Amikor a Bibó Szakkollégium liberális szellemiségű hallgatóinak egy kis csoportja huszonöt éve úgy döntött, hogy alternatív ifjúsági szervezetet hoz létre a szabadelvű generáció képviseletére, alkotmányos úton akarták újjáépíteni Magyarországot. A Fidesz liberális, radikális és alternatív ifjúsági szervezetből azóta – Orbán Viktor kötcsei szófordulatát használva – a magyar politikai élet “centrális erőterének” meghatározó erejévé nőtte ki magát itthon. A párt viszont ma olyasfajta demokratikus radikalizmust képvisel, ami inkább árt, mint használ annak a Magyarországnak, aminek létrehozására a fiatalok a rendszerváltás hajnalán felesküdtek.

Orbán Viktor egy olyan magabiztos, gazdaságilag független, társadalmilag egységes országot vizionált annak idején, ahol a kemény munka erény, ahol a közbeszédben van helye a keresztény kultúrának, és ahol a kommunista bűnöket soha senki nem felejti el. Ez a vízió azóta igen keveset változott, a miniszterelnök elszántsága pedig csak és kizárólag erősödött a nemzetközi pénzügyi élet és a különféle európai intézményekben testet öltő ellenlábasok láttán. Orbán önmagát továbbra is “az emberek” felkent magyar hangjának véli, aki csak is “az emberek” érdekeit tartja szem előtt: egy karizmatikus populista, aki zsigeri ellenszenvet táplál az értelmiséggel szemben, beleértve azt a konzervatív elitet is, amely fáradhatatlanul támogatja őt.

Orbán továbbra is magabiztosan vezeti a hazai népszerűségversenyt, ami végső soron belpolitikai erejének igazi forrása. De, John Lukács szavaival élve, a demokrácia liberális felfogásának populizmusba torzulásával fölmerül a többség zsarnokságának veszélye, ugyanis “a többségnek nincs eredendően igaza attól, hogy annak rendje és módja szerint megválasztott többség.” Orbán Viktornak pedig igen gyakran nincs igaza.

A negyedik alkotmánymódosítás körüli politikai fiaskó a Fidesz legrosszabb populista ösztöneit hozta a felszínre, kiviláglott a párt radikális demokráciafelfogása. Orbán mintha az első igazi populista amerikai elnök, Andrew Jackson, hagyományaihoz hasonló meggyőződésből kormányozna. Jackson mélységesen bizalmatlan volt az elittel szemben és politikája a “közös értékeket és közös sorsot valló népi közösségen” alapult. Hasonlóképpen Orbán, aki Magyarország népvezérének tartja magát, mélységesen bizalmatlan a nem választás útján felállított politikai intézményekkel szemben, mert azokban “a nép akaratának” eltérítőit látja. Mivel az elszigetelt vezért többnyire csak egy szűk, szellemileg szervilis kör és a kényelmes parlamenti többsége veszi körül, ezek a bizonyos független intézmények igen jól szolgálnák őt, a Fideszt és Magyarországot is.

Mélységesen bizalmatlan a nem választás útján felállított politikai intézményekkel szemben. (Fotó: MTI)

A miniszterelnök számos interjúban hangoztatta, hogy a negyedik alkotmánymódosítás az Alkotmánybíróság teremtette szükségszerűség volt – a Parlament csak tette a dolgát. Ez így egyszerűen nem igaz. A negyedik alkotmánymódosítás különböző elemei a párt politikai programjának ugyan részeit képezték, de számos eleme Magyarország Alaptörvényétől idegen elveken alapul.

Először is, ami az egyházak regisztrációját illeti, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy “az ilyen, jogi mérlegeléssel megítélendő, alapjogi vonatkozású egyedi ügyekben a döntéshozatalnak a független bíróságtól való elvonása és kizárólagosan az alapvetően politikai karakterű Országgyűléshez telepítése nem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel”. Válaszul a negyedik alkotmánymódosítás kimondja, hogy “az Országgyűlés sarkalatos törvényben egyházként ismerhet el egyes vallási tevékenységet végző szervezeteket, amelyekkel az állam a közösségi célok érdekében együttműködik.” Az Ab Alaptörvényen alapuló döntését a Parlament egész egyszerűen felülbírálta.

Másodszor, ami a politikai kampányokat illeti, a Bíróság kimondta, hogy “a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának súlyosan aránytalan korlátozása, ezért alaptörvény-ellenes, hogy a törvény a kampányidőszakban kizárólag közszolgálati médiaszolgáltatásban engedi meg politikai reklámok közzétételét.” Erre válaszul a negyedik alkotmánymódosítás kimondja, hogy “az országgyűlési képviselők és az európai parlamenti képviselők választását megelőzően, a kampányidőszakban politikai reklám – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – kizárólag közszolgálati médiaszolgáltatások útján, egyenlő feltételek mellett tehető közzé.” Az Ab döntését a Parlament megint egész egyszerűen felülbírálta.

