Kiváló szerzőtársunk posztja szerint az, hogy a jövőben a csődbe ment bankok megmentéséhez a bankban elhelyezett nagy (100 ezer euró feletti) betéteket is felhasználhatják, leninizmus. Nos, számos érv szól amellett, hogy nem.

Természetesen mindenkinek joga van jogszerűen (erőszakmentesen) szerzett tulajdona háborítatlan élvezetéhez. Ezt a tulajdont számos módon kezelheti. Az első lehetőség, hogy azonnal elkölti mindenfélére, feléli. Ez nem túlságosan bölcs dolog, ezért az emberiség feltalálta a megtakarítás fogalmát. Erre számos lehetőség adódik, és mindegyiknek vannak előnyei és kockázatai. Tarthatja például valaki otthon aranyrögökben az összespórolt pénzét, ennek például az lehet a kockázata, hogy az arany ára csökken, tehát a félretett érték végül kevesebb árut, szolgáltatást fog érni, vagy valaki betör és szimplán ellopja az egészet.

Ennél előnyösebb és kifinomultabb a különféle banki megtakarítások rendszere. Ennek azonban más kockázata van: külső személyre, a bankra bízzuk a pénzt, aki azt befekteti, vagy épp hiteleket ad belőle magánszemélyeknek és  vállalkozásoknak, akik aztán kamatokkal fizetik vissza, és hasonlók. Mint mindenki, a bank is hozhat hibás döntést, ekkor a rábízott befektetések értéke csökkenhet. Ha a bank tömegesen hoz rossz döntéseket, akkor akár az egész vagyon odalehet, ez nem leninizmus, hanem a rossz döntések természetes következménye. Aki a bankba teszi a pénzt, ezzel a kockázattal tisztában kell, hogy legyen. Az EU csak ennyit mondott ki, ezúttal hivatalosan.

A legtöbb bankban pont ezek a kockázatok egyébként betétbiztosítás kötésével csökkenthetőek, és a bankok maguk is igénybe vesznek bankbiztosítási szolgáltatásokat. És épp azért, mert a bankrendszer előnye a párnacihában tartott pénzekhez képest óriási, az európai államok azzal ösztönzik a bankok használatára a kisebb megtakarítások tulajdonosait is, hogy a bankok által igénybevett betétbiztosításon túl, az azok által nem fedezett események bekövetkeztekor is garantálják a megtakarításokat. Ez egy jóléti állami szolgáltatás, a hiánya pedig nem leninizmus.

A kérdés az, mi történik azokban az esetekben, amikor az összeomlás vagy annak veszélye rendszerszintű. Ilyenkor az államok hajlamosak minden korábbi megfontolást nélkülözve feltőkésíteni a bajba került bankokat. Ez nem feltétlenül jó ötlet, számos piacpárti gondolkodó érvelt úgy, hogy a 2008-as válságban legrosszabbul teljesítő amerikai bankokat például hagyni kellett volna bedőlni. (Annak ellenére, hogy annak a válságnak a kirobbantásában döntő szerepe volt az államilag direkt fűtött nagy kockázatú jelzáloghitelezésnek.)

Ciprus azonban még ennél is egyértelműbb a helyzet. Egyrészt Ciprus úgy felelt meg a pénzmosás elleni európai szabályoknak, ahogyan az Orbán-kormány az európai kulturális és diplomáciai normáknak, azt hiszem, ennél tökéletesebb párhuzamot vonni aligha lehetne. Másrészt teljesen köztudott volt a ciprusi bankolás kockázata, mivel közismert volt, hogy a ciprusi bankrendszer a következő feltételekkel működik:

  • az Európai Unión belül, de az európai szabályoknál jóval lazábban kezelve a betéttulajdonosok elvileg kötelező azonosítását
  • jelentős hozamokat ígérve
  • a jelentős hozamokat javarészt görög államkötvényeken realizálva
  • az ország GDP-jének többszörösét kitevő betéteket felhalmozva
  • tehát borzasztó kockázatosan, hiszen ezeken kívül nem volt más befektetésállomány a kockázatok mérséklésére.

Aki nem vak, az ezt láthatta, akár oligarcha, akár nem. A görög adósságok leírásakor pedig nyilvános volt, melyik bank mennyit veszíthet. Mégis, akár oligarcha, akár nem, sok befektető ezek után is Ciprusra vitte a pénzét. A kockázatok ismeretében. Holott vihette volna mondjuk Svájcba is, igaz, hogy akkor az anonimitását megőrizve 16%-os adót kellett volna fizetnie az anyaországnak. Vagy Németországba, ahol viszont a német szabályozás mellett német jogbiztonságot is kap.

Megjegyzendő továbbá, hogy a megtakarítások ciprusi tárolása nem feltétlenül következik abból, hogy az alacsonyabb társasági adó miatt valaki Ciprusra jegyezteti be a cégét. Ha valaki az adófizetést akarja elkerülni, ezt teszi, és nem a már onshore lekönyvelt összeget utalja át Ciprusra – az anonimitásnak akkor van különös szerepe, ha a vagyonok eredendően egyszer sem szerepeltek semmilyen legális onshore könyvelésben. A Cipruson elhelyezett megtakarítás keletkezhetett bárhol, és fordítva: a Cipruson bejegyzett cég fő bankszámlái lehetnek más országokban, offshore vagy onshore.

Összességében tehát a ciprusi nagybetétek bukása nem leninizmus, hanem a ciprusi bankolás kockázata, ami most bizony realizálódott. Ez kisebb valószínűséggel bekövetkezhet persze mondjuk egy legális jövedelmeket befogadó német bankban is, a bukás önmagában még ott sem leninizmus – a nagyobb probléma, ha egy régió bankjai sorozatosan abba a helyzetbe kerülnek, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül. És akkor meg igazából mindegy, ki mit mond a nagybetétesekről, segíteni már úgysem nagyon lehet.

(Fotó: MTI)