Több írás jelent meg már itt, a Kapitalizmus blogon is, melyben jómagam és mások azt próbáltuk elmagyarázni, hogy a kötelező társadalmi szolidaritás valójában nem több, mint az állam által felügyelt és végrehajtott rablás; hogy a legalább valamennyire sikeresek vagyonának egy részét elvegye és azt magára, a közösségi célokra és a rászorultakra fordítsa, ami nem segít megoldást kínálnia a szegénységre, csak konzerválja azt.

Az efféle felvetésekre érkező olvasói hozzászólásokból sok esetben kitűnik az értékalapú gondolkodás iránti gyűlölet, előszeretettel hangoztatják: mi, kapitalisták azt akarjuk, hogy aki szegény, az dögöljön meg. Altruizmust várnak el, azt, hogy akik képesek a saját megélhetésüket – horribile dictu, jól – biztosítani, azok támogassák azokat, akiknek ez – akármilyen okból is – nem jött össze.

Tegyünk valamit tisztába: azt hiszem, sem itt, sem máshol nem írtuk, hogy aki szegény, vagy kisiklott az élete, fogyatékosan született, azt ne lehetne támogatni. Annyiszor, de annyiszor leírtuk, hogy a libertáriusok igenis támogatják az adakozást. Hozzunk létre alapítványokat, melyek meghatározott célra gyűjtenek a rászorultaknak, és aki úgy érzi, szeretne szolidáris lenni az adott alapítvány pártfogoltjaival, szeretné mondjuk az éhező gyerekeket, a devizaadósokat támogatni, az adja oda ezeknek az alapoknak a saját pénzének egy részét, és a befizetéseket – akárcsak most az állam – majd ők szétosztják a célcsoportban.

Hogy miért lenne igazságosabb egy ilyen rendszer? Egyrészt mindenki csak azt támogatná, amit szíve szerint is elfogadhatónak, mi több, támogatandónak tart, másrészt kikerülne a képletből az erőszak, amit az állam alkalmaz az adók beszedéséhez. Harmadszor az adott ügy iránt érzékeny emberek minden bizonnyal jobban osztanák szét a forrásokat, mint a politikusok, akik úgy költik mások pénzét másokra (a legrosszabb kombináció), hogy még csak személyes motivációjuk sincs feltétlenül a jó gazdálkodásra.

De a mélyen humanitárius közönségnek ez az alternatíva nem tetszik. Attól félnek, hogy az emberek önzők, nem válnak meg egykönnyen a pénzüktől, így a szegények élelem és fűtés nélkül maradnak. Az adóztatáson keresztüli újraelosztás tehát még mindig a legjobb megoldás – mondják.

Egyértelműsítsük ezt is: egy adómentes, vagy legfeljebb minimális, az állam “éjjeliőr” funkcióit finanszírozni képes adórendszerről beszélünk, nem a jelenlegiről, ami az alkalmazotti fizetés kb. felét elvonja, és még erre jönnek a fogyasztási és a különböző vagyonadók. Az adakozást tehát nem a jelenlegi, hanem egy szabad, piaci környezetben kell elképzelni, ahol mindenki a fizetése (majdnem) egészével, nem csak egy töredékével rendelkezhet.

A változás ellen egyfajta igazolásul szokták felvetni, hogy most is milyen keveset adakozunk. Valóban. De a jelen körülmények között miért adakoznék? Rengeteg pénzt elvesz az állam a megkérdezésem nélkül, arra való hivatkozással, hogy majd ő adakozik belőle. Hát akkor adakozzon! Tudom persze, hogy nem jól (értsd: a deklarált célnak megfelelően) fogja elkölteni azt a pénzt, de mégis, ilyen mértékű elvonások mellett kevesen vannak, akiknek még ezen felül is futja jótékonykodásra.