Harmadszor, a család meghatározására vonatkozóan, a Bíróság kimondta, hogy “ha a jogalkotó a családokra nézve kíván jogokat és kötelezettségeket megállapítani, akkor azoktól a személyektől, akik a családalapítást házasságkötés nélkül, más tartós érzelmi és gazdasági életközösségben kívánják megvalósítani, jogokat nem vonhat vissza, a társkapcsolati forma meglévő védelmi szintjét nem csökkentheti.” Válaszul az Országgyűlés kimondta, hogy “a családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Az Ab döntését a Parlament ismét egyszerűen felülbírálta.

Ami az Alkotmánybíróság alkotmánymódosítások felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét illeti, vitatható, hogy a bíróságnak volt-e valaha ilyen hatásköre – legalábbis az eddigi alkotmánybírósági gyakorlat alapján. De amint arra a PaprikaPolitik egy korábbi írása is rámutatott, több jelenlegi bíró nagyon világos álláspontja az volt, hogy ha a Bíróság egy rendelkezést alkotmányossági okok miatt megsemmisít, amit a jogalkotó később egyszerűen beemel az Alaptörvénybe, az attól még továbbra is alkotmányellenes. Elég valószínű tehát, hogy a bíróságban meg lett volna a kellő bátorság arra, hogy érdemben – tartalmilag is, nem csak procedurális alapon – megvizsgálja a szóban forgó alkotmánymódosításokat, amit persze a negyedik alkotmányódosítás már kizár.

A negyedik alkotmányódosítás politikai indítéka tökéletesen világos, a kormánykoalíció logikája egyszerű. Az Országgyűlés, mint Magyarország legfőbb jogalkotó szerve, nem hajlandó elfogadni az Alkotmánybíróság egyes döntéseit. A jelenlegi törvényhozó továbbá szeretne biztosra menni, hogy a legközelebbi választásokig mindenki számára egyértelmű a hatalmi ágak hierarchiája.

Lázár János államtitkár szavai e tekintetben sokatmondóak: “Pedig milyen legitimitása van a testületnek az Országgyűléssel szemben? Választotta őket akárcsak egyetlen polgár is? … milyen legitimitása van egy pártok által jelölt, és a képviselők által megválasztott alkotmánybírónak arra, hogy a parlament döntését felülvizsgálja?” illetve “Magyarországon nem látom okát annak, hogy a népképviseletet gondokság alá helyezzük.” Vagy idézhetnénk Kövér Lászlót is akár: “Ki is a demokrata? Én, aki szerint a nép szabad döntésén múlik az ország iránya, aztán négy év múlva lehet korrigálni, vagy az, aki a nép iránti bizalmatlanságában egy szűk grémiumtól várja, hogy a csillagok állásából, belekből és madárcsontokból olvassa ki, alkotmányosságisten mit üzen a földi halandóknak?”

A Fidesz radikális populizmusának téveszméje, hogy a többség tévedhetetlen. Márpedig az igazság az, hogy a világon bármilyen többség tévedhet. És ha téved, akkor bizony az általa okozott kár helyrehozása egy igen hosszú időt igénylő, nagyon nehéz folyamat. Állandóan a parlamenti többségre hivatkozni a független igazságszolgáltatás döntéseivel szemben nem vezet jó közpolitikai megoldásokhoz, és egészen biztosan nem jó módja a kiegyensúlyozott kormányzati rendszer megőrzésének.

Orbán kiérdemelte a helyét a történelemben azzal, hogy egy liberális egyetemi hallgatókból álló csoportot képes volt egy olyan politikai párttá formálni, amely a szocialista rendszer végnapjaiban aktív szerepet vállalt a szabad és demokratikus Magyarország alapjainak lefektetésében, majd a magyar politikai élet sajátosan domináns tényezőjévé vált. Idegesíti persze, hogy miután farkasszemet nézett a szovjet tankokkal, egyesek megkérdőjelezik a demokrácia iránti elköteleződését. De Orbán radikális demokrata populizmusával lassan, de biztosan éppen annak a kifinomult kormányzati berendezkedésnek a legitimitását és presztízsét rombolja le, aminek létrehozásáért saját maga oly keményen dolgozott.

Molnár Vera budapesti politikai elemző, a nemzetközi kapcsolatok szakértője. A cikk eredetije a PaprikaPolitik.com blogon jelent meg.