A modern liberális, képviseleti demokráciák részben épp a többségi elv, a „népakarat” semlegesítése céljából jöttek létre, és ma nem létezhetnének, ha a többség szegény volna.Ha a többség szegény lesz, modern demokrácia sem lesz. Lehet drukkolni, kinek mi tetszik.

Tamás Gáspár Miklós nyílt levélben fordult Orbán Viktorhoz, javasolta, hogy a miniszterelnök tegyen egy szál virágot az izsáki rendőrségen agyonvert partiumi férfi sírjára. A miniszterelnök megfogadta a tanácsot, és baráti gesztussal meghívta a filozófust egy kávéra. A történet értékelése csak nagyon lazán tartozik blogunk témájához, a folytatás annál inkább.

A filozófust meginterjuvolta a Heti Válasz, majd az interjú miatt a Galamuson megtámadta a Gyurcsány-hűségéről közismert Debreczeni József. Mivel a politika iránt érdeklődők túlnyomó többsége Gyurcsány-ellenes, Debreczeni cikkéből leginkább csak az jött le, hogy bántotta TGM-et, mert egyáltalán szóba állt Orbánnal. Szokás szerint fel sem tűnt, hogy Tamás Gáspár Miklós, szokása szerint, tényleg mond az interjúban egy pár hideglelős dolgot.

Például ezt: „A demokrácia legjobb definíciója a brutális ógörög: a szegények uralma a gazdagok fölött. Demokratikus rendszer ott van, ahol a népakarat érvényesül.”

Hát nem. A szegények gazdagok fölötti uralma nem demokrácia, hanem parasztháború vagy proletárdiktatúra. Egyik sem túlzottan stabil rendszer, ez is, az is valami máshoz vezet. Arisztotelész egyébként nem úgy definiálta a görög demokráciát, mint a szegények uralmát a gazdagok fölött, mivelhogy nem is volt az, hanem úgy, hogy „a szegények [is] uralkodnak” (részt vesznek a hatalomban), de figyelmeztet például arra, hogy nem jó, ha magas választott/állami tisztségekbe szegények kerülnek (ahogy nem is igen kerültek).

Az athéni demokrácia különben újkori szemmel nézve nem volt sem hatékony, sem kellemes kormányzati forma. Éppenséggel túlságosan demokratikus sem, hiszen egy jóindulatú caudillo, Periklész több mint harminc éven át kormányozhatott, ebből tizenöt évig, haláláig vetélytársak nélkül; hogy TGM jelzőjét idézzem, brutális hibákat is elkövetve, mint a bukhatatlan politikusok általában. És azt, hogy a szegényeknek kedvező intézkedéseket hozzanak (ingyen színház, athéni polgárság mint a szegény lányok hozománya stb. stb.), nem az tette lehetővé, hogy a helyi gazdaság a demokráciától megtáltosodva annyi többletjavat termelt, amennyit „igazságosabban” lehetett elosztani a szegények között, hanem a katonai, pontosabban haditengerészeti fölény, a többi városállam brutális megadóztatása.

Azok az angol, amerikai és részben francia gazdag férfiak, akik létrehozták a modern demokráciák kezdeményeit, még olvasták Platónt és Thuküdidészt, és az ógörög demokrácia számukra nem követendő, hanem elrettentő példa volt.

Hajlamosak vagyunk  a demokráciát a mai állapotával azonosítani, az általános választójoggal és az alapjogokat garantáló bonyolult rendszerrel, az állami erőszak szigorú visszaszorításával, esetleg a korai haláltól védő társadalombiztosítás mindenütt jelenlévő elemeivel (még Chilében is van állami egészségbiztosítás). Ezzel szemben az újkori demokráciák alapvetően oligarchikus, ámde a jog által szabályozott és képviseleti rendszerekből származnak. Nem a szegények gazdagok fölötti uralmából, hanem fordítva: a gazdagok csinálták maguknak ezeket a rendszereket azzal a céllal, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a királyi önkénynek, viszont a szegények se juthassanak döntési joghoz, mert annak előbb-utóbb egyetlen következménye lehet: a brutális újraelosztás.

A választójog a századok során néhány százalékról fokozatosan bővült, ahogy egyre zsugorodott a – mindig korabeli mérce szerinti – szegények aránya. De ez az organikus folyamat, amely végső soron a komfortos demokráciák létrejöttéhez vezetett, mindenütt roppant véráldozattal járt. A szerves fejlődés: evolúció, és az evolúcióban a durva kudarcokat nem lehet megúszni. Még a belső nyugalmáról híres Egyesült Királyságban is volt egy Peterloo, nem beszélve a XIX. század legfőbb belpolitikai kérdéséről, az ír ügyről, a hatásában népirtással felérő ír burgonyavészről, amelynek politikai okai is voltak.

Az Egyesült Államokban viszonylag korán minden fehér férfi megkapta a választójogot, egyszerűen azért, mert akkori mércével a fehérek között nem létezett európai típusú szegénység: lényegében mert mindig volt új feltörhető föld. De az ország történetének legtöbb áldozatot követelő háborúja, a polgárháború, végső soron éppen a kiterjedt választójogra vezethető vissza: az új területeken a demokratikus többség akarta a rabszolgaságot. (Akkor ezt hívták népszuverenitásnak.)

Hogy önmagában az általános választójog, „a számtani többségnek mindig igaza van” elve mennyire nem feltétele a demokráciának, az is mutatja, hogy Európában 1920 után Németországban volt a legnagyobb a szavazásra jogosultak aránya. Amikor a szegénység megnőtt, annak rendje és módja szerint le is szavazott a többség az antidemokratikus pártokra, a nácikra és a kommunistákra. Tessék, érvényesült a népakarat.

Annak a kellemes demokráciának, amelyben a fejlett világ él, és amelyet 1989 után a köztes-európai feltörekvő országok többsége kívánatos mintának tekintett, nem az a feltétele, hogy a többségben lévő szegények „uralkodjanak a gazdagok fölött”, hanem hogy a szegények ne legyenek többségben. Magyarországon is addig marad meg a belső béke, amíg a többség nem érzi magát szegénynek. De ez a többség egyre zsugorodik.

A második Orbán-kormány láthatóan semmit nem tud tenni a szegénység terjedése ellen (vigyázat! pdf, 9 MB), és minden igyekezetével azon van, hogy a zsugorodó többségre támaszkodva is fenntarthassa a politikai rendszert. Lehet, és valószínű, hogy 2014-ben ez sikerülni fog. De ahhoz, hogy a zsugorodó többséget kedvezményekhez juttassa, meg kell  büntetni a gazdaság növekedésre képes részét, és noha az igazságtételre hivatkozva került hatalomra, szabad szemmel látható igazságtalanságokat generál. Hogy mi történik 2014 után, nem tudom. De rövid távon vagy nem lesz demokrácia sem a TGM-i értelemben, sem másmilyenben, vagy pedig olyan ógörög demokrácia lesz, hogy attól kódulunk.

Végjegyzet: azoknak, akik azt hiszik, hogy a szerző (veszett neoliberalizmusában) megveti a szegényeket, és éhenhalasztásukat tűzi ki célul, még egyszer belinkelem az államfüggő, szegényeket szipolyozó középosztály ellen írt posztot. A szegényellenes politika Magyarországon a piacellenes politika másik arca, és nem vagyok biztos benne, hogy ez a folyamat (az elszegényítés) nem ért el a középtávú visszafordíthatatlanság pontjára.

Kiemelt kép: Túry Gergely, hvg.hu