Nem biztonságot ígér és nem teljesítményre ösztönöz, hanem gyűlöletet szít a magántőke, a külvilág és nem mellékesen a demokrácia ellen. Azt jutalmazza, aki önfeledten és gügyén kiszolgáltatja magát a kiszámíthatatlan és gazdaságilag amatőr végrehajtó hatalomnak. Beteljesíti a politikai és gazdasági kultúra lepusztítását.

A lakossági közműdíjak csökkentésének története is azt bizonyítja, hogy amit liberális kritikusok a kádárizmus hatásának tartanak, az már az 1989 és főleg 1994 utáni politikai „elit” konszenzusos munkájának az eredménye. Ennek a kétoldali közmegegyezésnek a részesei bizonyos értelemben rosszabbak Kádárnál, és eszerint kellene bűnhődniük. Persze nem fognak, nem ők fognak.

A kritikusok a „gondoskodó állam” örökségét emlegetik. Miből is állt ez? Közgazdasági precízkedés nélkül nézzük inkább, hogyan élte meg az átlagember.

Egyfelől volt a kötelességek oldala. Nem egyszerűen „mindenkinek volt munkája”, hanem dolgozni kellett. Az ember nem munkavállaló volt, hanem „dolgozó”: reggel bement a munkahelyére, blokkolt, megcsinálta, amit mondtak neki, és ha nem volt kötelező túlóra, X óra 00 perckor hazamehetett, de csak akkor. Ezenkívül  betartotta a politikai rendszabályokat meggyőződésből (mert ilyen is bőven volt) vagy jól felfogott érdekéből: bizonyos dolgokat nem ejtett ki a száján idegenek előtt.

Másfelől volt a jutalmak oldala. Először is a fizetés: 1957 és 1978 között a reálbérek majdnem folyamatosan emelkedtek; egy-két évben stagnáltak ugyan, de sohasem estek vissza. Ez az átlagember valóságérzékelésére lefordítva azt jelentette, hogy ha teljesítette kötelességét, számíthatott rendszeres, kicsi fizetésemelésekre. Vagy olyan munkahelyre kerülhetett, ahol kicsit többet fizettek. Ha valamilyen fontos képzettséget szerzett, akár sokkal többet – miközben, legalábbis a hetvenes évek második feléig, számíthatott az árak állandóságára is.

Másodszor, mindenki kapott béren kívüli juttatásokat. Megint csak az átlagember szemszögéből ezek három kategóriába sorolhatók (a társadalombiztosítási típusú kifizetéseken kívül).

–  Volt, ami (hivatalosan, majdnem, esetleg ténylegesen) ingyen járt: közoktatás (a felsőoktatás nem!), egészségügy. Általános adózás nem volt, az állam annak a pénznek egy részét, amit munkáltatóként nem fizetett ki bérben, odaadta nem fizetős szolgáltatás formájában.  Az 1989 utáni elit(ek) (az idézőjelet innentől megspórolom) ehhez az ingyen „járó” részhez nem tudtak, nem mertek vagy nem akartak hozzányúlni. Ha valaki mégis megpróbálta, akár csak egy kicsit (Bokros, Gyurcsány, Molnár), annak brutális és tartós, pusztító hatású ellenhadjárat lett a következménye. „Ingyen” lévén a szolgáltatás, az árváltozás itt értelmezhetetlen.

–  Sok minden megbízhatóan olcsó volt (élelmiszerek egy része, gyermekruha, tömegközlekedés). A másik irányból nézve: az állam politikai céllal dotált bizonyos árukat és szolgáltatásokat. Itt – az olajválságig – az árak változatlansága vagy fékezett növekedése volt a jellemző.  Az államnak ugyanis sem érdeke, sem praktikus lehetősége nem volt, hogy az alacsonyan tartott árakat tovább csökkentse. Az árcsökkentés a szabályt erősítő kivételnek számított. Vesd össze az ország diadalának feltüntetett rezsicsökkentéssel.

–  Végül voltak olyan formái a juttatásnak, hogy a dolgozó közvetlenül pénzt kapott a kezébe. Gyes, gyed, kedvezményes (támogatott) lakáshitel, szocpol. Ezekhez se mertek vagy akartak hozzányúlni, és itt is elmondható, hogy Gyurcsányék keservesen meglakoltak a Fidesz tarthatatlan hiteltámogatási rendszerének visszavonásáért: a piacinál durván kedvezőbb, tetemes állami (immár adófizetői) támogatású hitelek funkcióját („nekem ez jár”-alapon) a hazárd devizakölcsönök vették át.

