegekre kapunk találatot. És hasonlót hallani lépten-nyomon az élet minden területén.

A fiatalokkal mindig ugyanaz a baj: nem tisztelik a régi értékeket. Irodalomban nálam jártasabbak valószínűleg idézetek sorát tudnák felhozni, hol, mikor hangzottak már el a mai panaszok: illetlenül viselkednek, furcsa ruhákat és hajviseletet hordanak, ápolatlanok, túl cicomásak, a zenéik, képeik borzalmasak (olvasmányaik is, de azt csak kevesen tudják az idősebbek közül, ahhoz ui. olvasni kéne). Nem tanulnak. Soha nem tanulnak rendesen, azután valahogy mégis átveszik a stafétabotot és működtetik azt, amit. Pedig nem vállalnak felelősséget. Nem akarnak úgy élni, ahogy az öregek, és mindenekelőtt: nem tisztelik a tekintélyt. Az biztos, hogy én már jeles római autortól olvastam ilyen szöveget, csak lusta vagyok megkeresni a hivatkozást. Mert nem ez a fontos.

Az ifjúság ugyan mindig is mást akart, mint az előtte járó nemzedékek, és abból lett a fejlődés, hogy ennek legalább egy részét meg is valósították. Ez kisebb-nagyobb, forradalomnak nevezett változásokkal járt. Nem kell mindjárt a francia forradalomra vagy 1848-ra gondolni, volt szexuális és informatikai forradalom is, de a film elterjedése is forradalom volt a művészetben, és még számos példát lehetne hozni. Kétségtelen azonban, hogy az apró hetykeségeken túlmenően az ifjúság időről időre látványos és radikális módon lép fel a változásokért, ami persze értetlenséget és ijedtséget okoz a jól bejáratott életrendjüket féltő idősebbekben. Pedig általában ők maguk kényszerítik radikalizmusra a fiatalokat.

A 21. század is meghozza a maga ifjúsági lázadásait. Az egyre militánsabbá váló antiglobalista és environmentalista mozgalmakon még csak csóváltuk a fejünket, és kissé lenézően mutattunk rá, milyen viccesen ellenmondásos is interneten, mobiltelefonon szervezkedni a globalizáció ellen, repülőgépen szállni egy másik kontinensre környezetvédelmi tüntetésre. A válság után elindult Occupy-mozgalmak is inkább csak zavart keltettek még a demokratikus és liberális értékek híveiben is, még az sem volt világos, mit is akarnak a sátrazó, intézményfoglaló fiatalok.

Magyarországra viszonylag későn érkeztek meg, vagy inkább később váltak sokak számára láthatóvá. Az ATTAC matricái, a 4K! (Negyedik köztársaság ifjúsági mozgalom) flash mobjai még nem érték el a széles közvéleményt, de a véleményformáló értelmiséget sem. Az új nemzedék politikai megjelenése a Milla, a Nem tetszik a rendszer, a Hallgatói Hálózat (HaHa) és társaik felbukkanásához, valamint a 4K! párttá alakulásához köthető. Ezek ugyan a fennálló rend ellen léptek fel, de első dolguk volt élesen elhatárolódni a pártoktól, mindjárt jó adag duzzogást kiváltva az ellenzéki körökből. És jogosan.

(fotó: hvg.hu)

(fotó: hvg.hu)

Ezek a szervezetek (alakult többféle is) nem csupán a kormánnyal mentek szembe. Ők bizony a fennálló erőviszonyokból nem kérnek. Egyszerűen nem fogadják az állítólagos jobboldal-baloldal választékot, nem kívánnak beállni egyik táborba sem. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire tekinthető jobboldalinak egy piac- és tőkeellenes, államosító politikát végrehajtó párt, és mennyire baloldali a külföldi tőkét, privatizációt támogató másik! De az teljesen nyilvánvaló, hogy az országban élőknek sokféle érdeke, szempontja, kötődése van, ezt semmiképp nem fedheti le egy kétpárti rendszer, valószínűleg többpárti sem. Ha a parlamenti vetélytársak ebbe az irányba nyomják a dolgot, akkor tiszta, logikus válasz a pártoktól való távolságtartás.

Szokták a HaHa szemére vetni azt is, hogy egy-ügyű, azaz csupán a felsőfokú oktatás kérdéseivel foglalkozik. Pedig pont erre van szükség: olyan szerveződésekre, amelyek bizonyos, jól meghatározott érdekeket képviselnek, nyilvánosságot adnak nekik, és elvárásként jelenítik meg ezeket a politikai szereplők felé. De nem azonosulnak velük, még azzal sem, amelyik esetleg felvállalja ezeket a programjába: kívülről ellenőrzik a megvalósítást, és számon kérik az ígéreteket. Valami ilyesmi volna a civil kontrol a politika felett, nem csoda, hogy a hatalomra törekvők utálják.

