Alexander Hamilton, az Egyesült Államok nevű gazdasági és politikai nagyhatalom megálmodója, az első amerikai pénzügyminiszter, sokak véleménye szerint a legnagyobb koponya az Alapító Atyák között (pedig nagy volt a konkurencia), szóval Hamilton írta a 12. Federalist-cikkben: „A mezőgazdaság vagy kereskedelem gyakran vitatott kérdése oly módon dőlt el, hogy elcsöndesült a valaha köztük fennálló vetélkedés; bebizonyosodott – barátaik megelégedésére – hogy érdekeik elválaszthatatlanul összeolvadnak és összefonódnak. Számos országban kiderült, hogy ha a kereskedelem virágzik, a föld értéke is nő.”

Ezt Hamilton 1787-ben írta, a cikk egyébként dicshimnusz a kereskedelemhez, és kifejti az előnyöket, amelyek az államok egyesüléséből fakadnak e téren. 1787-ben az észak-amerikai államok lakosságának 90 százaléka így vagy úgy mezőgazdaságból élt, a politikában a legerősebb érdekcsoport a virginiai rabszolgatartó ültetvényeseké volt, és a New York-i Hamilton ezzel a virtuális békekötéssel részben őket, részben saját északi, „urbánus” társait igyekezett megnyugtatni a kölcsönös előnyökről.

Ami a magyar földtörvény körüli vitákban a legriasztóbb, az a beteg kuruc nacionalizmuson kívül a teljes egyoldalúság és gazdasági fogalmatlanság. Mintha az agrárgazdaság a kormány és a vehemens ellenzék szerint is csak termelésből állna, kereskedelem, piac (akár a földé, akár a terményeké), finanszírozás (a nem piaci alapú támogatásokon kívül) mintha nem is létezne. Vagy azért, mert nem kívánatos, vagy azért, mert nem számít.

E filozófia szerint valakinek – a magyar gazdának – jár a föld, mert ő olyan, hogy szereti a földet, és szeret dolgozni, tehát termelni fog rajta. Aztán amit termel, az valahogy eladódik, legyen ilyen a világ, ha nem, akkor a világ szemét. Másvalaki – a nem(magyar gazda) – ismeretlen, sötét szándékkal veszi meg a földet, nem azért, hogy valami teremjen rajta és abból neki haszna legyen, hanem csak azért, hogy az övé legyen, mert az neki úgy jó, nekünk meg rossz.

A Jobbik hazaárulást lát abban, hogy a Fidesz a tízéves moratórium lejárása után fogcsikorgatva, nagyon kemény feltételekkel, de lehetővé tette a külföldiek legális földvásárlását az uniós szabályoknak megfelelően. A retorika feltűnően hasonlít ahhoz, amit a Fidesz alkalmazott 1997-ben, amikor e tárgyban radikálisabb volt a kisgazdáknál – végre igazi nemzeti pártként feltüntetve magát az akkor „nemzeti oldal”-nak nevezett, egyelőre nem egységes tömbben, átvéve a vezető szerepet Torgyánéktól. A „termőföld = haza”, „szabad termőföld-forgalom = hazaárulás” egyenlőséget az a Kövér László vázolta fel elsőként 1997 szeptemberében, szintén szót nem kérve egy parlamenti ülésen, aki ugyanezért 2013-ban keményen megbüntette a Jobbikot.

De a radikális őrülmények helyett most lássuk a szoft-ángyánista változatot. Szabó Rebeka (PM, E 2014) írja blogjában:  „Ehelyett most van egy szabálytalanul elfogadott földforgalmi törvényünk, ami legkevésbé a tájba illően gazdálkodni, tisztességesen megélni, generációkon átívelő foglalkoztatásban és tradícióban gondolkodó gazdáknak kedvez.” Kétségtelenül vannak ilyen gazdák is. De ahogy az ember szétnéz az országban: kevesen.

Eleve kicsi a generációkon átívelő foglalkoztatás, mert a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma két emberöltő alatt másfél millióról 185 ezerre csökkent. Egyszóval ilyen tradíció nincs, most kellene megcsinálni, de nem fordítva ülve a lovon, lásd alább. Arról nem beszélve, hogy az a hagyomány, ami van, ennek pont az ellentéte: Magyarországon hagyományosan nem lehetett tisztességesen megélni a mezőgazdaságból egy bizonyos birtokméreten alul. Az a hárommillió koldus jórészt nem agrárproletár, hanem törpebirtokos volt.

