Szerzőtársam a zsidó-keresztény kultúrát kívánja védelmezni azokkal szemben, akik a homoszexuálisok házasodási jogát támogatjuk. Az alábbiakban ezen állítását alátámasztani kívánó érveire szeretnék válaszolni.

Először is azt gondolom, elvi kérdésekben nem szükséges kompromisszumot kötni.

Kompromisszumra, mint ahogy minden kérdésben, természetesen szükség van, már ami a gyakorlati közpolitikai megvalósítást illeti. Én azonban előző bejegyzésemben nem egy jövőbeli potenciális kormányprogramhoz kívántam tervezetet írni, hanem egy elvi álláspontot fejtettem ki, amelyben kompromisszumot csak akkor kívánok kötni, ha a másik oldalról olyan racionális érvekkel találkozom, amelyek közelebb visznek a másik álláspont felé. Tehát azt gondolom, szét kell választanunk a kérdés elvi és gyakorlati dimenzióját. Utóbbinak elengedhetetlenül része a kompromisszum, előbbinek nem.

Másodszor, Letter Force a poligámia kérdését el kívánja intézni azzal, hogy “felejtsük el”. Azt gondolom, elég lényeges kérdés ez is ahhoz, hogy érdemi érveket kelljen felsorakoztatni ahelyett, hogy egyszerűen a közvélekedés jelenlegi állapotából kiindulva (bár elismerem, ez legitim támpont lehet) csípőből elutasítjuk a dolog megvitatását is. Mindenesetre most nem erről van szó, hanem az azonos neműek házasságáról.

Letter Force az azonos neműek házasságától az egész zsidó-keresztény kultúrkört védi. Ha jól értem, a szerző itt különbséget tesz a keresztény hit és a kereszténység által áthatott kultúra között. Magam részéről üdvözlöm ezt a megkülönböztetést. Míg az előbbinek sokakkal egyetemben nem vagyok része, utóbbinak, szintén sokakkal egyetemben, igen. A zsidó-keresztény hagyomány fontos része a “kulturális DNS-emnek”, többek között szeretem a bibliai történeteket, ünneplem a karácsonyt és a húsvétot, értékesnek tartom a zsidó és keresztény vallás számos tanítását és rajongok az egyházzenéért. Mennyiben része azonban a zsidó-keresztény kultúrkörnek a házasság, és általában a párkapcsolatok férfi-nő közötti kapcsolatra korlátozása?

A Biblia persze valóban ezt állítja az emberek elé mintaként, de egyrészt sokunk számára (Letter Force-szal ellentétben) a Biblia nem szent szöveg, pusztán civilizációnk egy nagyon értékes irodalmi alkotása, másrészt a Biblia maga is tükrözi a családfelfogás evolúcióját például azáltal, hogy kezdetben megengedőbb a poligámiával és a válással szemben, míg a későbbi írások (elsősorban az Újszövetség) a monogámiát állítják elénk mintaképül. A Biblia maga tehát ékes példája annak, hogy az, amit zsidó-keresztény kultúrának nevezünk, folyamatosan változik, adaptálódik a változó körülményekhez, és azt hiszem, ez éppen hogy erősség, nem pedig gyengeség.

Másrészt a nyugati civilizációnak most sem kizárólag a zsidó és a keresztény hagyomány az alapja, hanem például a görög-római is, benne van az is abban a bizonyos kulturális DNS-ünkben. A kultúrák egyfajta versenye és kölcsönhatása szerintem pozitív, nem pedig negatív jelenség, lásd még ezzel kapcsolatban a globalizációval kapcsolatos eme bejegyzésemet. A fentiek fényében ezért abszurdnak tartom azt, ha több ezer éves erkölcsi kívánalmak alapján kívánnak mai kérdéseket eldönteni úgy, hogy időközben a kérdéssel kapcsolatos tudásunk jelentősen kibővült. Ma már tudjuk, hogy a homoszexualitás nem “természetellenes”, hiszen az emberen kívül számos más állatfajnál is megfigyelhető, és azt is tudjuk, hogy egyébként a természetességből/ természetellenességből (vagy “rendellenességből”) önmagában nem következik valaminek a helyessége vagy helytelensége. Azon liberális és utilitarista kívánalom, hogy valamit ne ítéljünk el és korlátozzunk addig, amíg jó okunk van azt feltételezni, hogy abból másnak kára származik, részben a keresztény tanításokra is visszavezethető.

