Ha valaki ma azt állítja, hogy Magyarország, a magyar közélet tele van igazságtalanságokkal, akkor erre szinte mindenki rábólint, mert tele van az igazságtalanság élményeivel.

Az átlagember legnagyobb igazságtalanságként azt éli meg, hogy neki kevesebb a jövedelme, mint másnak, függetlenül attól, hogy mi van a jövedelem mögött. A szomorú az, hogy ehhez megerősítést is kap a nem is annyira átlagemberektől, akik tanulmányaikba zokogják a nagy és növekvő jövedelemkülönbségeket, hogy ez milyen rossz és szörnyű. A tény persze az, hogy nálunk nem is olyan kiugró ez a jövedelmi széthúzódás, de főként azt nem mondja el senki, hogy a jövedelemkülönbség nem alapértelmezetten rossz, ahogy azt leggyakrabban beállítják.

Akkor rossz, ha ez a különbség nem teljesítmény alapon jött létre, hanem mondjuk előjogok alapján, vagy világnézeti, párthovatartozás alapján, vagy csak egyszerűen korrupciós rásegítéssel.

Mekkora butaság lenne már, ha valaki azt nehezményezné, hogy az iskolákban ötszörös különbségek vannak a diákok értékelésében! A jövedelemszórás kárhoztatásával mégis pontosan ezt teszik

Persze jogosan fáj, ha jövedelemkülönbség mögött nem valós teljesítmény van, ha az egyik tudás nélkül kap ötöst, vagy kap kettest egy másik, akire csak a tanár pikkel. Nagy baj, hogy az igazságtalanul keletkezett különbségek feletti felháborodás összemosódik a zsigeri irigységgel, aminek az is célpontja, aki szorgalmának és tehetségének köszönheti a jólétét.

A fenti közhelycsokor nem érne meg egy postot, de az már igen, hogy vegyük észre: a magyar társadalom megbarátkozott és természetesnek vesz egy sor igazságtalanságot.

Itt van mindjárt a sokat emlegetett egykulcsos szja. Amikor a progresszív adóztatás igazságtalanságán vitatkoztam emberekkel, először azt hittem, számtanilag nem értik azt, hogy az egykulcsos azt jelenti: a tízszeres jövedelmű tízszeresen száll be a közös terhekbe, de nem. Számára az nem elég igazságos, ha a tízszeres jövedelmű tízszer annyit fizet. Fizessen annál is többet, és nem érti, hogy ez igazságtalan. Szereti az igazságtalanságot.

Az ilyen vélekedés mögött az a meggyőződés áll, hogy a gazdag a gazdagságát csakis csalárd módon szerezhette (erre persze Magyarországon nem nehéz igazoló esettanulmányokat gyűjteni), tehát nincs azzal semmi baj, ha valami módon visszaszivatjuk Döbrögi urat, akár háromszorosan is. Itt sajnos megfeledkezünk arról az egyszerű dologról, hogy ha egy igazságtalanságot nem megszüntetünk, hanem egy másik igazságtalansággal kompenzáljuk, akkor csak szaporítottuk az igazságtalanságok sorát és a végén mindenki rosszul érzi magát.

Az egészségügyben például már sikerült ezt olyan szintre fejleszteni, hogy kivétel nélkül mindenki rosszul érzi magát benne. A betegek magalázottan és kiszolgáltatva szenvednek, ugyanakkor menekülnek onnan az orvosok és azt ápolók is. Az egész alapja pedig egy sor igazságtalanság.

Magyar egészségügyi intézmény: napi megalázottság (fotó: hvg.hu)

Kitől hallani ma azt, hogy mennyire igazságtalan a jövedelemarányos eü-járulék? Pedig az. Ha mindenkinek ugyanaz a szolgáltatás jár, márpedig az jár, akkor mindenkinek ugyanannyi járulékot kellene fizetni, nem pedig jövedelem arányosat. Itt az egy kulcs valóban igazságtalan, de ezt valahogy mindenki természetesnek veszi.

Továbbá, égbekiáltó igazságtalanság, hogy ezen belül is, az igénybevevőknek csak kb. egyharmada fizet egyáltalán eü-járulékot, tehát rengeteg a potyautas.

Igazságtalan, hogy a megszégyenítően alacsony fizetés még a becsületes orvosokat is a betegek zsarolására kényszeríti (vagy menekülésre).

Igazságtalan, hogy a kevesek által finanszírozott, egyre szűkebb szolgáltatásból protekcióval, hálapénznek nevezett korrupcióval többet lehet egyeseknek kivenni, előre lehet kerülni a várólistákon és a várótermekben.

Én azok közé tartozom, akik az erkölcsöt valós gazdasági tényezőnek is értelmezik, nemcsak naiv széplelkek hiábavaló agyalmányának.

Ne gondoljuk, hogy elérhetünk valami áttörést a jólét irányába,

– amíg a magyar társadalom szereti és ragaszkodik az igazságtalanságokhoz,

– amíg a javak elosztásának nem a valós teljesítmény az alapja,

– amíg nem fogja fel az ún. “kisember”, hogy az ő leghatásosabb szakszervezete és fogyasztóvédelme a tiszta piaci verseny,

– amíg nem érti meg, hogy az ő szabadsága a demokrácia,

– amíg nem érti meg, hogy a pusztító irigységet el kell felejteni és meg kell érteni, hogy az ő jóléte, szociális biztonsága a munkaadója jólétén, nyereségességén, a prosperáló gazdaságon alapulhat csak biztosan, nem pedig a gazdagok kifosztásán,

– amíg a miniszter nem érti meg, hogy az ő foglalkozása a szolgálat és nem az uralkodás,

– amíg a hivatalnok, a buszsofőr, az orvos nem érti meg, hogy az ő beosztása nem azért van, hogy legyen megélhetése, hanem azért, hogy kiszolgálja a közönséget, cserébe ők ezért fizetnek és eltartják,

– amíg nem értjük meg, hogy a buszon bliccelni lopás, a közszolgáltatásokért nem fizetni szintén lopás.

Az állam annyit tehet, hogy nem tart fenn olyan rendszereket, amelyek az embereket tisztességtelen utakra kényszerítik, épp ellenkezőleg, a kiskapukat, a korrupció lehetőségeit amennyire csak lehet lezárja és utat söpör tisztességes, és társadalmilag hasznos megoldások előtt.

Utóbbira, minden hibája ellenére, nem talált ki senki jobbat a szabad piacgazdaságnál, demokráciával kombinálva. Magyarországon ma ez nagyon furcsán hangzik, de az eddigi legerkölcsösebb társadalmi gazdasági forma a kapitalizmus.

Az egészségügy csak példa volt, sajnos ma Magyarországon nem csak a szegény és a lecsúszó érzi rosszul magát, hanem az is, akinek nincsenek anyagi gondjai.

Miféle NER az ahonnan még a tehetősek is menekülnek?