Ha már úgyis elvették a pénzem erre szánt részét, akkor legyen a helyes továbbosztás is az ő bajuk, ne nekem kelljen még ezen felül is gondoskodnom a rászorulókról. Én nem kértem, hogy beleszóljanak, de ők (és támogatóik) ragaszkodtak hozzá, hogy jobban tudják, hol van annak a pénznek jobb helye. Ezt ugyan kétlem, de ha már így esett, viseljék az ezzel járó felelősséget.

A libertáriusoktól a szegények nyugodtan meghalhatnak? Nem. Rövid bevezetés, nem tudományos igénnyel:

Persze az is meglehet, hogy ha nem lennének adók, sokan akkor sem adnának senkinek. Egyrészt ehhez joguk van, mert milyen alapon áll oda valaki, és követeli önmaga számára más munkájának ellenértékét? Az adakozás önkéntes, és akik maguktól nem képesek érvényesülni, azok egyszer és mindenkorra vegyék tudomásul: akiknek ez sikerült, azok sem lopták a pénzüket, hanem önkéntes cserével (piaci alapon) szerezték. Ha nagyon ügyesek (és szerencsések) voltak, sokat. Akárhogy is vesszük, ők tudnak valamit nyújtani, amiért mások adnak valamit cserébe.

Ezt lehet vitatni, csak éppen ellenérvet hozni nehéz. Innentől kezdve akik tőlük akarnak a semmiért cserébe ellátást, azok az ő jóindulatuktól függenek; tetszettek volna jobban teljesíteni. Vagy azt is lehet mondani, hogy mindenkinek minden jár – ez esetben akkor én is csak ülök itt, a fotelben, és várom, ami jár. Mert ugye ember vagyok, nem lehet diszkriminálni, tennem sem kell érte semmit, tehát kérem a jussomat. Hogy azt ki állítja elő? Mit érdekel? Oldja meg, aki szerint ez a rendszer működőképes. Én csak azt tudom, hogy nekem jár.

Ha mindenki adakozik, akkor ugye nincs gond, lesz elég pénz a szegényeknek, több is, mintha útközben a politikusok ellopnák a felét. A nagy félelem tárgya az, hogy nem lesz elég ember, aki ad, mert a többség önző. Ezért jön egy – ebből következően – kisebbség, akik szerint az altruizmus márpedig igenis kötelező, mert mégiscsak emberek volnánk, és előírják a többség számára, hogy tessék adakozni, mert az úgy fair. Tehát az adakozáspártiak vagy eleve túlnyomó többségben vannak, társadalombeli arányukat megfelelően reprezentálja a komment-közösségekben a szegények jólétéért aggódók száma, és akkor nincs egyáltalán probléma, vagy valójában ez a nagy, tömeges, altruista szolidaritás a többségnek egyáltalán nem fontos, részükről egyszerű álszentség. Bármelyik eset is álljon fenn, egyik sem indokolja a jelenlegi rendszer fenntartását.

Alapvetően jó értékmérőnek tartom a piac (önkéntes cserék sokasága) által kialakított viszonyokat. Az is bizonyos ugyanakkor, hogy a statisztikai hibahatárnak megfelelően kerülhetnek emberek önhibájukon kívül rossz helyzetbe, valamint születhetnek olyan körülmények közé, hogy nem adatik meg nekik egy jó kezdés lehetősége, holott érdemesek lennének rá. Az ő támogatásukat fontosnak tartom, és ha az állam nem fogja helyettem költeni a pénzemet, akkor igenis hajlandó vagyok az ő felemelkedésük segítésének érdekében adakozni.

Azt is gondolom ugyanakkor, hogy nem mindenki érdemes a támogatásra. Például a megélhetési szülők vagy a semmihez nem értő, változtatni nem hajlandó, de annál hangosabban követelőző emberek egy vasat nem kapnának tőlem; de ki tudja, lehet, hogy mások meg éppen őket akarnák felkarolni. Nem vagyunk egyformák.

Épp ezért fontos a döntés szabadsága.