Az Európai Parlamentben nagy többséggel – többek között néppárti szavazatokkal és Barroso rábólintásával  – elfogadott Tavares-jelentésre két fő választípusa van a magyar kormányzatnak. Az egyik belföldre szól, ennek volt szép példája a parlamenti Orbán-performance. Eszerint a Nyugat, ahol természetesen a baloldal képviseli a nagytőke érdekeit, így állt politikai bosszút a rezsicsökkentés miatt. Ezt azonban csak Magyarországon lehet elsütni, ahol az „elit”, évtizedes nevelőmunkával, sikeresen visszasorvasztotta a lakosság nagy hányadának politikai tájékozottságát és bölcsességét, beleértve a sajátját, az 1920-as szintre. A paranoid antikapitalizmus, antiliberalizmus, Nyugat- és baloldal-ellenesség kombinációja verhetetlen, senki sem marad ki a gyűlöletszórásból.

Külföldön ez nem eladható, ezért ott egy másik vonalat érvényesítenek. Legkésőbb Rupert Scholz esete óta a jámbor érdeklődők is tudhatják, hogy a helyzetet néha az EUR/kg mértékegység használatával lehet a legjobban leírni, de ne legyünk ennyire rosszhiszeműek, a szájba rágott magyar álláspont visszakérődzéséhez tökéletesen elég lehet maga a szájbarágás. Az átlagos EP-képviselő szellemi képességei ugyanúgy végesek, mint bármelyikünkéi, a Tavares-jelentés pedig bonyolult és háttérismereteket kívánó szöveg, teljesen érthető tehát, hogy a szimpatizáns külföldieknek az értelmezési kulcsokat és a háttérismereteket a magyar pártállami ügynökségek szállítják.

Így, mondom, a fogékony kereszténydemokrata és konzervatív képviselők nem azt az istentelen hülyeséget tudják, hogy a Tavares-jelentés a rezsicsökkentés miatti politikai bosszú, hanem azt a kimódolt csúsztatást veszik készpénznek, hogy a magyarországi alkotmányozás lényege a hagyományos európai értékek visszaállítása jogaikba, úgymint család (heteroszexuális párkapcsolattal és egyházi, de legalábbis állami szentesítéssel), továbbá vallásgyakorlás a bevett egyházak kereteiben, és semmi olyan intézkedés nincs, amire máshol ne lenne példa, az Alkotmánybíróság helyretételéhez például már csak azért is joga van a kormányzatnak, mert máshol egyáltalán nincs alkotmánybíróság.

A nyugati liberálisok ebben az értelmezésben tehát azért állnak bosszút, mert a magyar kormányzat eltér a 68 utáni liberális szabványtól, s így a család és Isten mellett egy harmadik értékre is lehet hivatkozni, jelesül a nemzetre, hiszen jogilag sehol nem rögzített kulturális és ideológiai normák – sőt, dogmák –, továbbá intézményi formák számonkérésével az Unió a nemzeti szuverenitást csorbítja.

A bennem lakó konzlib erre azt mondja, hogy a dolognak sajnos van némi alapja, mert az amúgy kiváló és – európai dokumentumhoz képest – példátlanul lényeglátó Tavares-jelentés nem súlyoz kellőképpen. A hajléktalanokkal való bánásmód vagy a melegházasság kizárása például fontos kérdés; de nem feltétlenül jó, ha ugyanazon a szinten szerepel a kijavítandó hibák között, mint a választások érdemlegességének a hiánya vagy a bírói függetlenség módszeres erodálása. Miközben pontosan a Tavares-jelentés mondja ki, hogy az előbbi, szociális és kulturális kérdéseket – a politikai-jogi-kormányzati intézményrendszer alapjaival ellentétben – nem sarkalatos (alkotmányerejű, rövid távon megváltoztathatatlan) törvényekkel kell rendezni. A helyzet az, hogy nem a meleg- és más kisebbségi emberi jogok tiszteletben tartása a szükséges feltétele vagy ismérve a demokráciának. Hanem fordítva: egyetlen olyan helyen sem tartják megbízhatóan tiszteletben a kisebbségi jogokat, ahol nincs szabad választásokon és a rendesbíróságok abszolút függetlenségén alapuló demokrácia. (A „Magyarország” „védelmében” felszólaló EP-képviselők viszont a jelek szerint egyszerűen nem tudnak a jelentés azon pontjainak a létezéséről, amelyek például a választási rendszert bírálják.)

Ha már itt tartunk, van a Tavares-jelentésnek egy fontos eleme, amire nem hogy a kormány szimpatizánsai nem figyeltek fel, de érdekes (dehogy érdekes) módon a magyar ellenzék se nagyon.

A strasbourgi vita bevezetőjében Barroso a három kézzelfogható és sürgősen rendezendő probléma között említette azt, hogy a magyar kormány/parlament különadót vethet ki az Európai Bíróság fizetési kötelezettséget eredményező ítéleteinek végrehajtása érdekében (a másik kettő az ügyáthelyezés és a kampányhirdetések kérdése). Ez arra utal, hogy az Európai Bizottságot nem hatotta meg a magyar kormányzat jogi vajákolása (a rendelkezés alig enyhítve kikerül az Alaptörvényből, be a szintén kétharmados stabilitási törvénybe).