És amint azt előző írásomban kifejtettem, az azonos neműek házasodásának elismerése senki számára nem jár szignifikáns költségekkel, leszámítva a “rendellenes” jelenségen felháborodók pszichikai költségeit, amelyről elmondtam, hogy miért nem érdemes közpolitikai döntéseknél beszámítani.

Igen ám, de Letter Force – helyesen – megjegyzi, hogy a házasság és a jelenleg is elismert bejegyzett élettársi kapcsolat közötti legfontosabb különbség az örökbefogadási szabályozásban van. Úgy tűnik azonban, hogy a szerző itt abból indul ki: ne engedélyezzék meleg pároknak az örökbefogadást egészen addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy ők is lehetnek jó szülők. Márpedig szerintem a bizonyítás terhe a másik oldalon van.

Szabadságpárti blogon vagyunk, ezért azt gondolom, induljunk ki abból, hogy bárki fogadhat örökbe egészen addig, amíg nincs elég jó okunk azt feltételezni, hogy szülőként szignifikáns negatív hatást gyakorolna az örökbefogadott gyerekre. És azt is fontosnak tartom, hogy az örökbefogadás kizárása lehetőleg ne kategorikus alapon történjen (nem fogadhatnak örökbe melegek, egyedülállóak, vörös hajúak etc.), hanem olyan kritériumok alapján, amelyek a szülői minőséget próbálják meg determinálni (még ha ez persze költségesebb eljárás is, de a fairség követelménye és a sok potenciálisan jó szülő miatt azt gondolom, megéri).

Egyébként pedig furcsának találom azt a hévet, amellyel a kereszténység és a konzervatív értékek nevében megpróbálják megakadályozni azt, hogy homoszexuálisok (szexuális és romantikus érdeklődésükkel kompatibilis) tradicionális családot alapíthassanak. Ez az attitűd talán abban a – szerintem téves – elképzelésben rejlik, miszerint ha a melegek számára megnehezítik a stabil kapcsolatok kialakítását, az majd a heteroszexuális kapcsolatok felé fogja terelni őket, amiből pedig aztán gyerekek születhetnek etc.

Ez a gondolatmenet ott hibádzik (azon kívül, hogy kis potenciális társadalmi haszonért cserébe súlyosan korlátozni kívánja sok ember számára a saját boldogságának keresését), hogy egy jó ideje a legtöbb meleg számára a stabil homoszexuális párkapcsolatnak messze nem a heteroszexuális párkapcsolat, pláne nem a házasság és a gyermeknemzés a legközelebbi helyettesítője, hanem például a kevésbé stabil homoszexuális kapcsolat, amiből ugye szintén nem születik gyerek, és ami miatt gyakran panaszkodik sok konzervatív (hogy ti. a melegek “túl promiszkuusak”). Ehhez képest mintha épp azt kívánnák megakadályozni, hogy sokan kevésbé legyenek azok.

Ugyanígy a gyermekvállalás kérdésében mintha attól félnének, hogy a születendő gyermek abortusz, kuka vagy állami gondozás helyett egy meleg párhoz kerül, akikről egyébként pusztán meleg voltukból nem lehetne azt feltételezni, hogy ne lennének jó szülők. Ezen álláspontok szerintem ellentmondásosak, és azt javaslom Letter Force-nak is, hogy gondolja át őket (mint ahogy én is igyekszem a tőlem telhető módon mindig átgondolni álláspontomat minden kérdésben). Nem a kényszerű kompromisszum, hanem a ráció kedvéért.