Görögország, Spanyolország, Olaszország, Portugália, Írország után Ciprus vált az adósság válság áldozatává. S ki tudja mi jön. Szlovénia, Franciaország, Hollandia? Jön-e a spanyol és olasz válság második ciprusi jellegű összeomlással fenyegető fordulója? S ha igen, meddig tudja tartani magát észak-Európa eddig megingathatatlannak tűnő siker modellje?

Európát az fenyegeti, hogy az évtizedek során felhalmozott adóssághegyek ráomlanak, s Ciprus mintájára maguk alá temetik a társadalmat, megbénítják a piacgazdaságot. Az európai polgárokat az a veszély fenyegeti, hogy egy éjszaka gazdag és biztos jövővel rendelkező polgárokként fekszenek le, s reggelre szegény, jövő nélküli, magukat megrablottnak érzett kisemmizettek ébrednek fel.

A válság oka az, hogy Európa súlyos betegségtől szenved: piacgazdaságra épülő társadalmának alapzata, a piacgazdaság működését megolajozó monetáris rendszere betegségétől, amely lassan egy évszázada mossa alá a piacgazdaságot.

Elszakadtak az aranytól

1914-ben az első világháború költségeinek fedezése érdekében az európai országok feladták az aranypénzrendszert és áttértek a papírpénzre. Az ilyen módon megfialt pénz fedezetet nyújtott a háború költségeinek fedezésére, a gazdasági élet fenntartására, annak ellenére, hogy a háborús kiadások már az első hónapokban felemésztették az államkincstár minden vagyonát.

Nem először fordult elő a történelemben, hogy háborúskodó kormányok hadikiadásaikat papírpénz nyomtatásával fedezték. A háború végén a győztes fél visszatért az aranypénzrendszerre a hadizsákmány és jóvátétel segítségével. A vesztes állam papírpénze elértéktelenedett, elégett hiperinflációban.

Az 1918-as újrakezdés sajátossága azonban az volt, hogy a győztes hatalmak nem tértek vissza a háború előtti aranypénzrendszerre, hanem annak csak halvány másolatához. Fenntartották a papírpénz egyeduralmát, s csupán a nemzeti bankok aranytartalékának mértékéhez kötötték a papírpénzteremtést, tágabb lehetőséget teremtve a nemzeti bankok hitelteremtésének és kamatláb manipulációjának. Ennek a döntésnek okai sokrétűek voltak, szerepet játszott benne az I világháború hatalmas költségei, az állam megnövekedett szerepvállalása a gazdaságban, az állam jótevő szerepébe en való hit megerősödésének, a szociális programok egyre növekvő finanszírozási költségeinek, s végül, de nem utolsósorban a német gazdaság kontrollálásának és a német hatalom újraépülésének megakadályozásának a vágya.

Az új típusú, a mesterséges hitelteremtésnek kevésbé ellenálló pénzügyi rendszer tette lehetővé a húszas évek hatalmas hitelkiáramlására alapozott fellendülését, és eredményezte az 1929-ben kirobbant világválságot.

1929-ben, sőt még 1930-ban sem tudták a kortársak, hogy a “nagy világválság” elszenvedői. 1930-31-ben hozott tragikus politikai döntések nyomán vált a válság mély és hosszan elhúzódó világválsággá.

E tragikus politikai döntések azért születhettek meg, mert az I. világháborús állami szerepvállalás és a szocialisztikus eszmék terjedésének nyomán megváltozott az állam szerepéről vallott felfogás. Elvárás lett, hogy az államok fellépjenek az állampolgárok, a vállalatok, a bankok, a nemzet-gazdaság védelmében.

Bombabiztos tévedés

Az állami válságkezelés során hozott politikai döntések sorozatának talán legtragikusabb lépése az volt, hogy a nemzeti valutákat, a nemzeti papírpénzrendszereket elszakították az aranytól. Az akkori döntéshozókat az a remény vezette, hogy ez a lépés végre megszabadítja az államot (és a nemzeti bankot) a pénz és hitelteremtés korlátjaitól. A pénz és hitelteremtés lehetővé teszi az állami beavatkozást, a jóléti állam kiépítését és olcsó hitelekkel újraindítsák a megfeneklett gazdasági életet.

1931 nyomán új pénzügyi rendszer született, az adósságból születő papírpénzrendszer. A papírpénzrendszer alapja az állam által kibocsátott adósságpapír (államkötvény). Az adósságpapírért cserébe a bankrendszer papírpénzt ad, amely árukra, szolgáltatásokra költhető el. Az állam által kiadott kötvény, az állam jövőbeni fizetési ígérete a bankrendszer mérlegében vagyonként jelent meg, amely alapjává vált hitelnyújtásnak (valójában pénzteremtésnek) a vállalatok és a lakosság felé. A világ pénzügyi rendszere arra a hitre alapozódott, hogy az állami adósságpapír az állam fizetési ígérete, hogy az általa kibocsátott kötvényt visszavásárolja (plusz kamatot fizet), és hogy az ugyanolyan bombabiztos, rizikómentes érték, mint az aranypénz (volt).

Az állami pénzteremtés hatását felnagyította a bankrendszer újraszabályozása. 1929-ig nem létezett állami garancia a bankbetétekre, és nem volt gyakorlat a csődbe ment bankok állami megmentése. Ennek hatására a bankok tipikusan óvatos hitelpolitikát folytattak, a bankbetétesek meg nagyon megnézték azt, hová tegyék be a pénzüket megőrzésre. A bankok hitelállománya tipikusan 50%-kal haladta meg a náluk elhelyezett betétállomány értékét.

