Mintha egy rossz horror sci-fit néznék, amiben hatalmas erőszakmonopóliumok uralják a világot, szolgaságba taszítva az emberiséget. Amiben az embernek nincs értéke, nincs tisztelete, nincsenek jogai; privilégiumai vannak, átmenetileg élvezhető előnyei, amelyeket ezek a hatalmas és brutális monopóliumok osztanak azoknak, akik gátlástalanul és gondolkodás nélkül hajlandók követni vastörvényeiket; átmeneti előnyei, amiket bármikor, kényük-kedvük szerint visszavonhatnak, ha a “felsőbb érdek” úgy kívánja. Ők írják a játékszabályokat, ők a világ urai. Az ember csak eszköz, egy olcsó haszontárgy, amit fel lehet használni a mind nagyobb hatalom elérésére.

De ezekben a filmekben mindig ott van a jó. Lázadók apró csoportja, férfiak és nők, gyerekek és idősek, akik rendületlenül hisznek egy eszmében, a szabadság eszméjében. Akik minden megpróbáltatáson keresztülmenve, minden nehézséget legyőzve, a szakadék szélén állva végül szembefordulnak a gonosszal és egy hősies küzdelemben felülkerekednek rajta. Néha már unjuk is ezt a csontig lerágott sablont: a gonoszt végül mindig megsemmisíti a jó, s egy jobb világ köszönt be, amiben végül mindenki boldogabb. Happy end.

Amint kigyúlnak a fények, pislogva, kelletlenül térünk vissza a képzelet világából. Eddig tartott az álom, az illúzió, amiben az elnyomás bűn és nem érték volt. A valóság ennél sokkal ridegebb és messze kiábrándítóbb. A szabadság csak a fantázia mű világában érték, itt, a valóságban sokkal inkább csak egy cipelni való teher, amit jó lenne, ha levenne végre valaki a vállunkról. Itt nincsenek hősök, nincsenek jók. Arctalan droidok vannak, gépek, robotok, akik lelkesen vagy beletörődve szolgálják a nagy monopóliumokat: hol odaadásból, hol kelletlenül, de végül mindenki beadja a derekát.

Nincs is igazán más választás. Ezek a monopóliumok ugyanis messze nem elégszenek meg azzal, hogy az erőszak egyetlen jogos használójának nevezik ki magukat. Ezzel még ki is lehetne békülni; kinek kell az erőszak? Az emberiség eddig sem attól fejlődött ekkorát, hogy az erejét fitogtatta más fajokkal szemben, de attól sem, hogy saját fajtársait gyilkolta halomra. Sőt, jobban belegondolva, az embernek nincs is különösebben nagy ereje. Nem véletlen, hogy amikor vadászni indul, fegyvert visz magával; tudja, hogy esélye sem lenne az oroszlánnal szemben. Mégis legyőzi, de nem azért, mert erős, hanem mert van köztük valaki, aki elég okos, hogy fegyvert gyártson; a többinek már csak használnia kell.

Ez az elképzelés, vagyis hogy az államok egyetlen szerepe az erőszak kizárólagos birtoklása legyen, és csak azokkal szemben lépjenek fel, akik ezt megszegik (vagyis maguk is erőszakot követnek), a többségi libertárius felfogás szerint rendben is van. Bár magam inkább a Rothbard-i szemléletet képviselem, ha még az életemben valamikor az állam szerepe ténylegesen csak erre szorulna vissza, már boldog emberként halnék meg. Sajnos még csak erre is kevés esélyt látok.

Murray Rothbard: az elnyomás, a lopás akkor is elnyomás és lopás, ha nagy társadalmi többség támogatja

Az államok teljesen nyilvánvalóan messzemenően túllépnek ezen a hatáskörön, az egészségügy, az oktatás, a különböző szociális ellátások (segély, nyugdíj, támogatások), a közlekedés, de még a magánélet szabályozása is állami monopólium. Lényegében nincs is az életnek olyan területe, amibe az állam, ha igényt tart rá, ne szólhatna bele. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy vannak dolgok, amik egyszerűen nem érdeklik, esetleg jelenleg képtelen befolyás alatt tartani; a technika fejlődése azonban ezt a halmazt is napról napra szűkebbre szabja.

