A legújabb állami bankrablásban tulajdonképpen semmi új nincs, a bankkal együtt természetesen minket is kirabolnak (a banki műveletek és telefonos szolgáltatások megdrágításával hamarosan jön, jön, jön: az áremelés, egy önhöz közeli pénztárcában), talán azon az egyen sikerül még mindig meglepődni, milyen cinikus fel- és levezetéssel kommentálja a kormányzat erőszakkal véghezvitt lenyúlásait.

Most például a rabló kifejezetten megdicséri áldozatát: “Magyarország nemcsak megtalálta a válságból kivezető utat, hanem a magyar emberek közös terveket is kovácsolnak a jövőre. (…) A kormányfő szerint az, hogy ez megtörténhetett, a magyar embereknek köszönhető, akik elvégzik a munkájukat, befizetik az adójukat, és törődnek a közösségeikkel.” Valamint próbálnának esetleg megtakarítani, ha a kormány is engedné.

Így viszont ülünk este a fotelban, a híradóból megtudjuk, milyen állami rablást, tudatos inflációnövelést jelentettek be újra, a nem teljesen amnéziásak talán még arra is emlékeznek, hogy nem egészen erről volt szó, sőt, a rezsicsökkentés indoklása teljesen szembemegy eme legújabb kényszerű sarc logikájával, a lényeg, hogy ne legyen uniós deficiteljárás, akkor azt csinál a kormány, amit akar, és akkor a bankszövetség is akár naponta rácáfolhat a kormány hazugságaira; mindegy, másnap is ott ülünk a híradó előtt, és mit látunk, hát azt, hogy a rabló megveregeti a vállunkat. Elvégezzük a munkánkat, befizetjük az adónkat, törődünk a közösséggel. Terveket kovácsolunk a jövőre.

Tanulságos fotó kering a neten, amerikai fagyiárus utcai táblája: “Tanítsd meg a gyerekedet az adórendszerre, edd meg a fagyija 30 százalékát!” Idehaza az ilyennek semmi értelme nem volna, mire a fagyiárus a tölcsérbe pakolná az árut, kijönne egy kormányrendelet arról, hogy a chips- és fagyiadóra még rájön az egészségügyi hozzájárulás, mint a kamatjövedelemre, plusz a fagyivásárlást tranzakciós illeték is sújtja, hát, nagyot nézne a gyerek. Ahogy a nép is nyilván nagyot néz, amikor megszorítás közepén azt hallja, hogy ő voltaképpen jólétben él: “három év elteltével beruházásokról, gyermekeink neveléséről, sportcsarnokokról beszélünk, olyan dolgokról, amelyeket csak jómód idején szoktak megengedni maguknak európai gazdasági rendszerek.”

Beruházások, nevelés, sportcsarnok? Ez utóbbi talán igen, hiszen ami fontos, az fontos, Tamásiban is, Debrecenben is fontos a sportcsarnok, Felcsúton meg pláne fontos, súlyos tízmilliárdokért. A saját elnöki gép is prioritás, Air Force One nélkül a magyar kormányfő pitiáner zseburalkodó csupán (mondjuk elnök ettől sem lesz). Ami viszont a beruházásokat meg a nevelést illeti, a miniszterelnököt cserben hagyta legendás, folyamatos igazmondási kényszere. A potenciális beruházók nem jönnek, aki már itt van, keresi a vészkijáratot, végül is ki szereti az ötletszerűen felbukkanó új szektorális adókat, a jogbiztonságot hallomásból sem ismerő viszonyokat, a bármikor bekövetkező újabb bankrablás lehetőségét?

“Mi egyébként elfogadnánk, hogy van szükség bizonyos léptékű adóemelésekre, ha nem látnánk azt, hogy mindeközben a kormány szarba se nézi a szegényeket, megöli az oktatást, és a jóléti államot, zsákutcába tereli a jövőnket” – értenénk egyet teljesen a Kettős Mérce kirohanásával, ha elfogadnánk az adóemeléseket, és becsülnénk a jóléti államot, de nem fogadjuk el és nem becsüljük, ezzel együtt a kifakadás teljesen jogos.

Az adóbefizetésekre felhozható végső, védhető racionális érv a megkerülhetetlen állami szolgáltatások finanszírozása, nem pedig a közpénzszórás drága és teljesen felesleges kurzuskiadásokra, választások előtti, valószínűsíthető osztogatásokra (“jól látható melyek a kormányzat prioritásai: presztízsberuházások, foci és egyház”), és akkor ehelyütt külön méltassuk a Toldi-filmnek megítélt 900 millió forintot.

Az eddigiekhez képest drámai mértékű állami kiadáscsökkentő lépéseket szeretnénk végre látni, nem rajtunk behajtott bevételnövekedést. Az egészségügyi, oktatási szektor, a közszolgáltatások, a közmédia minél kiterjedtebb privatizációját szeretnénk végre látni, nem közpénzen fenntartott diszfunkcionális monstrumokat, államilag megtervezett “életpályamodelleket”, folyamatosan zsarolt és megsarcolt vállalkozókat. Azt szeretnénk végre látni, hogy véget ér szervezett felvilág.