Van az amerikai libertáriusoknak egy frakciója, melynek tagjait leginkább csak gold bugnak, aranybogárnak, értelem szerint aranyőrültnek szokás hívni, mert lényegében a világ összes gazdasági problémájára azt tartják megoldásnak, hogy vissza kell térni az aranyalapú pénzhez. Még ha nem is közvetlenül az aranyérmék újbóli forgalomba helyezését ajánlják, hanem az aranyhoz fixen rögzített valutaárfolyamok használatát. A legfőbb érv, hogy a fix valutaárfolyam miatt az állam nem lesz képes pénznyomtatással, valójában fedezet nélkül finanszírozni a kiadásait, ezzel csődbe döntve az országot.

Viszont nem véletlen, hogy az aranystandardhoz való visszatérés gondolatát a komoly piacpárti iskolák sem tartják realitásnak, az aranystandard ugyanis az államcsődöt nem akadályozza meg, viszont borzasztó károkat tud okozni, és nem a jóléti állam híveinek érveléséről van szó, miszerint megakadályozza az állami beavatkozást.

Az államok az aranystandardtól teljesen függetlenül képesek eladósodni, ameddig vannak olyan befektetők, akik hiteleznek nekik. Erre a legkiválóbb példa Görögország, ahol ugyan nem arany volt, hanem euró, de a lényeg ugyanaz: a nemzeti kormány nem tudja az adósságot a valuta leértékelésével manipulálni, eltüntetni. Megakadályozta ez a görög állam eladósodását egy pillanatig is? Dehogy. És persze az sem lett volna segítség, ha leértékelnek, mert akkor az összes importáru (energiahordozók, technológiai cikkek stb.) ára az égbe szökött volna, akkor pedig az okozna csődöt. Rövid úton visszajutunk tehát oda, hogy a csődöt csak az értelmes, erényes gazdaságpolitika képes elkerülni, és ha egy állam eltökéli, hogy erején felül oszt pénzt a népnek, akkor ebben semmi nem tudja megakadályozni.

Még egy rövid kitérő. Számos közgazdasági elmélet létezik arról, hogyan is definiálható a pénz pontosan, de annyit talán meg lehet jegyezni, hogy a nem túl praktikus közvetlen cserekereskedelem leáldoztával a pénz lényege, hogy ha valaki valamilyen árut vagy szolgáltatást elad, akkor a kapott ellenértékért hosszú távon is megkapja azt az árut vagy szolgáltatást, amire épp neki szüksége van. Tudom, ez a definíció borzasztóan pontatlan, és számos aspektust figyelmen kívül vagy, de a magyarázathoz leginkább erre a tulajdonságra lesz szükség. Jegyezzük meg még azt is, hogy egy modern államban a pénz értékét az állam garantálja törvényi eszközökkel és adott esetben (részben) valamiféle fedezettel, ami lehet nemesfém, más állam valutája, államkötvény stb.

A pénzt a jegybank bocsátja ki, a kereskedelmi bankok pedig tovább hitelezik, miközben ők maguk a frakcionalitás elvén működnek, azaz egyszerre sosincs egy banknál annyi pénz, hogy az összes betétet egy összegben vissza tudja fizetni, mert erre jellemzően nincs is szükség. Ez elsőre ijesztően hangzik, a gyakorlatban azonban nem az. Az összes betétet egyszerre csak csőd, pánik idején és hasonló esetekben próbálják meg kivenni. Olyankor pedig úgyis mindegy, mert az azt jelenti, hogy a bank kintlévőségei olyan ócskák, hogy nem tudná garantálni a betétek üzemszerű kifizetését.

Milton Friedman az aranystandardról, közérthetően:

Konkrét példával: ha a jegybank kibocsát 100 egységet, a kereskedelmi bankoknak kötelező 10 százalékot tartalékolniuk, akkor az első bank kap 100-at, félretesz 10-et, hitelez 90-et mondjuk a bankközi piacon. A könyveiben lesz 90 egység hitel. A második bank fogja a 90-et, félreteszi a tizedét, hitelez 81-et, a könyveiben lesz 81 egység hitel. A két banknak lesz összesen 90+81=171 egység hitel a könyveiben, és így tovább, ezt hívják monetáris multiplikációnak. Vagyis a kétszintű bankrendszerben a jegybanki pénz a bankok hitelezési hajlandóságától függően sokszorozódik. Ez megint egy rettentő egyszerű Móricka-magyarázat, és aki ennél többre vágyik, találhat bőven szakirodalmat. De ebből is látszik, hogy hacsak nem számoljuk fel a meglehetősen jól működő modern kétszintű bankrendszert is, a gazdaságban lévő ténylegesen használható pénz mennyisége bizony függ a bankok hitelezési hajlandóságától, meg egy csomó minden mástól.