Az államiság intézménye a korai időszaka óta persze jelentősen átalakult: maffiaszervezeti lényegét máig nem veszítette el, de mindent megtesz azért, hogy a figyelmetlen külső szemlélő ezt ne így érezze. Kitalálták például az ún. alkotmányosságot, miszerint az államszervezet és a társadalom szerződést kötnek arról, hogy kinek mit szabad és mit nem. Ez valóban nagyon szép, meghatódtam. Az ünneprontás szándéka nélkül volna azonban egy mellékes kérdésem. Mi arra a garancia, hogy az állam ténylegesen betartja a saját maga által hozott játékszabályokat? Pont az alkotmányosságáról híres Egyesült Államokban, a “szabadság hazájában” figyelhetjük meg mostanság, hogy amikor az állam érdeke ellentétes az alkotmány szövegével, akkor egy szánalmas ürüggyel (terrorizmus) megtámogatva szemérmesen félrenéznek.

Messze áll a tisztességestől az a szerződés, amit az egyik fél következményektől mentesen szeghet meg, a másikat viszont kötelezi. Az alkotmány rendelkezései csak a társadalomra vonatkozóan mérvadóak, az állam legfeljebb betarthatja, ha emiatt nem akar konfliktust vállalni az alattvalóival (polgáraival, elnézést). Ha engem az utcán azon kap a rendőr, hogy elveszem valakinek a táskáját, nem fogja szó nélkül hagyni. De vajon ugyanez a rendőr szembemegy-e egy politikussal, letartóztatja-e a törvényhozást, ha azok adót emelnek? Mindkettő rablás. Szembefordul-e a saját felettesével, ha az törvénytelenségre utasítja? Vajon a törvény betartása csak a gyengékkel és fegyvertelenekkel szemben oly szent elvárás, vagy saját gazdáiknak is bátran nekimennek az erre felkent bátor lovagok?

Rothbard kiváló meglátása szerint az államok számára teljesen természetes, hogy a területükön élő emberek életének minden apróságába beleszóljanak. Ha felvetjük, hogy szabadítsuk meg az embereket ettől a velünk élő nagyúrtól, mindjárt anarchiát kiáltanak. De amint szóba kerül egy világkormány létrehozása, melynek feladata az állami túlkapások kontrollja lenne, kitör a tiltakozás.

Miért is? Két válasz jut eszembe.

Az egyiket a valóság szülte: Az állam az a szervezet, amelyik megszerezte magának egy terület feletti erőszakmonopólium jogát, és mint ilyen, azokat vonzza soraiba, akik előszeretettel használják ki ezt a lehetőséget. Mivel azonban az erőszak természetéből adódóan elszenvedni kevésbé jó dolog, mint alkalmazni, ezért az állam a leghatározottabban utasítja el, hogy a saját módszerükkel kontrollálják őket.

A másikat a propaganda szajkózza minduntalan: Az államot a nép (a nemzet) bízta meg feladatának ellátásával és az ellenőrzi a működését. Mivel az állam csak a népének tartozik elszámolással (és persze ezt rendszeresen, becsületesen meg is teszi), ezért nincs semmi okunk rá, hogy szuverenitását korlátozzuk. (Erről még lesz szó a későbbiekben.)

Csakhogy ez hazugság. Nincs az az állam a földön, amely rendszeresen és tisztességesen elszámolna a népnek. Ha más nem is, hát ott vannak az államtitkok, azok a szupernemtudhatodmeg információk, amik nem tartoznak az egyszerű földi halandóra. Ezek egy része ún. nemzetbiztonsági titok, a többi egyszerűen csak nem tartozik az adófizetőre, akinek a pénzéből működik a rendszer. Azt (jellegéből adódóan) nem tudhatom, hogy ezeknek mekkora része az, ami valóban jelenthetne bármiféle veszélyt, ha esetleg kikerülne (az általános lincshangulaton kívül, persze), abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy köztük leledzenek az államhatalommal visszaélők legszemetebb húzásainak írásos bizonyítékai is.

