Azt írja a szokás szerint tűpontosan elemző Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalom 2013 június 14-i számában: ” ‘Érték’ itt minden, amihez állami szubvenció szükséges, mert nincs rá fizetőképes kereslet.” Természetesen gúnyos a mondat, máshol meg is magyarázza:

“Az ‘értékelvűség’ másrészt – rejtetten – a ‘haszonelvűség’ ellentéte is, amellyel a lelketlen kapitalizmust azonosítja a meginterjúvolt magyar értelmiség (neki a kapitalizmus ‘anyagiasság’, ‘nyereségvágy’, ‘profitéhség’, ‘próza’, egészen az első világháború előtti neofeudális-romantikus-reakciós antikapitalizmus szellemében, amelyről a valamennyiünknek fájdalmasan hiányzó Szabó Miklós írt pompásakat, lásd ott).”

TGM-mel persze lehet vitatkozni, a cikk további részében én sem értek egyet sok mindennel. De a fenti mondatból áradó elkeseredettség szíven ütött, saját borúlátásomra ismertem benne. Jókai a 19. században el tudott jutni A kőszívű ember fiai-tól a Fekete gyémántokig (sőt Baradlay Richárd is forrófejű huszártisztből sikeres üzletemberré válik a regény végén), de a kortárs művészetnek tényleg nincs egy jó szava a vállalkozóról. Vagy sötét, korrupt gazemberként, vagy szerencsétlen lúzerként jelenik meg a modern művekben. Persze, lehet, hogy én nem olvasok, nézek megfelelő műveket, ez esetben mea culpa és kérek címeket, szerzőket.

Alig hevertem ki TGM-et, elöntötte a sajtót a felsőoktatási államtitkár. Bár maga a mondat már korábban elhangzott: “a humántudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak“, igazán a reakciók pörgették fel a témát, lényegében egy, az érték mibenlétéről folyó vitává. Az internet közönsége persze felhördült, beindult a mém-gyár (ez is jó), özönlöttek a kommentek, magyarázkodott a minisztérium. Ennek lényege az volt, hogy az államtitkár értékteremtés alatt GDP-termelést értett, az értelmiség erre nekiállt bebizonyítani, hogy a humánszféra is teremt értéket. Dezső Tamás, az ELTE BTK dékánja pl. arra hívta fel a figyelmet:

A munkaerőpiacon eleve azért van esélye például a bölcsészeknek, mert ők nyitottságot és tanulási képességet, az új ismeretek elsajátításának módszerét tanulják meg, amit learning abilitynek is neveznek. Óriási szerepe van a gazdaságban, a kereskedelemben és a munkaerőpiacon az idegennyelv-tudásnak. Filozófusokat bankok is előszeretettel alkalmaznak bonyolult problémák megoldására.”

Vagy idézhetném a Galamusról Ádám Pétert is:

A humán tantárgyak – a legalsó szinttől kezdve egészen az egyetemig – legelsősorban arra valók, hogy a diákok megtanuljanak írni és gondolkodni, hogy megtanulják, hogyan kell a gondolatoknak és érveknek kristálytiszta és közérthető formát adni.”

És tetszés szerint lehet folytatni, különösen, ha a kommenteket is megnézzük.

Nos, ezek a megjegyzések persze jogosak, de sajnos elfogadják azt az alapállást, amit az államtitkár (mint Demján Sándor magyar hangja) felkínált. Ennél jóval elfogadhatóbb szerintem Lendvai L. Ferenc elemzése a téma kapcsán (szintén Galamus). De még ide becsúszik a közhely: “Anyagi javak termelése nélkül nyilván nem élhet meg az emberiség, hiszen mint Klinghammer helyesen mondja: ‘A szolgáltatás azt osztja el, amit az értéktermelők megtermelnek.’ “

Ha az ember már több évet számol, akkor mindenfélére visszaemlékszik, például a nyolc évvel ezelőtti vitára is, amikor Kóka János gazdasági miniszter versenyképességet nem szolgáló tudománynak ugrott neki. És sajnos, már éltem a tervgazdaságban is, ahol megkülönböztették a termelő és improduktív szektort (erre utal Lendvai is az említett cikkében), az előbbit preferálták, az utóbbi rovására. Az eredmény közismert.

Miért alakult ki vajon az értelmiségben ez a furcsa különbségtétel az anyagi, üzleti, a kézzelfogható munka és az elvont, szellemi, művészi – sőt, amint láttuk: tudás – világa között? Annak idején Széchenyi István már felhívta figyelmet a Hitelben arra, hogy maga a munka nem feltétlenül teremt értéket.