És akkor ezek után nézzük, mi mindenben okozna bajt, ha egy nagyobb gazdaság hirtelen visszatérne az aranyalapra:

  • Kevés az arany. A gazdaság és így a pénzre való igény (kereslet) gyorsabban növekszik, mint az elérhető aranymennyiség, amely eleve jóval kevesebb, mint amennyi egy nagy gazdaság (USA, EU) aranyalapra állításához jelenlegi árfolyamon kellene. Ebből következik, hogy a pénz normál gazdasági helyzetben is folyamatosan felértékelődne, ebből pedig az következik, hogy mindenki egyszerűen ülne a pénzen, minden beruházás leállna. Válságban ez a folyamat felgyorsul: mindenki elkezdi felhalmozni az aranyat, szélsőséges esetben kivásárolja a nemzeti bankokból (az aranyalapú rendszer erre lehetőséget ad, pont ez a lényege), vagyis a pénz még jobban felértékelődik, a beruházások megállnak. Ez azonnali és tragikus hatású lenne a gazdaságra nézve.
  • Ebből azonnal következik az is, hogy nincs “jó” ár az egyszeri visszatérés átváltási árfolyamának meghatározására. Meg tudta határozni egy bizottság az árakat a szocializmusban? Nem. Meg tudná most határozni a “helyes” aranyárfolyamot? Aligha.
  • Hacsak nem az egész világ áll vissza egyszerre az aranyalapra, akkor az aranyalapon nyugvó államok ki lesznek szolgáltatva az arany világpiaci árában bekövetkező változásoknak, és ha fenn akarják tartani a nemzetközi kereskedelmüket, a világpiaci aranyár változásainak megfelelően fog változni pénzük valódi értéke. Mondjuk például, az EU átáll az aranyalapra, Oroszország meg nem, és kereskedni kezdenek 1 EUR = 1 rubel = 1 egység arany árfolyamon. Mondjuk viszont, az aranyár valami miatt esik 10%-ot, például mert felfedeztek egy aranybányát, vagy valamelyik nagy szereplő tömeges eladásba kezdett, vagy a befektetők megunták az aranyat. Ekkor 1 egység arany = 0,9 rubel lesz. Mivel azonban 1 EUR = 1 egység arany definíció szerint, ezért aztán az árfolyam 1 EUR = 0,9 rubel lesz, vagyis 1 rubel értékű áruért hirtelen 1/0,9=1,111 eurót kellene fizetni, tehát lényegében minden importtal kapcsolatos költség és ár növekedne inherens ok nélkül. Vagyis az európaiaknak ennyivel többet kellene dolgozni mondjuk az orosz gázért, holott közben az országok kereskedelmi mérlege, gazdasági teljesítőképessége nem változott. Mintha nem ez lett volna az aranystandard bevezetésének ígérete, pont ellenkezőleg. Az aranystandard egyoldalú bevezetése tehát plusz bizonytalanságot visz be az adott ország külkereskedelmébe, így áraiba is.
  • Kicsit hasonló ez, mint a bitcoin, ahol az állammal szembeni bizalmatlanságot nem az aranyba, hanem a “közösségbe” vetett bizalommal pótolják. Csakhogy a bitcoin valódi árukra való becserélhetőségének értéke pontosan a fix kínálat és a nagyon változó kereslet miatt drasztikusan változik, akár napi több tíz százalékot. Olyannyira, hogy emiatt a bitcoint valódi pénzre cserélő központok napi limiteket vezetnek be a pénzkivéttel kapcsolatban. Tehát de facto jegybankként viselkedve keményen befolyásolják a kínálatot az árfolyamstabilitás érdekében. Épp ezért sem a bitcoin, sem az arany, sem a tulipánhagyma, sem más egyszerű fizikai tárgy nem tudja helyettesíteni a modern pénzt.
  • Az államnak, ha nem akarja, hogy válságban kifosszák az aranytartalékait, a kamatokat kell emelnie, ahogy azt tette is a nagy világválság idején az amerikai állam. Az eredmény: drága hitel, tovább mélyülő válság. A hitelek költségének emelkedése persze válságon kívül is normális egy aranyalapú rendszerben, viszont mivel a legtöbb hitelfelvevő nem aranyat termel, ezért a hitel visszafizetéséhez egyre több és több árut kellene termelnie. Ez szintén tragikus következményekkel járna.
  • Ez csak úgy kerülhető el, ha a jelenlegi kétszintű, a frakcionalitás elvén alapuló bankrendszert is kiiktatjuk. Hiszen csak így garantálható, hogy a pénzmennyiség nem a kereslet-kínálat szerint, a hitelekhez megfelelő mennyiségben áll rendelkezésre. Hanem a központi aranyhivatal előírásai szerinti mennyiségben. (És akkor itt eljutottunk oda, hogy ez bizony egy keményebb tervgazdasági beavatkozás lenne, mint sok minden más a nyugati civilizáció történetében.)
  • A gazdaságtörténetben nincs empirikus bizonyíték arra, hogy az aranyalapú pénzrendszerekben kisebb lett volna az infláció. Ez persze nem is meglepő, hiszen, ismétlem, a lényeg, hogy ha a pénz szabadon becserélhető aranyra, akkor a jegybank számára fedezetként rendelkezésre álló aranymennyiség a kereslet-kínálat függvényében változik, és ennek megfelelően a forgalomban lévő pénz mennyisége is, miközben a gazdaságban lévő áruk és szolgáltatások mennyisége jóval lassabban kövezi ezt. Ebből törvényszerű az árak változása, tehát a nem ténylegesen aranyban tartott pénzen megvehető áruk és szolgáltatások mennyiségének változása is. Természetesen az aranykínálat változhat a külső források változása miatt is, ez például a XVII. századi Spanyolországban a beáramló nemesfém-mennyiség  nagy inflációhoz vezetett. Plusz arra sincs bizonyíték, hogy az aranyalapú pénzrendszer túl sok állami manipulációt védene ki – például semmi nem garantálja, hogy az állam nem értékesíti (a leendő adóbevételeket jelentő) követeléseit mélyen áron alul valami azonnali kiadás finanszírozására, ahogy erre bizony bőven volt példa az aranyhoz között pénzrendszerek esetében is.

