Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” (Sir Winston Churchill, 1940.)

A jövő évi országgyűlési választások kampánya korán megkezdődött, és egyre jobban felpörög. Szakértők nyilván átlátják ennek az okát, de még laikusok számára is világos, hogy kikért folyik a harc: értünk, pártot nem választókért. Azokért a polgárokért, akik a közvéleménykutatók kérdésére azt felelik: egyik pártra sem szavaznának, ha most vasárnap lennének a választások. Az arányunk ingadozik időpont és felmérő szerint, de nagyjából 40 és 50 % között van, tehát ez a legnagyobb blokk. Mindenki innen szeretné növelni a táborát, és ezt a csoportot akarják megmozdítani az újonnan alakult pártok (MoMa, Liberálisok) is.

Ezt a tömeget szokták bizonytalanoknak nevezni, sőt sokan egyszerűen legyávázzák őket. Bolgár úr a betelefonálós műsorában bicskanyitogató “együttérzéssel” tud arról beszélni, miért nem merik megmondani a felmérőknek, hogy a baloldalt támogatják, de megjelenik ez a gondolat számos más helyen és formában is. Ahhoz képest, hogy minden politikai erő rájuk hajt, én egyetlen olyan kutatásról tudok, ami ezt a csoportot vizsgálta, túl sokat az sem adott hozzá a jobb megértésükhöz. Így persze nehéz olyan üzeneteket megfogalmazni, amire legalább a csoport egy része vevő lenne.

A Republikon fent említett 2012-es kutatása szerint a “bizonytalanok” harmada tartósan távol marad a politikától, nyilván az ő mozgósításukra van a legkevesebb esély. Másik harmadukat passzív bizonytalanoknak nevezték el, ők korábban szavaztak, de vasárnap nem tették volna. Az aktívak pedig el is mentek volna szavazni, de nem találtak maguknak pártot. Nyilvánvalóan e két csoport az, amelyik megfelelő üzenettel megmozdítható.

Az aktívak körében az országos átlagnál magasabb, a passzívak körében alacsonyabb a felsőfokú volt végzettségűek aránya, ami valószínűleg fontos információ a kommunikációt tervezők számára. Hasonlóan alakult a jövedelmi helyzetük, a 2012 elején 250 ezer forint felett keresett az aktívak negyede, a passzívak 13%-a, míg az országos átlag 1% volt. Többségük nem tudta magát politikai oldalakra besorolni, az aktívak körében valamivel magasabb volt a baloldaliak aránya, mint a jobboldaliaké, a passzívaknál fordítva. Mindkét csoport többsége a Fideszre szavazott a 2010-es választásokon. A kutatás többi része az aktuális helyzetre vonatkozó véleményeket tartalmaz, az nem tetszett egyik csoportnak sem tavaly év elején.

A balközépen eleinte az összefogástól remélték a támogatás növelését, szinte hisztérikus hangok hallatszottak a betelefonálós műsorokban, az internetes kommentek pedig még erőszakosabban követelték a viták befejezését és a közös fellépést. Úgy tűnik, az óhaj teljesült, de mintha nem igazán járt volna átütő erővel. Újabban már az járja, hogy az ellenzék kommunikációja gyenge, ezért nem éri el a passzívakat. Nos, ezzel én nem vitatkozom, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a jó kommunikációhoz azért mondanivaló is kell. Hiába jó a csatorna, ha rossz, vagy nem is létezik üzenet.

Mi lehet az az üzenet, ami megérinti ezeket a nem választókat? Egy részük jól látható módon vevő lett a Fidesz rezsicsökkentő akciójára, kérdés, hogy ez meddig tart ki. Észak-Magyarországon már valószínűleg nem olyan népszerű, amióta Kazincbarcikán megtapasztalták a következményeit. De a szaporodó telekom hálózati hibák és lassuló elhárításuk is szeget üt néhány fejbe.

A baloldal kínálatának központi eleme az egykulcsos adó megszüntetése. Valamiért meg vannak győződve arról, hogy igazságtalan, ha az, aki háromszor annyit keres, háromszor annyival járul hozzá a közkiadásokhoz. Vagy úgy gondolják, hogy a pocsék matekoktatás miatt a tömegek elfelejtették a százalékszámítás alapjait is. Persze, azt ígérik, hogy csak a “gazdagokat” sújtják magasabb adókulcsokkal – amire számos példát lehet hozni a világból -, csak nem volt ám még elég régen az MSZP kormányzás időszaka, amikor az átlagbér is a legmagasabb adósávba esett a progresszivitás jegyében.