Mielőtt visszatérnénk a szuverenitásra, szánjunk néhány sort egy másik, ezzel szorosan összefüggő koncepciónak, a nemzetnek. A nemzet egy vallási közösség, akárcsak a többi buta, istenhívő szekta. A különbség mindösszesen annyi, hogy a “klasszikus” vallásokkal szemben nem valami földöntúli, misztikus hatalomban hisznek, hanem a nemzetközösség erejét hirdetik. A nemzettudat, akárcsak a többi hit, általában neveléssel terjed, a gyerekek különösen könnyen elkapják; kellő elszántsággal, szkeptikus gondolkodással azonban pontosan ugyanúgy meg lehet tőle szabadulni, mint a mindenféle égi hatalmasságokba vetett hittől. A nemzeteknek is megvannak a maguk szimbólumai, versei, dalai, könyvei, öltözetei, háborúi és egyéb szükséges kellékei, mint az istenhiteknek. Még egyháza is van: államnak hívják.

Az állam, mint arra korábban rámutattam, érthetően minden befolyástól független akar maradni. Hogy ehhez támogatást is szerezzen, gátlástalanul használja fel a nemzetideológiát, szembeállítva saját híveinek vallását a többiekével, azok gonoszságát, inferioritását, de legalábbis egyedietlenségét hirdetve. Épp ezért – szól az érvelés – az állam minél nagyobb hatalmának biztosítása nemzeti érdek, különben veszélyben a nemzeti szuverenitás. A nagy nemzetieskedés hevében persze sokan elfeledkeznek arról, hogy pont az államhatalom felduzzasztása az, ami a legnagyobb fenyegetést jelenti az önállóságra. Sokkal konkrétabb veszély az, hogy az állam nap mint nap beleszól az élet minden területébe, mint hogy egy távoli népcsoport a nemzet elnyomására és annihilációjára törekedne.

Különösen egyszerű ezzel a szöveggel megnyerni azokat, akik számára a nemzet egyébként is csak egy ideológiai kapaszkodó, mellyel elfedhetik saját, magánéletbeli értéktelenségüket. A pöffeszkedő kisembernek szüksége van nemzetre és államra. A nemzetre azért, mert általa ő is értékessé, valami nagynak a részévé válhat, az államra pedig azért, mert az majd az erőszakmonopóliumát kihasználva biztosítja számára a megélhetést és a biztonságot. Cserébe nem kér mást, csak feltétlen engedelmességet, amit a kisember inkább boldogan megad, mint hogy beismerje kudarcát.

Kicsi korában az embernek a szülei nyújtanak védelmet a világ viszontagságaival szemben: nevelik, eltartják, megvédik, ezért cserébe engedelmességet követelnek, és néha büntetnek is. Ahogy a gyermek felnő, egyenrangúvá válik, úgy veszíti el szüleivel ezt a fajta kapcsolatot. Egy felnőtt a saját lábára áll, saját életet él, saját döntéseket hoz. Viszont néha mindenkinek szüksége van egy kis szülői támogatásra, amikor elveszünk az élet útvesztőiben: egy kis segítségre, ha rosszul megy a sorunk, egy biztos kézre, ha leesünk a lábunkról, egy bátor őrangyalra, aki megvéd minket a bajtól, egy bölcs tanítóra, aki segít, ha erkölcsi válságba kerülnénk, aki célt, értelmet ad az életünknek.

És az állam erre mindre kapható. Az állam a felnőtt gyerekek gondoskodó szülője, aki végigvezeti őket az élet nehéz és rögös útján. Mint ahogy gyermekként szükségünk van a szülőre, úgy felnőttként az államra. Félünk. Egyedül vagyunk. Bántani akarnak. (Hol a macim?) Amíg az emberiség mélyen belül ilyen örök gyerek marad, addig szüksége lesz az államokra. Mindig, mindenhol.

Fel kellene végre nőni.