Hol van a pofátlanság határa? – kérdezhetnénk a jeles szerzővel, amit ugyanis ezek napi szinten megengednek maguknak, az napi szinten lépi át ezt a bizonyos határt. Legutóbb azzal, hogy az energiaszolgáltatókkal propagáltatják saját, állami rezsihazugságukat.

Történt, hogy a kormány jó érzékkel felmérte, milyen országban él. Olyan országban, ahol minél nagyobb és minél diffúzabb a kormányzat pofátlansága, annál több támogatót szerez; ahol továbbra is fentről várnak minden jótéteményt; ahol máig hisznek az ingyenebédben; ahol előbb mennek el az emberek a Zöld Pardonért tüntetni, mint hogy kikérjék maguknak a negyedik alkotmánymódosítást, amiről azt sem tudják, eszik-e vagy isszák, már az első három is elment mellettük; ahol az alapjogok senkit nem érdekelnek, még akkor sem ha az ő alapjogaik, az tökmindegy, az a tuti biztos, ami a zsebben marad, rendszerfüggetlenül, de kádáristán, egyszer élünk, túléltünk már rosszabbat is. Na ezt mérte fel precízen a NER, és jó egy évvel a választások előtt az ún. rezsicsökkentésre kezdte felfűzni érdemi politikai mondanivalóját.

Mert hogy ne az emberek fizessék meg. Mert az elmúltnyolcév. Mert “amikor az ország jobban teljesít, (…) azok az emberek, akik ezt a teljesítményt létrehozták, megérdemlik, hogy csökkenjenek a háztartási kiadásaik.” Mert megérdemeljük, mi, akik jobban teljesítünk, az első negyedévben olyan 0,7 százalékkal, mi, akik kilábaltuk az országot a recesszióból, igenis megérdemeljük a 10 százalékos, központi direktívára mintegy magától bekövetkező rezsicsökkenést.

Tanult kollégám a minap tökéletesen vázolta, mitől aljas dolog ez a művelet: “Nem biztonságot ígér és nem teljesítményre ösztönöz, hanem gyűlöletet szít a magántőke, a külvilág és nem mellékesen a demokrácia ellen. Azt jutalmazza, aki önfeledten és gügyén kiszolgáltatja magát a kiszámíthatatlan és gazdaságilag amatőr végrehajtó hatalomnak. Beteljesíti a politikai és gazdasági kultúra lepusztítását.”

(Fotó: hvg.hu)

Nem mellékesen pedig velejéig hazug is, hiszen a) mindennek ára van, az így kieső összeget a többszörös áthárítással előbb-utóbb nem más, mint mi fizetjük meg, az emberek, b) ez a tehetősek nyílt szociális támogatása, közpénzen (nem mintha a szegények központi rezsitámogatása jobb ötlet lenne, mint a szolgáltatók szabad versenye, de ez most mindegy), c) európai összehasonlításban nem annyira a rezsi magas, hanem a bérek alacsonyak, d) az energiaszolgáltatók finoman szólva nem éppen a nagy “profitzabáló”, cilinderes nyertesei az energiaáraknak, hiszen a lakossági tarifák kétharmada az állam zsebébe vándorol.

Na ez az, amit viszont a NER nem bír elviselni: ha a szemébe – és vele együtt a fél lakosság szemébe – vágják az igazságot az áram áráról.

Mint történt az Elművel, amely eléggé el nem ítélhető módon úgy döntött, a számlához mellékelt postai levél és PDF-formátumú száraz tényközlés formájában nem hagyja fogyasztóit hülyén meghalni, és pontokba szedve tájékoztat valamiről, amivel valószínűleg sokan nincsenek tisztában: “Az állam határozza meg a magyar háztartások által fizetendő villamosenergia árát. A szolgáltató pontosan ezeket az árakat számlázza Önnek. (…) Az áram árának több mint háromnegyede adó és egyéb, állami és más vállalatokhoz befolyó díjtétel.” És így tovább. A NER persze föl volt háborodva: a lakossággal történő direkt marketinges kapcsolattartás eddig az ő monopóliumuk volt.

A rebellis lépés természetesen nem maradhatott annyiban. A NER február 4-én úgy döntött, február 19-ig centire előírja a szolgáltatóknak, hogyan kell kinéznie egy tisztességes, tehát az állam érdemeit méltó módon elismerő villanyszámlának. Úgy, hogy maradhat a részletes (tegyük hozzá: sokszor valóban áttekinthetetlen) számla, de az első oldalon narancssárga színű kockában, ill. rubrikában kell kiemelni, mennyit takarított meg a választópol… ööö.. fogyasztó abban a hónapban, a kormánynak hála.

Az Elmű nem parírozott kellő gyorsasággal, úgyhogy kapott is egy kisebbfajta fogyasztóvédelmi bírságot, egyébként figyeljük meg, hogy esetünkben a hivatal nem a fogyasztó, hanem az állam érdekét védi. A cég persze fellebbezett, de még ő magyarázkodott, hogy a Közlönyben nem közöltek konkrét színkódot a narancssárgára, márpedig így “lehetetlen pontosan ugyanazt az árnyalatot előállítani.”

Lehetetlen? Miért, ha az állam legközelebb azt írja elő az Elmű menedzsmentjének, hogy ugorjon ki az ablakon, akkor magyarázkodni fognak, hogy de az ő irodáik a földszinten vannak? Mi kérünk elnézést?

A továbbra is kádárista társadalmat jól ismerő hatalom egyes szervei persze nem a színárnyalatra ügyelnek, hanem arra, hogy a fentről jövő nyomasztó nyomásgyakorlás szándéka, szellemisége be legyen tartva (már ha szellemiséget be lehet tartani). Amúgy pedig színkód nélkül mindenki azt ért narancssárgán, amit csak akar. Van, ahol fehér az a bizonyos rubrika, van, ahol citrom- vagy okkersárga. “…kód nélkül valóban nehéz eltalálni az árnyalatot, így inkább az a lényeg, hogy a szín kiemelje a szöveget” – nyilatkozza a fogyasztóvédelmi szóvivő, aki még sokra fogja vinni a NER-ben.

A szolgáltatók pedig megalázkodva magyarázkodnak, és hagyják, hogy a kormány velük hirdethesse azt, amivel ők rosszul járnak. És persze lázasan keresik a NER-nek legkedvesebb narancssárga színárnyalatot.