De van már korosztályos párt is. Nem a nevükben még fiatal demokraták, hanem az említett 4K! Ők ugyan nem szabtak korosztályi korlátot, de múltjuk, stílusuk elsősorban a fiatalok körében teszi vonzóvá őket. Meg az is, hogy olyan balos programjuk van, amihez képest az MSZP a fasorban sincs (bár mostanában nagyon igyekszik). És nem is rejtik véka alá, hogy a teljes politikai szereplőgárdát tokkal-vonóval kívánják pihenőre küldeni. Lazán és szemtelenül oligarchapártnak minősítik az eddigi szereplőket. Ennek során most nekimentek az eddig minden párt által roppant óvatosan kezelt nyugdíjas rétegnek is.

Ahhoz, hogy a hatalmuk megtartásához szükséges szavazatokat megszerezzék, védik a nyugdíjasokat az ámokfutásuk következményeitől. A megszorítások mindig a dolgozó embereken csattannak.”

Most nyilván sokan kapkodnak levegő után. Persze, nyersek, oldalba rúgnak bármilyen szent tehenet, fiatalok. De itt nagyjából ugyanaz az üzenet, mint amit a HaHa mond: elrendeztétek magatoknak a hatalmi pozíciókat, de mi fel akarjuk borítani a rendszert.

A rendszerváltás nem kis részben azért történt meg, mert a kommunista élcsapat is azt hitte, tartósan megalapozta a saját rendjét és elzárta az utakat az új erők elől. (Emlékszik még valaki a verébröptetésekre? Azt hívták így, amikor Kádár megkeverte az embereit a különféle posztokon. Nagyjából ugyanazokat ültetgette a kisebb-nagyobb befolyást biztosító helyekre.) El kellett takarítani, még jó, hogy többé-kevésbé békésen sikerült. Ekkor út nyílt a fiatalabbak részére is.

Nos, mostanra felnőtt és aktív korba lép az a nemzedék, amelyik a rendszerváltás környékén született. És nem fogadják el azt a leosztást, amivel szembesülnek. Sokan közülük persze igen, láthatjuk őket a pártok körüli titkárok, sajtósok, kormányzati referensek és tanácsosok szerepeiben. De nem lehet mindenkit ilyesmivel lekenyerezni. A többiek: lázadnak, helyet keresnek maguknak. Ne legyenek kétségeink: találnak is. Sokan a határokon túl, mások meg éppen most készülnek helyet csinálni maguknak, akár a bevett elosztási koalíciók szétrombolása árán is.

Nem, nem szeretném megérni annak a világnak a megvalósulását, amit a 4K! hirdet a programjában. De annak a fennmaradását sem, ami itt az ezredforduló után kialakult. Azt szeretném, ha a fiatalok megtalálhatnák itthon a teret a cselekvésre, ha nem nyomnák el kezdeményezéseiket az “oligarchák”, ha nem üldöznék el őket a csendet, változatlanságot óhajtó nyugdíjasok, ha nem fojtaná el érdekérvényesítési kezdeményezéseiket a táborokba tömörülő “mértékadó” értelmiség.

Hiszen bármilyen meredek szövegeket nyomnak is, alapvetően nekik van igazuk: ez az ország tényleg csak akkor juthat előre, ha széttörnek az elosztó rendszerek, amelyek elszedik a jövedelmek nagy részét azoktól, akik megteremtik (jó, ezek persze nem csupán a munkavállalók, de dolgozik a vállalkozó is, nem?) és átadják azoknak, akik erőpozícióik – ez lehet a szavazatok száma is! – alapján jogot formálnak rá.

Hogy mi lesz a nyugdíjasokkal, azt nem tudom. Miután az állami nyugdíjbefizetések után a magánpénztáriak is elfüstöltek, nyugdíjat csak az itt megtermelt jövedelem átcsoportosításából lehet fizetni. Ha nincs, aki ilyet termeljen: járni jár, de nem jut.

De hogy mi lesz a fiatalokkal, azt tudom: az idő és a tér nekik dolgozik. Mi öregebbek vagy együttműködünk velük, vagy kiszorítanak bennünket. Vagy magunkra maradunk. Még van lehetőségünk befolyásolni az eseményeket: a mostani választási kampányban azokat az erőket kell támogatnunk, amelyek nem oligarchát akarnak cserélni, hanem lehetőséget teremteni arra, hogy az új kezdeményezések megmutassák magukat és megméretessenek. Politikában, piacon, előadóteremben, sajtóban, színházban.

Szekértáborok helyett sokszínű, pluralista Magyarországot kell létrehoznunk, ebben a fiatalok pedig nem ellenségeink, nem kiszolgálóink, hanem velünk azonos érdekű partnereink.