Mindezek a pénzösszegek viszont már növekedtek az idők során, már csak annyiban is, hogy a korai szakaszban, amikor a jövedelemnövekedés megindult, egyáltalán nem léteztek, csak később jelentek meg.

Ez a harmadik típusú juttatás és alakulása független volt a gazdaság – mégiscsak szükségszerűségekhez igazodó – napi működésétől, ugyanis hosszabb távú, stratégiai célokat szolgált: a nemzeti vagyon maradandó gyarapítását az állami szektoron kívüli erőforrások bevonásával és a gyermekszám növelését, patetikusabban a nemzet fennmaradását.  A gyest kiszorító gyedet például 1985-ben vezették be, nem sokkal azután, hogy a csőd szélére jutott magyar gazdaságot némi pánikkal kísérve sikerült stabilizálni. (A mostani kormányzat családkultuszának semmi köze a liberalizmus előtti keresztény családmodellhez; valójában a Hazafias Népfront népi-nemzeti-kollektivista család- és népesedéspolitikájának a folytatása más eszközökkel.)

A kádári átlagember, főleg a ma is viszonylag aktív fiatalabb évjáratok ebben a kategóriában érzékelték legjobban az állam bőkezűségét. De vegyük észre, hogy ezeket a közvetlen és bőkezű kifizetéseket nagyon komoly teljesítményhez – munkához, gyermekszüléshez, -fölneveléshez – kötötték. A kedvezményes hitel  és szocpol felhasználásával épült családi házakban rengeteg saját munka van. Egyszer majd talán valaki megírja, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek építési boomja hogyan változtatta meg – előnyére – a vidék gazdasági és műszaki kultúráját.

Összefoglalva: a kádári gondoskodó állam fegyelmezett hűségért kiszámítható életet ígért. Nemzeti-stratégiai érdekű többlet-teljesítésért pedig munkaviszonyon kívül – első lépésben fogyasztóként – megszerezhető, komoly pénzeket.

Az ígéreteket természetesen nem tudta betartani, mert a köztulajdonon alapuló gazdaság semmilyen változtatással nem lett működőképes. De mire ez kiderült, a rendszer is összedőlt, tehát az emberek nagy részében az maradt meg, hogy amíg állt a rendszer, addig betartotta.

Mit üzen, mire nevel ezzel szemben a rezsicsökkentés politikája?

1. Az intézkedés pillanatában a reálbérek csökkenőben voltak. A kiszámíthatóság és a NER két külön világ. Annyiban sincs szó kiszámíthatóságról, hogy a Fidesz politikája mindig is a gázáremelés elleni harc volt, sőt, a 2002-2006-os ciklusban majdhogynem ez mondható a fő politikai issue-nak. A 2005 őszén javasolt nemzeti garanciatörvényben is „csak” annyi szerepelt volna, hogy a gáz-, villany- és gyógyszerárakat ne lehessen az általános inflációnál nagyobb mértékben emelni. A tízszázalékos lakossági gáz- és villanyárcsökkentés előkészítetlen, önkényes ötlet volt. Azt üzeni, hogy az állam bármit megtehet, ami eszébe jut.

2. A kormányzat teljes gazdasági tájékozatlanságot, gondolkodásra és a valóság érzékelésére való  képtelenséget, amnéziát és a  feltételez és vár el az állampolgártól, és a rendelkezésére álló összes eszközt felhasználja, hogy ezen állapotában meg is tartsa. Parasztvakításnak mondhatnánk, ha a paraszt – a kétoldali elit munkájának eredményeként – már nem volna eleve vak. A kormány és propagandistái semmit nem mondanak, sőt hazudnak az árképzésről. Nem beszélnek arról, hogy adók – így a világ legmagasabb áfája – és rendszerhasználati díjak formájában a (befizetéskor most már külön megadóztatott) számlaösszeg tetemes része az államhoz folyik be. Elterjesztik, hogy a külföldi tulajdonú cégek degeszre keresik magukat – miután többek között az ágazati különadóval ugyanők lehetőleg veszteségessé tették az energiacégeket. Elterjesztik, hogy a magyar energiaárak kiugróan magasak – bár tudva, hogy ez nem igaz, később csöndben hozzáteszik, hogy a reálbérekhez képest. Azt viszont nem, hogy a reálbérek azért alacsonyak, mert a kormányok és ellenzékeik, néhány átmeneti epizód kivételével, szabotálták a felzárkózáshoz vezető politikákat. A rezsicsökkentés politikája nem egyszerűen fegyelmezettséget és hűséget vár el az állampolgártól, hanem azt üzeni: légy idióta. (Valamint állampolgári kötelességből tekintsd gonosz idiótának, aki gondolkodik és érzékeli a valóságot.)

