Nemrégiben megjelent egy írás a blogon, ami a szociális jogok létét vitatta és erős indulatokat váltott ki az olvasók körében. A hozzászólók egyfajta altruizmust, szegényekkel való együttérzést hiányoltak az írásból (és ezt kérik számon a blogunkon is). A szövegekből egyfajta erkölcsi nagyság érzet is kitetszik, pedig a társadalmi jövedelem átcsoportosítók ezt igaztalanul követelik maguknak.

Ugyanis hazudnak és csalnak. Az, hogy jó szándékból, más érdekében, sokszor öntudatlanul teszik, nem mentség.

Ezt a kemény kijelentést jó harminc év keserű tapasztalatai és friss élmények támasztják alá. Úgy alakult az életem, hogy egy fogyatékos gyerek szülője vagyok. Mint ilyen, természetesen sokféle módon kapcsolatba kerültem a társadalmi gondoskodás gyakorlatával és formáival. Az első sokkot az ingyenes egészségügyben szereztem. Az egy dolog, hogy harminc év után sem tudom pontosan, mi történt a fiammal, őszintén szólva, egy idő után már nem is érdekelt. De amikor a kómából magához térve a rehabilitációra került a sor, egyből kiderült, hogy a rendszer egyszerűen nem képes az ilyesmit kezelni.

Sorstársaktól tudom, hogy a mai napig nincs olyan hozzáértő intézmény, szervezet, melyhez a hozzátartozók bizalommal fordulhatnának, ahol felmérik a fogyatékosságok mértékét és megkeresik a sérült állapotának megfelelő kezelést nyújtó helyet, szakembert, ami kell. Bolyongunk az ismerősök tanácsai, meg a protekciós lehetőségek között. Az egészségbiztosítási járulék elpazarlásának gazdag példatárán bukdácsol át mindenki, és egyáltalán nem biztos a kezelések a legjobb eredményt hozzák ki a sérült családtagból.

Gyerek esetén a fizikai-pszichikai rehabilitáció mellett az oktatás is súlyos kérdés: elkülönítve, vagy egészségesek között? Nekünk a speciális iskolát javasolták. Sok előnye volt, de ez nem kis mértékben egyes elkötelezett személyeken múlott. Bizony, sokszor izgulhattunk, hogy a nemcsak Hoffmann Rózsa idején, hanem már korábban is hullámokban el-eluralkodó egységesítő és fűnyírózó reformok sorát túlélje az iskola. A kis létszámú osztályokhoz tartozott egy-egy nem pedagógus segítő is. A mienk egy mélyen vallásos, aranyszívű, elkötelezett fiatal nő volt, tíz éven át kísérte a fiam tanulmányait. Igazi, önzetlen, áldozatkész lélek volt, senki nem ártott annyit a fiamnak, mint ő, még a fölösleges műtéteket végző orvosok sem.

T. néni ugyanis délutánonként nem bírta nézni a szegény kölyök kínlódását a szövegértéssel, meg küzdelmeit a számokkal, így felolvasta és lediktálta neki a házi feladatot. Szóval csalt és hazudott, ráadásul nem hiszem, hogy szükségét érezte a gyónásnak. A fiam persze ma sem tud olvasni és az alapvető matematikai műveletekkel is gondja van, az absztrakt fogalmakkal való műveletvégzés pedig szóba sem jön nála. Nem tudom, hogy valaha is képes lett-e volna jobb teljesítményre, mindenesetre a készségfejlesztés időszakában nem kellett erőfeszítéseket tennie, azok nem is fejlődtek ki.

