Egyetértek bell-lel abban, hogy a garantált alapjövedelem intézményét Magyarországon a javasolt formákban nem lehet és nem szabad megvalósítani. Igen, a társadalom érték-előállító részének büntetését és ami még rosszabb, a GDP magyarországi szintjén az alapellátottak nyomorba szocializálását jelentené.  Én se hiszek abban, hogy a személyi jövedelmek magyarországi szintjén egy marginális pénztöbblet sokakat fáradalmas, megalázó munkára ösztönözne. Ráadásul a garantált alapjövedelem – klasszikus formájában – nem egyszerűen szocsegélyt jelent a legszegényebbeknek, hanem az alapösszeg mindenkinek jár, egyéb jövedelemtől függetlenül. Magyarországon ez abszurdum volna.

De az egyszerű gazdasági megvalósíthatatlanságon túl az még önmagában nem erkölcstelen, hogy annak is járjon egy bizonyos minimális állami jövedelem, aki munkával vagy befektetéssel nem tud hozzájutni. Milton Friedman se mondja másként, de most ne hivatkozzunk tekintélyekre. A magyarországi, ismétlem, a magyarországi bevezetés ötletével van még egy hiba, és ez nem más, mint a nyugati divat másolása, a kontextus teljesen figyelmen kívül hagyásával.

Bár hívei ezt nem nagyon mondják, a garantált alapjövedelem kérdése Észak-Amerikában és Nyugat-Európában is a bevándorláspolitikával függ össze. A két térség azonban meglehetősen eltérő helyzetben van bevándorlási szempontból.

Észak-Amerika a bevándorlók földje, és hagyományosan az jön ide, aki dolgozni vagy vállalkozni akar. A beilleszkedés: cél, és nem választható lehetőség. Az Egyesült Államoknál liberálisabb bevándorláspolitikát folytató – és eleve szociálisabb szemléletű – Kanadában a végszükség esetén megadott welfare (létfenntartáshoz szükséges jóléti támogatás), illetve a garantált öregséginyugdíj-kiegészítés  meglehetősen hasonlít ahhoz, amit nálunk garantált alapjövedelemnek neveznek, és eddig különösebb baj nem lett belőle. De hogy a kanadai jóléti politikának is vannak fenntarthatósági határai, az éppen Magyarországgal kapcsolatban bizonyosodott be.

A tömeges nyugat-európai bevándorlás sokkal újabb fejlemény, mint az észak-amerikai, és ugyan kezdetben – 1973-ig – az észak-amerikaihoz hasonlóan növekvő gazdaságok munkaerő-felszívása indokolta, később már egyre inkább maga a szociális rendszer.

Nyugat-Európába egyszerűen fizikailag könnyebb bejutni, és ha a bevándorló egyszer már bejutott, az egyes államoknak elemi, hogy úgy mondjam, közbiztonsági érdekük, hogy gondoskodjon róla, függetlenül a beilleszkedés fokától. A viszonylag nagy jövedelmek és magas adók mellett meg is tehetik, ám ezzzel tovább ösztönzik a munkapiactól független bevándorlást, hiszen az elérhető segélyek még mindig nagyobbak, mint a forrásországban fizetett munkabér (feltéve, hogy van munka). Ez nem azt jelenti, hogy a délebbi országokban élő emberek lustábbak (éppen ellenkezőleg, ezek az igazi „munkaközpontú társadalmak”) vagy haszonlesőek, hanem egyszerűen így működik az ember, és a modern közlekedési viszonyok között lehetőség van a gyors elvándorlásra a nyomorból az elviselhető szegénységbe.