Szabó Rebeka érvelése, miszerint a „francia sajtok és marhaszeletek” minősége és kelendősége direkt összefüggésben van a francia birtokszerkezettel (mert ott sokkal kisebb a 100 hektáron felüli gazdaságok átlagos területe) ugyan éktelen badarság, de tanulságos, mert rávilágít a hatályos magyar szakpolitikai „elit” gondolkodásmódjára és ismeretszintjére. Az ő képzeletében a „nagybirtok” a minőség akadálya, viszont a megfelelő (se nem túl nagy, se nem túl kicsi) birtokmérettől a gazda indíttatást kap, hogy jobb minőséget termeljen, meg kreatívabb lesz sajtügyben, erre felfigyelnek bel- és külföldön, és inkább azt veszik, mint a magyar nagyüzemi trappistát.

A helyzet viszont az, hogy a francia sajtkultúra történelmi fejlemény, és története jóval a nagybirtokot megszüntető francia forradalom előtt kezdődött; hogy a sajtokat erre szakosodott mesterek gyártjk évszázados folytonos hagyományokat követve, azaz van egy fejlett élelmiszeripari kultúra, amilyen Magyarországon nincs; tovább van igényes és fizetőképes belföldi kereslet, amilyen Magyarországon nincs; és van kereslet külföldön is a jó minőség és az arra épülő jó marketing miatt (ilyen szintén nincs).

A „jó minőségű magyar élelmiszer, ami helyett mindenféle szlovák, német, török, chilei szemetet sóznak ránk” tehát egy legenda; olcsó tömegáru van, amit a vásárlók zöme az olcsósága miatt gondtalanul megvesz. És amiből esetleg akkor jobb a magyar, ha távolsági szállítást nehezen tűrő idénygyümölcsről van szó. (De a hazafiság nem akadályozza meg a magyar gazdát sem, hogy a közeli hűtőház nyakán maradt török eperből főzzön pálinkát.)

Feldolgozatlan tömegáruban viszont a magyar mezőgazdaság csak rossz eséllyel tud versenyezni, mert az is legenda, hogy a magyarországi természeti adottságok kiválóak. A tenyészidőszak viszonylag rövid, az éghajlat viszonylag száraz, és nagy az éves hőmérséklet-ingadozás, ráadásul az időjárás is mindig tartogat valami rossz meglepetést. Feketeföld máshol is van, és mondom, attól az élelmiszeripar nem lesz jobb. A költségek pedig brutálisak nem hogy Törökországhoz, de még a szomszédos országokhoz képest is.

Maradna egy harmadik, illuzorikus lehetőség: hogy a piac értékelni fogja a se nem olcsó, se nem évszázados élelmiszer-feldolgozási kultúrát megtestesítő árut csak az előállításának körülményei miatt: sok élőmunka, bio, harmóniában a tájjal. Éspedig olyan áron, hogy a magyar gazdák és esetleges alkalmazottaik tisztességesen megéljenek belőle. De a helyzet az, hogy ez biztosan nem fogja megváltani a magyar mezőgazdaságot.

Igaz, még erre is valamivel több matematikai esély volna, ha a gazdák nem a felvásárlók áldozatai lennének (ténylegesen és ebben a felállásban), hanem maguk tömörülnének profi értékesítési szövetségekben, amely a piac amúgy meglehetősen szűk „igényes” szegmenséig eljuttatja az árut. Ehhez azonban pontosan marketing-szakértelemre és a piac logikájának nem hogy elfogadására, hanem fölényes ismeretére lenne szükség. Nemkülönben a kereskedelmi tevékenységet finanszírozó tőkére, ami értelem szerint a bankoktól jön. Csak hát a magyargazdavédők logikája pontosan ellentétes a piaci gondolkodással, a bank pedig ebben a felállásban maga a sátán.

Nem beszélve arról az elemi dologról, hogy a modern agrártechnika „környezetromboló”  eredményeinek elvetése – beleértve a példátlan módon alaptörvénybe foglalt gmo-hisztériát –, valamint az a szemlélet, hogy a  „vidék népességmegtartó ereje” csakis a mezőgazdasági termelékenység alacsonyan tartásán, vagyis az élőmunka arányának magasan tartásán alapulhat – ez mind az árat növeli, azaz módszeresen rontja a piaci esélyeket. És még valami, amiről a Jobbik, a PM és az LMP sohasem beszél, mellesleg a Fidesz sem.

