Az elhunyt Horn Gyula politikusi képességeit és – bizonyos fokig – az érdemeit még ellenfelei is elismerik. Más kérdés, hogy olyasmit írnak a javára, amit egykori liberális politikai szövetségesei nem vagy nehezen tudnak megbocsátani. Ilyen éppen a koalíciós partnerhez fűződő feszült, már-már ellenséges viszony, vagy a „nemzeti” oldallal kötött szövetség médiaügyben. Vagy – főleg – a nyugdíjasok és más Kádár-nosztalgiások szavazatainak skrupulusok nélküli begyűjtése. Az, amiért Orbán „igazi politikusnak” nevezte a 2008-ban kiszivárgott színművészetis beszélgetésben .

Tény, hogy Horn Gyula kormányzása előrevetítette a NER bizonyos elemeit. De nekrológban a lényegről kell beszélnünk, és a lényeg az, hogy a néhai külügyminiszter és miniszterelnök nyugatos, a piacgazdaságban hívő demokrata volt. Nemcsak elvekben: tenni is sokat tett azért, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozzék, és emelkedő kapitalista gazdaságú, liberális képviseleti demokrácia legyen.

Akik szerint Horn Gyula 1956-57-es tettei eleve kizárják, hogy bármikor később ne csak egyszerűen demokrata, hanem eredményes és a hazájának sorsdöntően hasznos demokrata váljék belőle, azok nem ismerik az európai történelmet. A spanyol demokratikus átmenetben több volt az ilyen történetből, és cifrábbak is; a Német Szövetségi Köztársaság első másfél évtizede, pont a Wirtschaftswunder kora pedig korántsem volt az a nácimentes álom, aminek utólag képzelik. Éppen a gazdasági csoda volt a nácimentes álom feltétele.

Az pedig, hogy Horn legkésőbb 1989-ben már Nyugat-barát demokrata volt, nem jelenti, hogy a haldokló MSZMP egésze volt ilyen, azt pedig még kevésbé, hogy a Kádár-rendszer 1956-ig vagy 1963-ig visszamenőleg összességében pozitív lett volna. Irányzatok, halmazok, érdek- és nyomásgyakorló csoportok léteztek, az egyének maguk is változtak, ki előnyére, ki nem.

A gátlástalan és akadálytalan hitelfelvétel után a hetvenes-nyolcvanas évek adósságválsága kikényszerítette a Nyugatra nyitást és – egyelőre nagyon óvatosan – a piaci reformokat. Más út – a lengyel típusú elszegényedésen és a vele járó kemény diktatúrán kívül – nem volt. De mivel hiányzott a demokrácia, a politikai információszabadság, ezt a kényszert kevesen ismerték föl, és még kevesebben tudtak eszerint cselekedni.

Horn Gyula mint vezető külügyes a tájékozott, sőt a legtájékozottabb kevesek közé tartozott. A fölismert kényszer természetesen ellentétes volt kommunista meggyőződésével, de kivételezett helyzeténél fogva olyan mennyiségben és minőségben jutottak el hozzá az információk, hogy az évtized végére a valóság legyőzte a hitet, amelyben nevelődött. Így válhatott legkésőbb 1989 elejére – tehát már a kerekasztal-tárgyalások előtt – a többpártrendszer, a liberális képviseleti demokrácia, a kapitalizmus és a nyugati integráció (már rég nem csak a nyitás) kinyilatkoztatott hívévé.

Ez a fejlett világ szabványa, és ennek az elvárását – még csak nem is az elvárását, hanem a természetesnek tekintését – tartják a mostani kormánypolitikusok és propagandistáik birodalmi erőszaknak, gyarmatosításnak.

Nem tudni, mennyire vált belsővé Horn Gyula új filozófiája – Tamás Gáspár Miklós szerint „nem helyeselte” azt a kormányrendszert, amit már 1989 elején követelt –, de 1989-től fogva egyetlen fontos politikai lépést sem tett a Nyugat-ellenes, egypártrendszeri, antikapitalista filozófia jegyében. A tragédia pedig az, hogy ez a szemlélet nemcsak a későkádári establishmentben, hanem a „rendszerváltó” irányzatokon belül is kisebbségben volt: az MDF-ben Antall és belső köre gondolkozott így, de még az SZDSZ-ben is inkább a közgazdászok meg a máshonnan érkezett Tölgyessy (valamint a konzervatív korszakát élő TGM), mint a baloldali reflexű bölcsészek.

Így Magyarországot 1990 után alapvetően két miniszterelnök közelítette a fejlett világ szabványához: Antall József és Horn Gyula. Az utóbbi volt könnyebb helyzetben, mert az ország akkorra már túljutott az első sokkon, 1989 plebejus származású és habitusú, szocialista sikerpolitikusának nagyobb volt a belső támogatottsága, több erőforráshoz férhetett hozzá, viszont Nyugaton is eleven maradt a tekintélye. Így Horn alatt jutott az ország a legközelebb ahhoz a bizonyos fejlett világbeli szabványhoz Bokros konszolidációs csomagjával, a nagy privatizációval, a vállalkozást segítő intézkedésekkel, a Gere Ádám által kidolgozott nyugdíjreformmal.

És nem utolsó sorban: történelme során ekkor jutott az ország a legközelebb ahhoz, hogy liberális demokráciához méltó, szilárd, végleges alkotmánya legyen.  Paradoxon módon ezt részben Horn demokratikus hajlama akadályozta meg. Ő ragaszkodott a konszenzushoz kétharmadnál erősebb konszenzushoz az éppen erőtlen ellenzékkel, amelyik többnyire nem akart liberális demokráciát.

Az ábránd – félreérthetetlen vészjelek után – 1999. december 31-ig, Matolcsy György első miniszteri kinevezéséig tartott. Magyarország 21. századi története a degenerálódás szóval foglalható össze.

A mai magyar kormányzó „elit” – egy nyolcvanas években politikussá nevelődött, szűk, machiavellista baráti társaság és a nyolcvanas évekbeli középutas mocsár fúziója – mára visszaért ahhoz, amit Horn 1989-ben már megtagadott: az egypártrendszer legitimitásához, a nemzet tagolatlan összefogásának elvárásához, a Nyugat-ellenességhez és a zsigeri antikapitalizmushoz. Dacosan távolítja a fejlett világtól.

Horn Gyula és néhány kommunista társa bő három évtized alatt jutott el szükségszerűen a demokrácia és kapitalizmus elfogadásáig. A lerombolás gyorsabban megy.

Nyugodjék békében. Az élők ne nyugodjanak, és ne legyen békéjük.