A fejlett országok garantált alapbért követelő mozgalma azonban a másik irányból indult: abból a felszínes élményből, hogy a posztindusztriális világban ugyanannyi jövedelemnek a megtermeléséhez egyre kevesebb emberi munkára van szükség, tehát ha így van, akkor egyre nagyobb lesz a munkanélküliség a nem-bevándorlók között is, különös tekintettel a munkapiacra lépő új nemzedékekre. A kapcsolat messze nem ilyen egyszerű, de a sejtést megerősítette a 2008-as válság és a munkanélküliség növekedése több országban. Így érdekes módon nemcsak a nagyrészt fiatal munkanélküliekre és sértett értelmiségiekre támaszkodó anarchobaloldal, hanem egyes konzervatív politikusok is támogatják az ötletet, mivel lelki szemeik előtt túlképzett és túl jó kommunikációs készségű újszegények tömege jelenik meg. A politikai korrektség pedig nagyon megnehezíti, sőt megakadályozza, hogy ennek a gazdasági és kulturális kihatásait felmérjék.

Magyarország azonban nem az Európán kívüli bevándorlás célországa, és a túlképzett fiatalok inkább mennek Londonba feketemosogatónak, mint Budapestre munkanélkülinek. A nyugati sémát már csak ezért sem lehet Magyarországra erőltetni.

Nálunk nem azért kicsi a foglalkoztatottság, mert a munkanélküliség nem öröm, de a jóléti rendszer miatt mégiscsak jobb a régifajta nyomornál. Nem, a munkanélküliség itt nagy valószínűséggel harmadik világbeli nyomorhoz vezet. Ilyen szempontból a garantált alapjövedelem jobb volna a kerülőutakon folyósított nyomorellenes pénzeknél, a családi pótléktól a közmunkásbérig. És más miatt is.

A munkapiacon részt venni képtelen tömeg: belső, történelmi produktum, és nem a jóléti állam terméke. Éppen ellenkezőleg.

A gazdasági és politikai szentírásként elfogadott sztori az, hogy „Kádár hitelekből teremtett jólétet, és cserébe az emberek nem követeltek politikai szabadságot”. Arról, hogy a magyar népnek mennyire kell a politikai szabadság akkor, amikor már van, léteznek bizonyos felmérések, de nézzük a másik oldalát. Ha a Kádár-rendszert 1956-tól 1988-ig számoljuk, ez 32 év. Ebből 1979-ig, vagyis 23 éven át növekedett a jólét, aztán már stagnált vagy visszaesett az áltagos életszínvonal. A nagyarányú hitelfelvételek az olajválság után, vagyis 1974-ben kezdődtek, tehát Kádár a korszak nagyobbik felében, 18 éven át jelentősebb nyugati hitelek nélkül elnökölhetett az életszínvonal folyamatos javulása felett. Tekintettel az államszocialista gazdaság abszurd voltára, a természeti adottságok szűkösségére és az „extenzív fejlesztés forrásainak” kimerülésére (nem volt se Gulag, se mesterséges éhínség, se olaj), ez csoda lett volna – de természetesen volt más forrás. Ez pedig nagyrészt nem más, mint amit a humán tőkén spóroltak meg.

A híres-nevezetes kádári kisember viszonylagos jóléte eltakarta, hogy az oktatási és egészségügyi viszonyok még a blokk többi országához képest is elég siralmasak voltak. Pontosabban eltakarta a mennyiségi szemlélet is. Ingyenes és általános volt a közoktatás 16 éves korig – csak éppen a pedagógusi pálya a kis fizetés  szinonimája lett (ez a folyamat egyébként rögtön 1945-ben elkezdődött), és óriási maradt vagy újratermelődött a funkcionális analfabétizmus. Papíron ingyenes volt, és mindenkire kiterjedt az orvosi ellátás – csak éppen itt volt a legalacsonyabb az átlagéletkor, az egyéb közegészségügyi mutatókról nem beszélve. Az óriási rejtett („kapun belüli”) munkanélküliségen kívül többek között ez volt az ára a kemény munkával elérhető egyéni jólétnek.

