Cseh Katka legutóbbi írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy az Orbán-kormányt aligha lehet az utcáról megdönteni, az igazi döntést a szavazófülkékben lehet meghozni 2014-ben. Az egyik hozzászóló pedig azt emeli ki, hogy az országból való távozás (egy lehetséges stratégia) nem old meg semmit az ország problémáiból. Ezen utóbbi, gyakran elhangzó állítással szeretnék az alábbiakban vitatkozni, bár természetesen nem szándékom a demokratikus érdekérvényesítésben való részvételtől az olvasót eltántorítani.

Először is engedjék meg, hogy elővegyem kedvenc szemüvegemet, a közgazdasági/rational choice szemüveget, és vizsgáljuk meg a kérdést azon keresztül. Ahogyan több korábbi írásomban is említettem, mivel az egyéni szavazó szavazata végtelenül kis valószínűséggel befolyásolhatja a választás végkimenetelét, emiatt az átlag választónak sajnos nincs elég ösztönzője arra, hogy felelős döntést hozzon a szavazófülkében. Nézzük meg ezzel szemben azt az esetet, amikor az állampolgár úgy dönt, a lábával szavaz és elhagyja az országot (Albert Hirschman terminológiájával élve a kivonulás és nem a tiltakozás eszközével él).

 

Ebben az esetben megéri átgondoltan cselekednie, csak akkor fog emigrálni, ha ennek várható hasznai meghaladják a várható költségeit. Ha egy kormányzati tevékenység elég terhes az állampolgárok számára ahhoz, hogy sokan döntsenek az emigráció mellett, a folyamat lényeges korlátot jelenthet a kormány számára. A kormányok ugyanis a tehetséges emberek elvándorlását egy idő után megérzik a kieső adóbevételben, ez pedig számukra kedvezőbb feltételek biztosítására ösztönözheti a kormányokat.

Az emigráció emiatt nemcsak hogy nem alkalmatlan eszköz a kormány elleni harchoz, éppen ellenkezőleg, olyan lehetőség, ami hatékonyabb lehet azáltal, hogy az egyes emberek egyéni érdekeit összhangba hozza a közérdekkel. Ha az olvasó bemegy a szavazófülkébe szavazni, mit tesz a kormány megbuktatása végett? Voltaképpen ezzel még  önmagában semmit. És a saját érdekei előmozdítása végett? Semmit, eltekintve attól a megelégedettségtől, ami eltölthet minket attól, hogy a kormány ellen szavaztunk. De ha kivándorol, bár a kormányon az sem fog önmagában sebet ejteni, az érdekeit előremozdíthatja általa. Ezáltal mondhatni egy láthatatlan kéz vezérli az állampolgárokat, hogy betartsanak a kormánynak.

A lábbal szavazásnak természetesen számos korlátja, sőt hátulütője is van. Egy kormánynak például akár érdeke is lehet az, hogy politikai ellenfelei távozzanak az országból, és azok maradjanak, akiknek a szavazataira nagyobb eséllyel számíthat a választásokon (ez az ún. Curley-hatás). A politikai szférában pedig egyébként sem érvényesülhet az adóbevétel-maximalizálás olyan módon, mint ahogy a magánpiacon a vállalatok maximalizálják a profitjukat. Ezenkívül a hátramaradók valószínűleg azok lesznek, akik a politika csatornáin keresztül, tiltakozás útján is kevésbé tudják képviselni érdekeiket (ezzel érvelt például Hirschman).

A fentiek ugyanakkor csak azt jelentik, hogy a lábbal szavazás a konvencionális demokratikus mechanizmushoz hasonlóan tökéletlen eszköz. Ugyanakkor olyan eszköz, amely esetében nem kell az emberek állampolgári lelkiismeretére apellálni ahhoz, hogy érvényesítsék közös érdekeiket. Elég, ha saját érdekeiket követve döntenek arról, érdemes-e továbbra is ebben az országban élniük vagy máshol folytatják.

(Fotó: MTI)