A nagyobb baj viszont abból lett, hogy a fiam úgy érezte, neki az ilyen bánásmód jár, ő sérültsége okán elvárhatja, hogy helyette tegyenek meg dolgokat, és aki tőle teljesítményt vár, az őt bántja. Sok családi konfliktus árán valahogy mégis szerzett egy szakmunkás bizonyítványt és állást is találtunk neki egy sérült embereket foglalkoztató szövetkezetben. Itt a munkahely, munkarend a dolgozók adottságaihoz van kialakítva, a munka jellege, megszervezése is a képességeikhez alkalmazkodik. Az én fiam itt is zűrökbe került, mert a fizetésért azért mégiscsak teljesítményt vártak el tőle, ráadásul meg is tudták ítélni, mikor kamuzik, mikor van valóban problémája és csak az utóbbi esetben nyújtottak segítséget. Mivel ez magánkezdeményezés, de kapott állami támogatást is, az Orbán-kormány fogyatékosok elleni hadjárata persze ezt a szervezetet is súlyosan érintette. Sérült emberek sokkal rosszabbul viselik a bizonytalanságot, – aki látta az Esőember c. filmet, az tudhatja, mennyire fontos számukra a stabilitás, milyen biztonságot jelent a rutin – az én gyermekem idegei zilálódtak szét a stressztől.

Ennek kapcsán érdemes visszatérni az egészségügyhöz. Folyik a nagy küzdelem a rokkantnyugdíjasok számának csökkentéséért, de ki ellenőrzi a betegállományokat? Egy szerepét félreértelmező lágyszívű háziorvos simán kiírta eddig is, most is egy-két hétre a srácot (a család többi tagját más kezeli, de őt a srác elhagyta). Most már átadta az ideggondozónak, két hónapja itthon tartják, megkímélve őt attól, hogy be kelljen járnia az időközben stabilizálódott munkahelyére. A fiúnak egyébként semmi baja, éli világát, szóval masszív táppénzcsalás folyik. A dokik ugyan nem nyernek semmit, csak szociálisan érzékenynek érezhetik magukat a járulékfizetők pénzén.

De legalább segítenek neki új helyet keresni, hátha ott jobban érzi majd magát. Na, itt már konkrét csalás gyanúja merül fel. A leendő munkahely egy frissen alakult cég, amelynek nem jó a gyerek állapotát igazoló régi papír, amit a jelenlegi cég elfogad, új felülvizsgálatot kér. Sőt, egy segítő jár ki – munkaidőben, amikor nem vagyunk otthon –, aki hozza-viszi a papírokat. Még jó tanáccsal is ellátta: a felülvizsgálaton majd mutassa magát hülyébbnek (sic!), hogy biztosan megkapja a leszázalékoló igazolást. Nyilván magasabb munkaképesség csökkenés mellett foglalkoztatottra majd nagyobb támogatást tudnak felvenni. És a jólelkű segítők tevékenyen közreműködnek abban, hogy ezek markába lökjék a gyereket. Aki már nagykorú, eltartanom kötelesség (ha esetleg az új társaság – nem tudván több pénzt kiszívni a rendszerből – felszívódik), de döntéseibe nem szólhatok bele.

Szóval azt látom, hogy a jó szándék – különösen, ha hozzá nem értéssel párosul – többet árt, mint használ. Nem becsülöm én le azokat az embereket, akik a fogyatékosok aktív élethez való vissza- (vagy oda-) vezetését segítő akciókat hajtanak végre, szervezeteket hoznak létre. Tisztelem és támogatom őket és erre bátorítok mindenkit. (Saját forrásból persze, nem másoktól kényszerrel elvettből.) Csak nézzék meg, kit is támogatnak, győződjenek meg arról, hogy a támogatásuk hasznosul is a cél érdekében!

Látom, hogy a segítség megfelelő módját mindig az adott személy, helyzet ismeretében, őrá figyelve és a következményeket mérlegelve lehet megtalálni. Helyi szinten, együtt élők közösségében. A nagy központi rendszerek, szabályok, programok átlagokra szabottak, a rászorulók helyzete pedig mindig más és más. Az ilyen központi szabályok alapján működő szisztémák ezért a jó és rossz szándékú csalás, visszaélés melegágyai. Nemcsak, hogy a munkájuk gyümölcsétől fosztják meg az aktívakat (a dolgozó sérülteket is), de függőhelyzetben tartják a gyámolítottakat is. Nos, lehet, hogy éppen ez a cél, hiszen rászoruló nélkül miből élnének meg a gyámolítók?