Orbán Viktor semmit sem tud a gazdaságról. Orbán Viktor lángoló szívű hazafi. A kettő együtt életveszélyes a magyar nemzet számára.

Azt, hogy milyen mechanizmus vezetett idáig – mármint hogy a totális gazdasági fogalmatlanság nem abszolút hátrány hazánkban, de behozhatatlan politikai előnyt jelent –, már sokat elemeztük, és még fogjuk is. Most inkább a büszke gazdasági analfabétizmus és a tüzes nemzeti érzés összefüggésével foglalkozunk.

Feltűnő, hogy Orbán Viktor nagyon szeret látványos számadatokra hivatkozni, különös tekintettel a százalékos arányokra. Nagy ívű gazdaságpolitikai elképzelését is szívesen fejti ki a jövőbeli kívánatos százalékok formájában.

Potom 16 százalék lett a személyi jövedelemadó, 10 és 19 százalék a társasági adó, de az egységesen 10 százalék lesz, megnyerjük az európai adóversenyt.

80,8-ról 77,7 százalékra csökkent az államadósság. Varázslat! Aztán meg 77-ről 73-ra csökkent (volna), a távlati cél pedig a bűvöletes 50 százalék, és határ a sárga föld, az Alaptörvénybe is bele van vésve.

Miközben egész Európában nőtt a munkanélküliség, nálunk 1 százalékkal nőtt a foglalkoztatottság.

10 százalékkal csökken a rezsi, a magyarok 10 százaléka aláírja, hogy ez így jó, és hülye a bíróság.

A magyar mezőgazdaságban most kb. 50 : 50 a nagy-, illetve a közepes és kisgazdaságok aránya, a kormány célja az, hogy ez már középtávon 20 : 80-ra javuljon.

És végül (egyelőre): visszaiparosítjuk az országot, az ipar máris több mint 20 százalékkal járul hozzá a bruttó hazai termékhez, de a terv az, hogy elérje a 25-öt. Máris csak Németország és Csehország előz meg ebben, de leszünk mi még Közép-Ázs… akarom mondani, Közép-Európa új Ruhr-vidéke. Ahol az emberek termelnek, keccsölnek rogyásig, nem ám csak spekulálnak.

Minden remek, „egyetlen dolog van csak hátra, hogy növekedés legyen a magyar gazdaságban”. Egy apró, mellékes mutató, egy a sok közül, a bruttó hazai termék ugyanis sajnos még negatívan növekszik pár százalékkal (hogy mennyivel, azt ez esetben nem szívesen mondja ki a Százalékok Ura). Még nem találtuk ki, pont ezt hogyan oldjuk meg, de biztos meglesz, egy, két, három éve is biztos meglesz volt (a magyarban sajnos nincs az angol future in the pasthoz hasonló igeidő).

Hogy egy-két adónem kulcsainak elszigetelt csökkentése – Orbán és Matolcsy várakozásával ellentétben – nem tett növekedési csodát, mint más gazdaságokban az átgondolt és a szabad vállalkozás serkentésével, piaci esélyek javításával kísért adóreform;

hogy a zakkant gazdaságpolitika miatti forintgyengülés semmivé tette az államadósság rablás útján történő csökkentését, sőt növekedésbe fordult át; 

hogy a közmunkának becézett megalázó és fölösleges dolgoztatás ugyan javított parányit a foglalkoztatáson, de a munkanélküliségen nem, az megint csak nőtt;

hogy a hatóságilag kierőszakolt lakossági rezsicsökkentésnek kiszámíthatatlan káros következményei lehetnek pont a „termelésben”, a közműellátás biztonságáról nem beszélve;

hogy a mezőgazdasági nagyüzemek kierőszakolt felosztása mindig a mezőgazdaság vészes termeléscsökkenéséhez vezet (ne aggódjunk, amíg uniós tagok vagyunk, nem lesz éhezés, de persze a falusi nyomor se csökken);

hogy az ipar nagy részesedése a GDP-ból nem a fejlettség, hanem a viszonylagos fejletlenség jele, és Csehország, Németország kivételek; nem azért ilyen nagy ott az arány, mert a politikusaik fölismerték a „termelés” fontosságát, hanem gazdaságföldrajzi adottságokból és százötven-kétszáz éves történelmi hagyományból ered –

az Orbán Viktort mind nem érdekli. Akár tények, akár nem, már nem engedi őket a tudatáig.

Mielőtt ezt a valóságtól nem befolyásolt százalékmániát azzal magyaráznánk, amire nagyon emlékeztet – a sztálini tervgazdaság közvetlen hatásával –, azért vegyük tudomásul, hogy Orbán nem sztálinizmusban, hanem egy bomló, piacosító és piacról élő államszocializmusban nőtt fel, ahol az 1982-es válság után hivatalosan is megszűnt a tervutasításos rendszer.

Az ok inkább a lángoló hazafiság, kevésbé költői fogalmazással a beszűkült tudatú nacionalizmus.

Ez a tudat úgy működik, hogy azt érzékeli sikernek, ha a kormány (= „Magyarország”) egy lépésben javít egy számadaton.  Teljesen idegen tőle mindaz, ami a felelős vagy egyáltalán a normális gazdaságpolitika eszköztárába tartozik – a GDP hosszú távú növekedésére koncentráló kormányzati intézkedések koherens rendszere. Olyan intézkedéseké, amelyeket a valószínűsíthető következmények nyugodt számolgatása vagy legalább átgondolása készít elő. Azért csak valószínűsíthetők ezek a következmények, mert számlálatlan szabad akaratú gazdasági szereplő előre jelezhető, de elő nem írható döntéseinek az eredői. Radikális nacionalista szemszögből ilyen nem létezik, ez maga a romboló széthúzás, az állam (= nemzet) önfeladása.

