Sokszor, sok helyen felmerült már annak a kérdése, hogy a liberálisok (nem az egyes magánéleti, társadalmi kérdésekben véletlenül liberális, egyébként tökéletesen etatista csoportokat értem a fogalom alatt) általában miért kapitalisták. A politikai liberalizmus gazdasági párja ugyanis kétségkívül a kapitalizmus, gyakran elmarad azonban ennek a magyarázata.

A “liberális oldal” által gyakran elkövetett érvelési hiba, hogy a kapitalizmus védelmét érzelmi kérdésnek teszik meg. Mert ez modern, mert a fejlett világ ezt követeli meg, mert ebbe az irányba tartanak a dolgok, mert ez jobb. Ez az “érvelés” azonban aligha állja meg a helyét. Nem elég azt mondani, hogy így alakul a világ, ebből következően jó is. Hiszen a világban megannyi folyamat van, ami éppen a nem kívánatos irányba megy végbe, gondoljunk a fegyverkezésre, a szabadságjogok biztonságérzetre való elcserélésére, az állami (vagy államközi), politikai célokat is kitűző pénzvilág elhatalmasodására. Az tehát, hogy ez az új világ rendje, igen gyenge érvelési alapot biztosít a kapitalizmus védelmének.

Nézzük inkább meg, miben is jobb a kapitalizmus a manapság fellelhető versenytársainál.

Először is: a kapitalizmus kizárólagosan az egyén tulajdonára épít, míg más rendszerekben (akár a szocializmusban is, a kommunizmusban meg főleg) a közösségi, állami tulajdon – ha nem is névelővel, de – meghatározó. A közösségi tulajdonnal azonban az a sajnálatos tapasztalat, hogy a felette való rendelkezés joga általában – ha az a tulajdon valóban közösségi – átláthatatlan. Hogyan döntetné el az Olvasó tízmillió emberrel, hogy a kisalsóbütykei mezőn sárgarépát vagy petrezselymet termeljenek? És a szomszédos telken? És az amellettin árpát vagy búzát? És a felsőmezőszőlősi csavargyár fejlesztéseit házon belül oldják meg, vagy hatékonyabb összevonni ezt a részlegét az alsórétpusztaival? Ilyen és hasonló kérdéseket kellene eldönteni, de nem egy főnek, hanem legalább száznak, de akár ezreknek, millióknak is.

Ezért a valódi közösségi tulajdonlás működésképtelen. Minél nagyobb a közös tulajdon, minél több információt, rálátást, szakértelmet és döntést igényel annak menedzselése, annál elképzelhetetlenebb, hogy valóban mindenki szabadon és egyenlően élhessen a tulajdonosi jogaival. Erre a problémára lett kitalálva a képviselői rendszer, vagyis amikor a tulajdonosok (jelen esetben a köz) nem élnek közvetlenül a jogaikkal, hanem delegálnak valakit (vagy egy kis csoportot), aki az ő érdekeiket képviselve döntéseket hoz a helyükben. Ennek az elképzelésnek a megvalósulása az önkormányzatiság vagy az államiság.

A megoldással azonban az a gond, hogy a képviseleti rendszer csak és kizárólag akkor működik jól, ha a választott képviselők jól és mindenekfelett becsületesen, valóban az őket kinevezők érdekeinek megfelelően végzik a munkájukat. Amivel megint két probléma van. Az egyik, hogy a közösség különböző tagjainak lehetnek eltérő, akár homlokegyenest ellentétes érdekei, melyeket értelemszerűen nem lehet egyszerre képviselni. Választani kell tehát, ami mindenképpen valakinek a sérelmével jár. A másik, hogy mi történik akkor, ha a képviselő nem ténylegesen a közösség érdekében jár el, hanem mondjuk a saját zsebére játszik, esetleg egy kisebb csoportnak próbál megfelelni. Leváltják? Gyakran már késő. Egyáltalán: van-e mód annak ellenőrzésére, hogy a képviselő valóban a közérdeknek megfelelően járt el?