Magyarország – kulturális és fizikai szempontból, mely utóbbin nemcsak az erőnlétet értem – igen rossz minőségű emberanyaggal lépett át az államszocializmusból a kapitalizmusba. Milliók akkor se vehetnének részt egy harmadik világbelinél fejlettebb ország munkapiacán, ha akarnának. Mivel az 1990 utáni kormányok csak tologatták ezt az öröklött kérdést, a helyzet egyre súlyosabb lett, és nem segített, hogy mind a “nemzeti radikális” oldal, mind, másfelől, a liberális értelmiség nagy része cigánykérdésnek, hajléktalankérdésnek stb., diszkrimináció vagy jogfosztás kérdésének fogta föl, holott annál sokkal mélyebb és általánosabb a csőd.

A második Orbán-kormány húsz év halogatás után, megoldásképpen a kádári szociálpolitika horrorkarikatúráját vezette be. A közmunkaprogramokkal, a segély munkához kötésével ugyanúgy csak elrejtik a munkanélküliséget, de ma az államnak sokkal kevesebb lehetősége van arra, hogy fizetéseket adjon piaci értéket nem létrehozó munkáért, ezért a munkanélküliségnek csak egy töredékét tudják elrejteni, azt se nagyon. Az oktatás és az egészségügy fejlesztése helyett a kormányzat elszegényíti ezt a két szférát (“forráskivonás” hogy utálom ezt a zsargont), viszont ideológiai okból a magánbefektetést is üldözi és lehetetlenné teszi.

Ennél még az is jobb és piacbarátabb megoldás, ha a legszegényebbeknek minden egzecíroztatás nélkül kezükbe nyomnak egy összeget, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Magyar viszonyok között ez a pénz kevés akár a tűrhető élethez, és főleg nem vezeti vissza a funkcionális munkaképtelenek új nemzedékét a munkapiacra, de az ötlet legalább nem gonosz és destruktív hülyeség.

Természetesen nem fogják bevezetni, úgyhogy csak két út marad: vagy kidolgozni és végrehajtani egy stratégiát a piacképtelen milliók fel-humántőkésítésére, óriási pénzeket fordítani oktatásra és preventív egészségügyre – nem azért, mert az állam akkor jó, ha gondoskodik, hanem hogy az államnak ne kelljen egyre több munkaképtelenről gondoskodnia –, vagy elnézni, ahogy a piac meghal. A nagy piacpárti gondolkodók ugyanis nem számoltak a magyar lehetőséggel, nevezetesen hogy a politikai vezető réteg mesterségesen hoz létre és növeszt meg egy piaci aktivitásra alkalmatlan tömeget, és már csak ezáltal is hosszú távra bénítja a piac működését.

Elkerülhetetlen, hogy ezt az óriási – és az általános széthullás elkerülése érdekében szükséges –  munkát nagyrészt az egyéni jótékonyság, az egyházak és nem utolsó sorban a profitra törekvő magántőke mobilizálásával vigyék véghez. Gyakorlatilag viszont Magyarországon elképzelhetetlen masszív állami beavatkozás  nélkül. Ha nem is közvetlenül, de legalább azzal, hogy a magánaktorokat érdekeltté teszi. Az államnak éppen a piac életben tartása érdekében kellene igenis beavatkoznia (és nem a megkerülése vagy korlátozása érdekében, mint mostanában teszi.) Nemcsak mint éjjeliőrnek, hanem mint éjjeli ügyeleten lévő mentősnek. A másik lehetőség az általános széthullás, amit legfeljebb halasztgatni lehet.

Az „állam” (a hatalmilag folytonos politikai kaszt) vagy józanul részt vesz annak a jóvátételében, amit masszívan tönkretett, mert hát neki van hozzá a legtöbb lehetősége – vagy nem, de akkor is be kell ismernie, hogy tönkretette az országot. Nincs olyan, hogy előbb-utóbb még a leghülyébbeknek is meg ne látsszon.