3. A rezsicsökkentés a fogyasztót honorálja, munkájától függetlenül, de alanyi jogon: a nemzeti kormány semmilyen teljesítményt nem vár el érte.  Vagyis tulajdonképpen nem sorolható a jutalmak oldalához, mert nem jutalmaz semmit. Azt üzeni: azért kapod, mert eddig is megkaphattad volna, csak rosszemberek orvul elvették tőled. Azaz a közműszolgáltatókat – a gazdaság állammal nem azonos szereplőit – a fogyasztó ellenségeként jelöli meg. Mint ilyen, külső ellenség. („Magyarország nem hagyja magát.”) A külső ellenségtől a kormány védi meg az öntudatosan idióta fogyasztót, ahogy a demokrácia bíróság nevű szervétől is. Azt üzeni tehát: az idegen tőke és az állam minden része, ami nem a kormány ellenőrzése alá tartozik, ellenséged. Harc van, és csak én állok a te oldaladon. Pontosabban: te állsz az enyémen, különben megbánod.

Összefoglalva: a rezsicsökkentés nem biztonságot ígér és nem teljesítményre ösztönöz, hanem gyűlöletet szít a magántőke, a külvilág és nem mellékesen a demokrácia ellen. Azt jutalmazza, ha önfeledten és gügyén kiszolgáltatod magad a kiszámíthatatlan és gazdaságilag amatőr végrehajtó hatalom Férfiasságának. Beteljesíti a politikai és gazdasági kultúra lepusztítását.

Mellékdal: az Origó körképet ad arról, hogyan reagál az ellenzék a rezsicsökkentésére, ennek végén név nélkül idéznek egy fideszes képviselőt, aki szerint „semmi sem téma a rezsicsökkentésen kívül, most ez a V2”. Itt álljunk meg egy pillanatra. A kognitív nyelvészetnek egyik kedvenc témája, hogy ki, miért, milyen metaforát használ. Mitől jut pont ez az eszébe. Az egy dolog, hogy a fideszes képviselő számára az ellenállhatatlan politikai eszköz a világ összes fegyvere közül pont a nácik rakétájához hasonlítható. De azért ne feledjük: amikor a németek 1944 szeptemberében a V2-ket hadrendbe állították, a háborút megnyerésére esélyük sem volt, az ardenneki offenzíva kudarca után, 1945 januárjától pedig már abban sem reménykedhettek, hogy az első világháborúshoz hasonló – megalázó, de a német államiságot bőven meghagyó – fegyverszünetet köthetnek a szövetségesekkel. A teljes verség eldőlt, ehhez képest tovább küldözgették a rakétáikat Londonra. Ennyit egy átlag fideszes képviselő politikai érzékéről és kultúrájáról.

Még egy mellékdal: a rezsicsökkentési javaslatról az MSZP még azt mondta, hogy „az évszázad átverése”. De nem azért mert egy gyalázatos, a magyar politikai és gazdasági szabadságot tönkretevő bűntény, hanem mert – kiszámolták – nem akkora, amekkorának a Fidesz mondta. Majd a múlt héten a Jobbikkal együtt képesek voltak megszavazni a rezsicsökkentés végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot. Annyit fognak fel belőle, hogy ez is olyan taktikai manőver, mint az összes többi a beteg magyar politikai életben, és jobban féltik a maradék rongy népszerűségüket, mint hogy a bűnre rámondják: bűn. Feltehetően nem is tudják. „Egy baloldali párt nem teheti meg, hogy nem támogat egy embereknek pénzügyi könnyebbséget jelentő javaslatot” – ezt szocialista vezető mondta.

Mármost az MSZP még mindig a legnagyobb párt az ellenzékben. Az ellenzéki pártoknak meggyőződésük, hogy össze kell fogni a Fidesz ellen, és le kell győzni a választásokon, aztán majd lesz valami. Ez nem lehetséges az MSZP nélkül. Kedves ellenzéki pártok, esetleg mégis gondolják át még egyszer: mire jutnának (nyugi, úgyis csak elméleti lehetőség) egy ilyen győzelemmel, ha az összefogásnak nem akadálya a gazdasági és politikai kultúra teljes lepusztításában való cinkosság.