Látható, hogy nem véletlen: nincs a világon egy olyan ország sem, amelyik aranystandardot használ, az aranystandard kockázatai ugyanis még a sokszor tényleg inkompetens államokénál is nagyobbak. Összességében az aranystandard eltörlése pozitívan járult hozzá az utóbbi évtizedek gazdasági növekedéséhez.

Marad viszont a kérdés, hogy akkor mit lehet tenni? Az egyik válasz intézményi jellegű: nem véletlenül alakult ki a kétszintű bankrendszer, ahol a hitelezést a piaci igények alapján a kereskedelmi bankok végzik, és az állami szerveknek csak közvetett beleszólásuk van ebbe a tevékenységbe. És nem véletlenül alakult ki a költségvetéstől független jegybankok intézménye sem.

Ez persze nem garancia a válságok elkerülésére, és a gyors kilábalásra. Csakhogy aki a válságmentes gazdaságra vágyik, ábrándokat kerget. Ki-ki hogyan próbálja ezt elérni, a baloldal brutális szabályozással és újraelosztással, mások meg az aranyalappal, vagy éppen az államadósság mértékének alkotmányba foglalásával. A rossz hír, hogy egyik sem fog működni.

A gazdaság szereplői emberek. Az emberek mindig tévedni fognak, bizonyos esetekben akár tömegesen is, és ennek mindig lesznek következményei. Ez így volt, mióta gazdaság létezik, és így is marad, függetlenül attól, milyen alapja volt a pénznek. Adminisztratív eszközöket alkalmazni persze egyszerűbb, mint rábírni egy államot a végtelen költekezés felfüggesztésére, de a mértéktelen eladósodás eddigi tapasztalataink szerint kizárólag épeszű gazdaságpolitikával gátolható meg. Az ennek ellenére, a természetszerű emberi gyengeségből bekövetkező bajokat pedig nem tudjuk kivédeni, legalábbis az emberi természet szisztematikus és erőszakos átalakítása nélkül, erre pedig nem vágyunk.

Az aranyalapú pénzrendszer újbóli bevezetése sem több, mint egy lehetetlen ideál kergetése ahelyett, hogy szembenéznénk a ténnyel: bizonyos emberi hibák nem küszöbölhetőek ki. Közgazdasági veszélyei miatt pedig nincs olyan állam, piaci szereplő vagy komoly szakmai fórum, amelyik komolyan venné ezt a lehetőséget, és objektív érvek nélkül pusztán attól nem lesz több értelme az elméletnek (és nem vezet közelebb egy felelős, kiszámítható gazdaságpolitikához), hogy követői kisebbségben vannak, és hangosan ismételgetik ugyanazt.