Orbánt, aki a politikában a leglényegesebbnek az erőt tartja, nem a GDP hosszú távú növekedése érdekli, hanem hogy a nemzet erős legyen. Nem felzárkózni akar, mint az összes többi posztkommunista ország jobb- és balközép politikusai, mert ez a Nyugat gyönge, puhány és dekadens, tehát nem érdemes felzárkózni hozzá. Hanem jobbnak lenni a Nyugatnál. Ha valaki nem akarja a felzárkózást, akkor természetesen nem is sikerül, az erő viszont – a hagyományos, letesztelt gazdasági filozófiák semmibe vétele miatt – valószínűleg nem jön össze. De ha összejön is, mivel a jobbság kritériumai sajátosan nemzetiek, a nép alighanem csak a nyomort fogja érzékelni belőle. Erős-e Észak-Korea? Mint a bivaly. Beleszólhat-e bárki a belügyeibe, a gazdaságpolitikájába? Nem. Világpolitikai szereplő, akinek nem dirigálnak sehonnan? Igen. Van Belgiumnak atomrakétája, tudja megsemmisüléssel fenyegetni Párizst? Nem. Akkor miről beszélünk?

„A XIX. század uralkodó eszméi” közül Orbán a szabadság és az egyenlőség helyett a nemzetiséget választotta. A polgári, egyéni szabadság – legyen szó akár piaci, akár véleményszabadságról – zavaró és korlátozandó tényező, mert a nemzeti összefogást és a kormánynak a nemzet érdekében való erőteljes cselekvését gátolja, tehát gyengíti a nemzetet. Az egyenlőségre – akár a szociális piacgazdaság eredeti értelmében (maximális piaci szabadság, a piacról kiszorulók állami védelme), akár a franciás, szocialisztikus jóléti állam értelmében – nincs pénz, és így nem is lesz.

Marad ezekhez képest is a harmadik út: egy nagyon szűk politikusi klán, amelyik az igazság birtokosának véli magát, és telepatikus kapcsolatban van a nemzeti, valamint a világszellemmel, minden tőle telhetőt megtesz azért, amit a nemzet érdekének vél.

Egyrészt amennyire csak bírja, kiterjeszti a kontrollt – központosítással, államosítással, kinevezésekkel, bürokratikus túlszabályozással, pénzek közvetlen leosztásával, százalékjavító, drasztikus állami beavatkozásokkal. Tudja meg minden magyar dolgozó: Kulikov gyorsfalazó módszerét követve hős sztahanovista kőműveseink 800 százalékkal túlteljesítették a normát. Hiába terjeszti a lopakodó ellenség, hogy leomlott reggelre.

Másrészt kiépíti és megerősíti a nemzeti középosztályt, a nemzeti szellemre fogékonyak kiválasztott rétegét, amelynek az a dolga, hogy hű legyen az államhoz, szavazataival hatalomban tartsa a politikai klánt, és jobban szaporodjon, mint az alsóbb néprétegek.

Ezenközben a köz- és felsőoktatás sorvasztásával, erő-, nemzet- és „termelés”-központúvá tételével , a „visszaiparosítással” és a mezőgazdaság „eltartó képességének” növelésével (azaz a termelékenység csökkentésével) azt igyekszik megakadályozni, hogy az alsóbb osztályok a) felzárkózzanak az amúgy is nehezen fenntartható államhű középosztályhoz, b) noha piaci esélyük ily módon kevés vagy semmi, lehetőleg saját maguk termeljék ki az eltartásuk költségeit. Mert sem a megadóztatott minimál- vagy szubminimálbérből, sem a szegények indirekt adóiból nem futja sokkal többre az államhű középosztály és a politikai klán, illetve a hozzá közel álló oligarchák finanszírozásánál.

Ez utóbbi mondat nyilván rendkívül baloldalian hangzott, de mondom, mivel a radikális nacionalista kormányzás sem a szabadságot, sem az egyenlőséget nem tartja becsben, a kritika, helyi értékénél fogva, egyszerre jobb- és baloldali, miközben maga a kormányzás egyik sem. A tőke addig jó, amíg „magyar”, azaz kormánybarát, vagy legalábbis kezes, illetve amíg nincs olyan önálló érdeke, amelyik ütközne a kormány valamelyik politikai céljával. Azon a ponton viszont olyan véres antikapitalista propaganda kezdődik, hogy Leninnek csorogna a nyála.

Függetlenül attól, hogy én milyen gazdaságpolitikát szeretek, a piacpárti polgárok százalékaránya elenyésző, viszont úgy rémlik, éppen a piacellenes gazdaságpolitikai miatt a helyzet már rég rosszabb, semhogy tisztán piaci eszközökkel kezelni lehetne. Állami ál-munkahelyteremtő kampányokkal se lehet.

 A fő kérdés nem az, hogy Orbán meg tudja-e csinálni az országgal, amit akar, és még csak nem is az, hogy 2014-ben le lehet-e győzni, és attól jobb lesz-e minden. Hanem hogy hol van a lepusztulásnak az a szintje, ahol a politikailag aktív középosztály messzebb lát az orránál, a naponta elharsogott számadatoknál, és észreveszi, hogy magát teszi tönkre. Nem mondanék évszámokat meg százalékos esélyeket.

Fotó: MTI