Így ma viszonylag kevesen éreznek lelkesedést pusztán attól az ígérettől, hogy újból kevesebb marad a többletmunkával megkeresett pénzükből a zsebükben. Sőt, még azzal az MSZP-s ígérettel kiegészítve sem, hogy a közpénzeket ezentúl istenbizony hatékonyan költik el, jól fognak kormányozni és haj, de leszámolnak majd a korrupcióval. Mindezt persze a FIDESZ 2010 választási programjának szintjén, vagyis konkrét megoldási módok nélkül. Még szerencse, hogy összefogtak Bajnaiékkal, nekik legalább erre van néhány jó ötletük. Ez nem az az üzenet, amivel a “bizonytalan” választók tömegeit fogják bevonzani a balközép táborba.

Mi lehet az, amire ők is felkapják a fejüket? Mivel érhetik el a frissen alakult pártok, hogy egyáltalán észrevegyék őket? A Facebookon sok mélyebb és laposabb “bölcsességgel” feliratozott fotó terjed, néha olyan is akad, amit még politikusoknak is érdemes megfontolni. Ezt például:

Erre vágyunk. Kösz, nem kérjük, hogy ti tartsatok el bennünket. Nem kérjük, hogy oldjátok meg a problémáinkat. Egyszerűen csak: Hagyjatok élni és dolgozni! Én – elvi egyet nem értésem fenntartása mellett – el tudom fogadni, alakulhat úgy a költségvetés helyezte, hogy átmenetileg szükség lesz progresszív adózás bevezetésére. De legalább arra legyen majd lehetőségem, hogy több munkával többet keressek! Ezt nem látom a megismert programrészletekben.

Az új pártoknak itt nyílik rés a politikai piacon. Ha lesz bátorságuk és kapacitásuk ahhoz, hogy a felmerülő gondokra olyan megoldást ígérjenek, ami a választók saját erőfeszítésére épül, az olyan új hang lesz, ami felkelti a figyelmet. Nem kis feladat ez, jól tudom én. Adományok helyett esélyt kínálni, na, ehhez kell bátorság. Meg józan ész. Az elmúlt választásokat a demagóg ígéretek versenye döntötte el és erős a hajlam arra, hogy most még vadabbá váljon e vetélkedés. Csakhogy: ki hisz már az ígéreteknek? Mindkét oldalnak megvannak a csalódott leszakadottjai. A Fidesz nagy arányú 2010-es győzelméhez a 2006-os MSZP-SZDSZ szavazók egy része is hozzátette a maga voksát. Nem fognak tömegesen visszamenni. Még ellenzéki összefogással sem, láttuk a május 9-i gyér részvételből.

Churchill sem azt ígérte 1940-ben, hogy megvédi a briteket, hanem azt, hogy szervezi a védekezést. Van-e hasonló kaliberű államférfink, aki nem gyermekként tekint ránk? Aki olyan Magyarországot akar velünk építeni, ahol az erőfeszítésnek és könnyeknek meglesz a hozadéka? Aki időben lép ahhoz, hogy elég legyen verítékünket hullatni, vérünkre ne legyen szükség?

A kormánypártok hiedelmeivel ellentétben nem külső ellenséggel kell harcba szállnunk, hanem sokkal veszélyesebbel: saját félfeudális múltunkkal. El kell szakadni a jó úr képzetétől, aki gondoskodik háznépéről, szolgáiról és alattvalóiról, cserébe joggal vár hűséget és engedelmességet. Saját lábunkra kell végre állni, sőt ez még nem is elég. El kell érnünk a 21. századba. A világ körülöttünk modernizációs válságon megy át, ha nem veszünk részt alakításában, megint kiszorulunk a perifériára, megint ácsingózva leshetjük a fejlett országok lakóinak életét.

Mi, “bizonytalanok”, olyan üzenetekre várunk, hogyan vívhatjuk meg sikerrel ezt a harcot, hogyan építhetünk korszerű, élhető Magyarországot a Kárpátok gyűrűjében.