Ennek a rendelkezésnek a teljes mocskosságát a magyar politikai közvélemény vagy annak túlnyomó többsége a jelek szerint ugyanúgy nem fogta föl, mint a manyup-einstandét. Ellentétben az Európai Bizottsággal vagy Tavaresékkel. Mi történik? A magyar kormány kőbe vési  azt a saját jogát, hogy irdatlan mértékben felrúghassa az európai szabályokat, és ezt a költségvetési törvénnyel összefüggő adókon túl, év közben a lakossággal – a híres-nevezetes magyar családokkal – fizettesse meg. Túl azon, hogy ez kimeríti a contempt of court (bíróság megvetése) angolszász jogi fogalmát, ami nem azonos a tárgyalótermi rendetlenkedéssel), és a luxemburgi bíróság függetlensége elleni támadásként, zsarolásként is értelmezhető – a demokrácia gyökerét vágja át rozsdás kapával.

Ahol ugyanis szervesen (nem „honosítással”) alakult ki a demokrácia, ott – Franciaországtól Anglián át Amerikáig – mindig az volt a fő vagy egyik fő kiváltó ok, hogy a kormányzat túladóztatással akarta finanszírozni elfuserált politikáját, vagy túladóztatással menteni az elfuserált politika nyomán előállt helyzetet. A demokrácia egyik fő értelme az, hogy ne fordulhasson elő, hogy az adófizető polgár többletadókkal fizet a rossz kormányzásért.

Ugyanígy furcsa, hogy egy elkötelezetten baloldali – sőt, az európai szocialistáktól hivatalosan balra álló – portugál újságírónak kell felhívni a figyelmet a magyar ún. jobbközép kormány egyik vagy talán legfontosabb, nagyon nem konzervatív disznóságára. Hogy a Fidesz által bepaukolt néppárti képviselők agyáig nem jutott el, az nem meglepő, de úgy rémlik, a magyar ellenzék sem fogta föl egészen. Szintkülönbség ugyan nincs, de ha a sorrend jelent valamit, akkor észre kellene venni, hogy a magyar hatóságoknak címzett, csaknem harminc ajánlás között – rögtön az Alaptörvény elsőbbsége után – a második helyen van a következő: „mérsékeljék a sarkalatos törvények visszatérő alkalmazását, meghagyva a rendes, egyszerű többséget igénylő jogalkotás számára az olyan politikai területeket, mint a család- és szociálpolitika, a költségvetési és az adóügyek” (kiemelés tőlem). Ugyanígy kifogásolja „egy korlátozott demokratikus felhatalmazással bíró, nem parlamenti testület”, a Költségvetési Tanács vétójogát. Ha ugyanis valami, akkor az adók kivetése és felhasználása  választott testületekre tartozik.

Az, hogy Orbán a sarkalatos törvényekkel, nevezetesen a stabilitási törvénnyel „a következő tíz kormány kezét” akarja megkötni, egyszerre tagadása a képviseleti demokráciának és a piaci szabadságnak. A magyar ellenzék sok minden ellen tiltakozik, de az ellen nem vagy csak gyéren, hogy ezek után egy másik kormánynak nem lehetne saját gazdaságpolitikája, azaz nincs miért választásokat tartani.

A kormánypropagandára jellemző, hogy a Tavares-jelentést cáfolni próbáló, hazugságoktól vagy tévedésektől hemzsegő memorandumban (a  kettő megkülönböztethetetlen) úgy tesznek, mintha nem értenék ezt a kérdést, és arra az állításra, hogy túl „kiterjedten” (azaz nem erre való témákban) alkalmazzák a kétharmados törvényeket, azzal felelnek, hogy a „kiterjedt” szót mennyiségileg értelmezik. Ezért hát felhozzák, hogy bezzeg  a Horn-kormány idején is tömérdek kétharmados törvény és törvénymódosítás született. (Ez a rész egyébként egy közönséges hazugságot is tartalmaz, ugyanis azt írják, hogy „tekintet nélkül az ellenzék véleményére”. Ezzel szemben a legfontosabb akkori elfogadott kétharmados jogszabályt, a régi médiatörvényt kifejezetten a szocialisták és a „nemzeti” ellenzék taktikai szövetségének jegyében fogalmazták meg. Olyan is volt.)

Egyelőre nem világos, hogy pártunk és kormányunk a nagy hőzöngésben aláveti-e magát az Európai Parlament állítólag „jogi következmények nélküli” határozatának, és tájékoztatást ad-e az „(Európai)  Parlament, a Bizottság, a Tanács elnöksége és az Európai Tanács elnöksége, valamint az Európa Tanács számára” az ajánlások végrehajtásáról (Nyomon követés fejezet). Ha igen, akkor talán reménykedhetünk, hogy ezt a második számú ajánlást is figyelembe veszik, és hogy a jövőben lesz magyar demokrácia, mert a mostani ellenzék zömébe nem vethetünk sok reményt. Ha nem, akkor megnézhetjük magunkat.