” ‘Munka, munka a nemzeti gazdaság talpköve!’ – Így áll elő sok, dicséretes hévvel Say, Ricardo, Malthus, Sismondi neveire támogatva. Holott nem a munka, hanem a jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve. Ha 1830-ban minden erőmet legnagyobb serénység – s állhatatossággal arra fordítom, hogy egy nagy gödröt ássak, s azt 1831-ben megint betöltöm s úgy tovább, akkor munkámat egészen hiába vesztem; ha ellenben úgy tudnám elrendelni, hogy embereim csak egy lépést se tegyenek haszon nélkül, akkor minden munkám nyereség lenne. Ezen véghatárok közötti járás – az idő viszontagsági, vásár szerencséi, egyéb veszélyek hozzájárulásával – határozzák el a munka nagyobb vagy kisebb hasznát, s hogy ki ásott mélyebb vagy kisebb gödröt. A holland s angol gazdák csak kis gödröt ásnak; mi meg igen mélyeket ásogatunk s aztán megint betöltögetjük: azaz nálok igen kevés munka vesz haszontalan, nálunk pedig nagy a munkapazarlás.”

Ricardo neve már elindít a magyarázat felé. E jeles szerző munkáit, gondolatait ismerte és felhasználta saját elmélete kidolgozásához egy még ismertebb, ezen alapul a marxi munkaérték-elmélet, aminek valamilyen formájával mindenki találkozott tanulmányai során a szocializmusban. Beépült az értelmiségi gondolkodásba.

Pedig volt konkurencia is: Adam Smith hívta fel a figyelmet arra, hogy a tőke és föld használata sincs ingyen, tulajdonosaik csak megfelelő járadék ellenében bocsátják a termelési folyamatba. Ezt valahogy nem veszi be a magyar gyomor, negyedszázaddal azután sem, hogy a tervgazdaságról áttértünk a piacgazdaságra. Ugyanazok tartják piszkos dolognak az árat, a profitot, akik hőbörögnek, ha betétjükre alacsony kamatot fizet a bank. Mert azért puszira ők sem adnák át használatra másnak azt, ami az övék.

Adam Smith láthatatlan kéz elmélete azon alapszik, hogy szabad piac és verseny esetén mindenki hajlandó a saját birtokában levő értéket elcserélni más birtokában levővel, így mindketten magasabb szinten elégítik ki a szükségleteiket, mintha külön-külön maguknak állítanának elő mindent, amire szükségük van. Hoppá, hiszen ez utóbbi a feudális birtok – uradalomtól tanyáig – gazdálkodása! Ha viszont piacra termelek – ez már a kapitalizmus világa –, akkor nemcsak azt kell tudnom, hogyan állítsam elő az árumat. Azt is tudnom kell, mire van szüksége másoknak, hiszen ők is csak akkor adnak értéket az én árumért, ha kell nekik.

A pénz megoldja a szerkezeti és térbeli illeszkedés, valamint az összemérés problémáit, de amire sehol nincs kereslet, azért senki nem fog fizetni sem. Végül is ebbe bukott bele a szocializmus.

Érték tehát az, amiért mások értéket hajlandók adni. (Épp ellenkezőleg, mint TGM keserű megjegyzése szól.) Piacon, művészeti galériában, tanfolyami díjként, baráti szívességként, családon belül, akárhol. Aki úgy kíván értéket szerezni, hogy nem ad másnak cserébe, az kizsákmányol. Még akkor is, ha zseniális konstruktőr. De a termékek – és a szolgáltatások is termékek, nemcsak a fizikai javak! – általában nem egy ember munkájának nyomán születnek. Tudni kell, mire van másnak igénye, tudni kell megszólítani az, akinek el kívánjuk adni a terméket, sőt, mivel maga a termelő folyamat is sok ember munkájának összehangolásával lehet sikeres, ehhez is kell érteni.

Gondoljanak csak a terméktervezőre! Ő tulajdonképpen művész (tücsökszak!), de senki nem kétli, hogy GDP-t termel. Vagy az a bölcsész, aki egy multicégnél kap jól fizető nemzetközi kapcsolattartói munkát – ő talán fogyasztja a cég jövedelmét? Hát a HR-esek? Ha belegondolnak, számos ilyen közvetlen és még több közvetett kapcsolatot fognak találni humán tudás és értékteremtés között, ez utóbbiakat bőségesen sorolták az államtitkár bírálói. Értéket az nem teremt, aki csak elvesz, de nem ad semmit másnak, ami az ő számára azonos értékkel bír.

Végül, de nem utolsó sorban: a GDP felhasználási oldaláról – fogyasztás, beruházás, export-import egyenleg, ilyenek – elég sokan és sokat írtak. Az valahogy ritkábban kerül elő, hogy a felhasznált bruttó hozzáadott érték meg is termelődik valahol. Pedig ennek is megvan az elfogadott számítási módja, a magyar adatokat rendszeresen közzéteszi a KSH. Nagy bajban lennénk, ha csak a termelésből származna az ország felhasználható jövedelme! Mindjárt csak a feléből gazdálkodhatnánk.

(Fotó: thepartneringgroup.com)