Ez a probléma a kapitalizmusnál nem állhat fenn, hiszen alapvetően nem ismeri a köztulajdonlást. Mindennek megvan a maga gazdája, aki a tulajdonosi jogokat gyakorolhatja, innentől kezdve az ő – és csak az ő – személyes felelőssége, hogy az adott dolog megfelelően funkcionáljon. Elemi érdeke, hogy a tulajdonát úgy használja fel, hogy az számára jó legyen, elvégre ki az, aki magának akar rosszat?

Ezzel is érkeztünk a második ponthoz a kapitalizmus mellett. Vesszőparipám, hogy az ember alapvetően mohó, és életében a boldogságot keresi, még ha azt nem is lehet pusztán vagyonban megteremteni. Az embernek tehát célja, hogy maga számára vagyont szerezzen. Ha a liberális elveknek megfelelően elvetjük az erőszakot, és ezáltal a javak elvételét, az marad, hogy másokat rá kell venni azoknak az önszántukból való átadására. Ha ez nem karitatív célzattal történik, akkor bizony ellenértéket kell szolgáltatni: kereskedni kell.

A kereskedelem során cserélt dolgok értékének különbsége a haszon (vagy veszteség). A jó kereskedő érdeke, hogy úgy kösse meg az üzleteit, hogy azokban az általa kínált áru értéke legyen a kisebb, ezáltal a különbség az ő zsebét gyarapítja, neki annyival több lesz. Ha azonban más is árulja ugyanazt a terméket, nem érdemes túl nagy hasznot húzni egy üzleten, mert ha a versenytárs beéri kevesebbel is, akkor a partner a versenytárssal fog kereskedni, amiből nem szerezhető haszon. Ezért minden szereplőnek elemi érdeke, hogy árait a minimumon tartsa, különben nincs profit, nincs boldogság.

És pontosan ez az önzés az, ami a kapitalizmus valódi erejét adja: mindenáron meg kell győzni a vásárlót arról, hogy nem a konkurenciával érdemes üzletet kötni, mert akkor van profit. Ez jelentheti az ellenérték (ár) csökkentését vagy a minőség növelését is, de a vásárló mindenképpen jól jár.

Az állami, központosított gazdasági modelleknél épp az önzést, az elsőszámú mozgatórugót veszítjük el. Az erővel biztosított, garantált bevételek mögött nincs az egyén számára valódi motiváló tényező, amiért megérné keményen és jól dolgoznia, hiszen az előre meghatározott juttatást akkor is kézhez kapja, ha konkrétan nem végez semmilyen munkát. Nem csak az ingyenélők számára teszi ez a megoldás igen kényelmessé az életet, de a tenni akaróktól is elveszi a siker, az előrejutás élményét, amiért a kapitalista modellben rendíthetetlenül harcolt volna. Hiszen miért gürcölne bárki keményen 8 órán át, ha a megtermelt javainak nagy részét úgyis elveszik tőle és odaadják a semmittevőnek?

Ugyanakkor a kapitalizmus – legalábbis teljesen szabad formája, a “vadkapitalizmus” – a közeljövőben nem fog megvalósulni. Nem azért, mert életképtelen, hanem mert mindazoktól, akik sikeresek akarnak lenni, hatalmas erőfeszítést és folyamatos törekvést kíván. Nem lehet hátradőlni és élvezni a segélyt; minden nap a maximumot kell nyújtani, különben holnap lecserélnek.

És ez az, amire a világ népességének túlnyomó többsége nem hajlandó: sokan nem, hogy folyamatosan maximális, de még csak időszakosan sem képesek semmiféle teljesítményt felmutatni. Ülnek az állami babérjaikon és – megspékelve a magukat liberális jogvédőknek álcázó szocialistákkal – azt harsogják, hogy megélni alanyi jog, pénzt, paripát kötelező szolidaritásból (!) biztosítani kell számukra. Hiszen tudják ők jól, hogy egy valódi, értékalapú kapitalista rendszerben labdába sem rúghatnának. Ezért inkább csendben legitimálják az állam szabadrablását, hogy aztán a szociális ellátórendszeren keresztül megélhetést biztosítsanak maguknak.

A szerző blogja: Libertarian. Fotó: RetroRed.