1981. május 1-én Chile szabadelvű, szabadpiaci szociális és munkaügyi minisztere (mert ilyen is volt a Pinochet-diktatúra idején) meglepő bejelentéssel szolgált: magánosítják az ország nyugdíjrendszerét. Az idősek még a régi rend szerint kapják ellátásukat, a középkorúak választhattak a két modell között, a fiatal pályakezdőknek azonban kötelező volt privát pénztárat (AFP-t) választaniuk. A radikális privatizációs lépést José Pinera szándékosan a munka ünnepére időzítette: hadd ünnepeljék a dolgozók, hogy tulajdonossá válhatnak!

A lépést természetesen azonnal tűz alá vette (és máig tűz alatt tartja) a baloldal, a szociális szakma és mindazok, akik arra hivatkozva ítélnek el szükséges modernizációs lépéseket, hogy abból nem profitál azonnal mindenki. Chile ebből a szempontból is kivételesnek bizonyult: ha nem is mindenki, de a dolgozók 95 százaléka az új, privát rendszert választotta, a nyugdíjmagánosítási lépés pedig Chile (sokszor valóban akadozó) gazdasági fellendülésének egyik lényeges okozójává vált.

A történet Magyarország számára aktuálisabb, mint valaha, és nemcsak az Orbán-rendszer által ellopott privát nyugdíjvagyon okán. A dolgozók képviseletére szerződött érdekvédők, a szakszervezetek (amelyek mostanában épp egyesítik erőiket) a rendszerváltás óta a legreakciósabb erő, lényegében nem volt olyan privatizációs kezdeményezés, amelyet ne próbáltak volna meg megfúrni, természetesen a szegényekre, a dolgozók érdekeire hivatkozva. Jó lenne, ha életükben először azt ünnepelnék, ami valóban segíthetne a dolgozókon, és követelnék a nyugdíjrendszer (később pedig az egészségügy és az oktatás) legalább részbeni magánosítását. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem lesz így.

Emlékeztetőül José Pinera fontos írásából íme, az a rész, amely a dolgozók szerepéről, ill. a nagy hatalmú szakszervezetek nyomásgyakorlási kísérletéről emlékezik meg:

“Az új társadalombiztosítási rendszer jelentősen hozzájárult a szegénység csökkentéséhez azáltal, hogy növelte az időskori özvegyi, árvasági és rokkant juttatások méretét és bizonyosságát. Közvetett, de nagyon erős hatása volt a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás növelésének, és segített a régi rendszer igazságtalanságainak eltörlése is. Bevett gondolat, hogy a felosztó-kirovó rendszerek a gazdagoktól a szegényekhez csoportosítják át a jövedelmet. Ugyanakkor amint a dolgozók bizonyos jövedelemspecifikus tulajdonságait és a politikai rendszer működési sajátosságait tekintjük, azok a rendszerek általában a legbefolyásosabb dolgozók csoportjának osztják újra a jövedelmet, akik nyilvánvalóan nem a legsérülékenyebbek vagy legszegényebbek. (…)

Az új társadalombiztosítási rendszer személyesen tette érdekeltté a chileieket a gazdaságban. Egy tipikus chilei dolgozó nem közömbös a részvénypiacok vagy a kamatok mozgása iránt. Tudja, hogy a rossz gazdaságpolitika rosszul érintheti a nyugdíját. Mikor a dolgozók úgy érzik, hogy nem a pártvezéreken vagy a Politbüron keresztül, hanem ők maguk közvetlenül birtokolják ország tőkevagyonát, sokkal inkább kötődnek a szabad piachoz és a szabad társadalomhoz.

A chilei dolgozók túlnyomó többsége, akik beléptek az új rendszerbe, szabadon döntöttek úgy, hogy elhagyják az állami rendszert annak ellenére, hogy néhány nemzeti szakszervezeti vezető és a politikusok legtöbbje nem tanácsolta ezt. Én mindig úgy hittem, hogy az átlagos dolgozóknak nagyon fontos értéket jelent és ezért rengeteg figyelmet szentelnek az életüket közvetlenül érintő dolgoknak, mint a társadalombiztosítás, oktatás, egészség; a családjaik jólétét szem előtt tartva hoznak döntéseket, nem a politikai szövetségek és a kollektivista ideológiák szerint. (…)

Egy bizonyos pillanatban nagyon valószínűnek tűnt, hogy végre elfogadják a nyugdíjreformot, mivel a gondolat mindenhol támogatókat nyert. De néhány érdekcsoport úgy gondolta, elérhetnek pár kompromisszumot az utolsó pillanatban. Egy napon beadványban kértek, hogy találkozzam egymagam, zárt ajtók mögött az ország legnagyobb szakszervezeti vezetőivel. A szívélyes üdvözlések után szóvivőjük elmagyarázta, hogy bár ideológiai alapon ellenezték a reformot, tudták, hogy valószínűleg átmegy.

“Azért jöttünk, hogy jelezzük Önnek, a jövőben hasznos lehet a segítségünk. Végtére is Ön egy harmincéves ifjú ember, aki előtt ígéretes politikai karrier állhat… Így hajlandóak vagyunk azonnal megadni Önnek nyilvánosan a támogatásunkat, amennyiben okosan viselkedik és megváltoztat egyetlen részletet a projektjében: ahelyett, hogy megadná a dolgozóknak a jogot, hogy megválasszák egyéni számláik kezelőjét, ez azon szakszervezetek vezetőinek kizárólagos döntése kellene, hogy legyen, amelyhez a dolgozók tartoznak.” Folytatta: “A dolgozók, Miniszter úr, nem tudják, hogyan hozzanak ilyen természetű döntést. Ha megállapodásra tudunk jutni erről, nagy örömmel állunk a rendelkezésére a jövőben.”

Be kell vallanom, hogy meglepődtem nemcsak az ajánlat pimaszságán, hanem az olümposzi megvetésen is, amit a dolgozók szabadsága és méltósága iránt tanúsítottak. Válaszom megfogalmazásában a humort választottam. “Sajnos nem fogadhatom el az ajánlatot, amellyel érkeztek, mert rám bízták lelkük megmentését.” “Ki bízta magára, Isten?” – kiáltották többen is egyszerre. “Csak úgy, ahogy hallották, uraim. Amint mindannyian tudjuk, a szakszervezeti vezetés országunkban mindig is nagyon átpolitizált volt, de nem korrupt. Ha a számlakezelők kiválasztása a szakszervezeti vezetők döntése lesz szemben azzal, hogy minden dolgozó egyénileg döntsön, akkor annyiféle nyomás nehezedne Önökre, igazgatókra, hogy nem lenne egyszerű fenntartani feddhetetlenségüket. A nyugdíjalapok vezetői, akik szeretnének hatalmas csoportok nyugdíj-megtakarításaival dolgozni, sokkal olcsóbbnak fogják találni, hogy korrumpálják a szakszervezeti vezetőket, minthogy a szabad piacon versenyezzenek a számlákért azáltal, hogy jobb megtérülést ajánlanak fel alacsonyabb jutalék mellett. Nem fogadom ezt el, mivel olyan kísértéseket eredményezne, amelyekkel egyikőjük sem akarhat szembesülni.”

Ezután senki nem emelte fel a hangját. A találkozót csendben lezárták, bár sokkal kevésbé szívélyesen, mint ahogyan elkezdték.”