Az uralkodó városi bölcsesség szerint a magyar mezőgazdaságot az taglózta le, hogy „Torgyán szétverte a téeszeket”. Ez azonban így nem igaz, mert a részleges restitúció után is maradt éppen annyi „téesz”, „nagybirtok”, viszonylag nagy agrárvállalkozás, amennyi víz fölött tartja a magyar mezőgazdaságot. És közben – milyen praktikus! – még tartós célpontja is lehet a mindenkori nemzeti és zöld ellenzék szilaj dühének. (Például a 2010 előtti Fideszének.) Nélkülük és a hozzáértő nagygazdák szűk köre nélkül például ma Magyarországon gyakorlatilag nem létezne állattenyésztés.

Az 1990-es Független Kisgazdapárt – ne legyünk igazságtalanok Torgyánnal, nemcsak ő volt ilyen egy-ügyű – a valóságban nagyobb bűnt követett el, ugyanis az 1945-ös, kommunista ihletésű, perverz földosztás eredményét nevezte ki eszményi állapotnak, és emelte át zárványként a fél évszázaddal későbbi valóságba.

A gyengébbek kedvéért: 1945-ben a többi párt 500 hold (kb. 300 hektár) fölött osztotta volna szét a földeket. A kommunisták, illetve a parasztpárt kriptokommunistái ragaszkodtak a 100 holdas felső határhoz az „úri”, a 200 holdashoz a „paraszti” birtokok esetében (a 100 holdnál nagyobb paraszti birtokok elenyésző töredéket képviseltek, aztán ők lettek a falusi osztályharc következő fázisának áldozatai).  Az „antifasiszta ellenállók” – az a sok – 300 holdig megtarthatták, ők azonban, ki ilyen, ki olyan okból, a következőkben többnyire nem mezőgazdaságból éltek.

Summa summárum, százezrek kaptak legföljebb 5 holdat, és iszonyúan elaprózott birtokszerkezet jött létre, amely a birtokosok többsége számára – az 1945 előtt bevezetett kötelező beszolgáltatási rendszerrel együtt – a nyomorhoz volt elég, az országnak viszont a tűrhető élelmiszer-kínálathoz nem. Az 1945-ös földosztás nem az államosítás ellentéte volt, hanem azzal párhuzamos. (megjegyzem, a tulajdonképpeni nagybirtokok jó részét rögtön, közvetlenül államosították, nem osztották föl).

A „föld azé, aki megműveli” jelszava nem sokban különbözött attól, hogy „a gyár a dolgozóké”. Igazságosság címén megszüntették a piacon életképes gazdasági egységeket, és maguk a dolgozók is garantáltan szegények maradtak. Ennek az igazságossági (jogi) helyzetnek a visszaállításért harcolt – papíron – sikerrel az egyik akkori kormánypárt. Miközben a magyar mezőgazdaság termelékenysége óriásit nőtt, és azaz sokkal kevesebb emberre volt szükség a mezőgazdaságban.

Az első nagy sztálinista iparosítási hullám előtt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 54 százalék volt, és óriási többségük a saját földjét művelte. 1990-ben ugyanennyi termőföldön 17,5 százalék dolgozott. Miután összeomlott a keleti piac, azaz a mezőgazdasági export, tehát 1992-ben, amikor is megkezdték az 1945 utáni állapotra hivatkozó kárpótlási igények elbírálását, már csak 13,3 százalék.

A gazdavédők fő panasza, hogy olyanoknak a tulajdonába kerülhet a föld, akik nem is művelik meg, és ez milyen igazságtalan. Sohasem panaszolják föl ezt a sokkal durvább és ráadásul gazdaságilag pusztító igazságtalanságot: a földek óriási hányada – több mint kétharmada – már rég olyanok tulajdonában van, akik nem művelik meg. (Már csak azért sem panaszolják, mert elég nagy részüknek a beszedett díj biztos, adózatlan jövedelmet jelent.)

Ideológiai alapon létrehoztak egy földbirtokosréteget, amelynek a jövedelme közvetlenül a híres-nevezetes termelésből szívódik ki, közvetlenül is szegényítve a gazdálkodókat, de közvetve is, azáltal, hogy a piaci esélyeiket rontja. Majd a „nemzeti” oldal nyomására ezt az állapotot fagyasztották be: azt egyáltalán nem tiltották, hogy a föld ne azé legyen, aki megműveli, azt viszont igen, hogy tényleges piaci értékkel bíró jószág legyen, ahogy Széchenyi lassan kétszáz éve szorgalmazta, és ahogy 1945-ig – középkori maradványok ide vagy oda – nagyjából felfogták.

Ezt nem szabad elfelejtenünk, amikor Ángyánék a megmaradt állami földek (szintén egy töredék) körüli korrupciót támadják (egyébként teljes joggal), és új földesúri osztály létrejöttét észlelik országszerte. Ugyanolyan ideológiai megszállottsággal, ugyanolyan történelmi tudatlansággal, ugyanolyan igazságosság-mániával és az antikommunizmus örvén ugyanolyan elemi antikapitalizmussal, mint ma Ángyán és hívei, az 1990-es kisgazdák átemeltek az új technikai és tulajdonviszonyok közé egy darab kommunizmust. Pont a „kolhozok elleni harc” jelszavával.

A hiteltelen és tartalmatlan, érzelmi antikommunizmus önfarkába harapott. Az eredmény, máig pusztítóan, az, amire számítani lehetett.

A további pusztítás ellen csak a Fidesz gátlástalan önérdektől hajtott, jellemzően korrupt pragmatizmusa jelenthet biztosítékot. Udvariasan most nem nevezem gengszterségnek. Sohase gondoltam volna, hogy bármilyen kérdésben ennek fogok drukkolni, bár a helyzet ettől még marad olyan pocsék, amilyen.

Update:

Két fontos írást ajánlok az olvasó figyelmébe, Raskó György elemzését a Hetényi Kör blogján és Kelemen Zoltán cikkét a hvg.hu-n. Mindkettő hangsúlyosan ír arról, hogy a törvény, sokak várakozásával, sőt a Fidesz-háttér egy nagy részének nyomásával szemben nem egyszerűen a „nagybirtoknak” kedvez, hanem kifejezetten a politikai kliens „nagygazdáknak” egyfelől a 2010 előtt szavakban és fővárosi köztereken favorizált „(kis) gazdák”, másfelől a nagy mezőgazdasági üzemeket működtető társas vállalkozások rovására. (Raskó – ezt a részt különösen ajánlom – részletesen kifejti az utóbbiak nélkülözhetetlen szerepét az állattenyésztésben.)

Raskó György érinti ugyan a kérdést, de egyik cikk sem foglalkozik részletesen a következőkkel: rendben (dehogy van rendben), felülkerekedett a politikai klientúra földszerző mohósága. De mint föntebb írtam, a mezőgazdaság nemcsak a föld birtoklásából és termelésből áll. A terményt el is kell adni, és minél nagyobb a birtok, annál több mobilizálható tőke kell hozzá; az uniós pénz egy bizonyos méreten túl már nem segít.

Az agrárnosztalgiákat tápláló fideszes elit piacérzékét jól példázzák a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft kalandjai az első Orbán-kormány idején: amíg politikailag el lehet intézni, addig van állami rásegítés, és minőségtől függetlenül nincs gond az értékesítéssel. Ezt azonban uniós viszonyok között, országos méretekben, alapvető élelmiszerekkel nem lehet csinálni. Horribile dictu, egyszer még kormányváltás is jöhet. Tehát valamiképpen exportképessé kell tenni a politikailag felfújt gazdaságokat, ezért/vagy az árakat alacsonyan kell tartani.

Csak kósza gondolat: lehet, hogy nem csak véletlen időbeli egybeesés van a földtörvény és a takarékszövetkezetek állami lenyúlása között. Állami többségi tulajdonú bank mindig is utántölthető államilag, vagy ha ez ellen tiltakozna valaki, zsarolással életben tartható. Feltéve, hogy vagy elég nagy, vagy fontos embereknek, cégeknek hitelez, vagy mind a kettő (lásd a Postabank esetét). Azaz semmi sem gátolja, hogy „a vidék bankja” tudatosan rossznak szánt hitelekkel finanszírozza a belső politikai kör és a törleszkedő klientúra hobbiját a gazdaság fennmaradó részének további nyomorítása árán.

Annyit azért megjegyeznék, hogy hasonló logika egyszer már előidézett egy világválságot, és az amerikai gazdaság 2007-8-ban azért robusztusabb volt a mai magyarnál.