Így is előfordultak rossz befektetői döntések, visszaélések, mániák, hitel lufik, amiket bankcsődök és gazdasági válságok követtek. A rosszul hitelező bankok összeomlottak, a rossz döntéseket hozó bankárok és a bennük bízó betétesek mindenüket elvesztették, a tévesen az olcsó hitelekre alapozott beruházások összeomlottak. De a pénz és hitel lufi mértéktelenre növekedését megakadályozta az arany korlátozott mennyisége és a bankok konzervatív politikája. Emiatt sose omlott össze egy egész ország bankrendszere, gazdasága, nem égett el a pénze hiperinflációban. Az 5-6 évenként bekövetkező válságok gyorsan, tipikusan egy év alatt lezajlottak, s újra indult a fejlődés. A pénz, az arany nem vesztette el értékét, s elég sokan óvatosak voltak, amire alapozva újra lehetett indítani a gazdaság körforgását.

Papírpénz és összeomlás

Az államkötvény kibocsátás és a ráépülő hitelpiramis abból a hitből keletkezett, hogy a reálgazdasági szereplők kereslete elmaradt a kívánatos az egyensúlyi állapothoz képest, s ezért többletpénz kibocsátással, állami megrendelésekkel és olcsó hitelekkel kell egyensúlyba hozni a gazdaságot. Hátterében az állam megbízhatóságába vetett hit, az a sok évszázados tapasztalat állt, hogy az államok mindig képesek adózás révén annyi jövedelmet kifacsarni állampolgáraikból, hogy helyt tudjanak állni a kötvénybe foglalt ígérvénynek. S az a hit vezérelte az állami pénzteremtésben bízókat, hogy a konzervatív és hagyománytisztelő politikusok, a tapasztalt és óvatos bürokraták a minisztériumokban, a szakértő technokraták a nemzeti bankoknál kontroll alatt tartják a pénzteremtést, s a jótékony hatásúnak tartott alacsony infláció mellett egyensúlyban tartható a gazdaság, biztosítható a növekedés, a lehető legteljesebb foglalkoztatás és a jóléti állam expanziója.

Amióta a világ áttért a papírpénzre, azóta itt-ott már bekövetkezett a korábban békeidőben ismeretlen hiperinfláció és teljes összeomlás. Tipikusan a perifériákon, ahol óvatlan és mohó politikai elitek kezébe került a pénznyomtató gép indítógombja. Mint Argentínában, amelyet a több évtizedes gazdasági nacionalizmus tündérmeséje a világ egyik legszegényebb országává varázsolt, s a végén eljuttatatta az államcsődig. Zimbabwének jóval kevesebb idő kellett ahhoz, hogy Mugabe irracionális sérelmi politikája nyomán hiperinflációban égjen el az ország vagyona.

Most azonban a fejlett nyugat, a világ leggazdagabb és legbiztosabbnak hitt országai és bankjai omlanak sorra össze. A pénzügyi kalandorság, amelyet 1918 őszén az akkori unortodox politikai döntéshozók rákényszerítettek a világra, mára elérte a világgazdaság szívét.

A ciprusi válság megvillantotta egy pillanatra, hogy a világ pénzügyi rendszerének alapja: fikció. A nemzeti bankok és bankok vagyonmérlegében “vagyonként” szereplő állami kötvények pontosan annyit érnek, amennyibe a kötvény kinyomtatása kerül, s nem annyit, amennyi fizetési ígérvény rá van nyomtatva az állampapírra. Üres a kas.

Állami hitelszédelgők

Azonban a rendszer legnagyobb rákfenéje, hogy nincs természetes gátja a pénzteremtésnek. Az arany pénz voltának megszüntetése megszüntette azt a tényleges gátat, ami eddig előbb-utóbb határt szabott a politikai álmok megvalósításának és az azt lehetővé tevő hitelpiramis felépülésének. A választók kényének-kedvének kiszolgáltatott politikusok a legfőbb hitelszédelgővé formálták az államot. Évtizedes állami kiadásnövekedés, a menedzser- és jóléti állam felduzzadása és jóléti ígéretek jövőbeni exponenciálisan növekvő költségei együttesen újabb és újabb pénz- és hitelteremtéshez vezetett.

Mára az államok által felhalmozott adósság értéke a legtöbb fejlett piacgazdaságban messze túlhaladja azt a mértéket, amelynek visszafizetése teljesíthető. Az államok igazi hitelszédelgőkké váltak, s az újabb és újabb kibocsátásokkal remélhetik, hogy eltolhatják azt a rettenetes pillanatot, amikor már az esedékes kamatot se fogják tudni megfizetni. A kereskedelmi bankok pedig az állami kötvényekre és az állami hitelgarancia ígéretére alapozva szálltak be a pénz és hitelteremtés ringispiljébe. Állami garancia és biztos állami segítségnyújtás tudatában szórták ki a hiteleket és építette fel minden egyes bank a maga egyre növekvő hitelpiramisát.

Különösen felelőtlen hitelpiramis épült ki Európában, ahol a jóléti állam iránti elvárás joggá vált az emberek szemében, s ahol a nemzetállamok feletti papírpénz, ez euro megteremtése a biztonság és felelőtlenség hitébe ringatta egyaránt a politikusokat és a bankárokat. De ez a hitelpiramis tette lehetővé az európai álom további fenntartását, a magas adók és a bürokratikus szabályok által fojtogatott vállalatok romló versenyképessége, és az elöregedés miatt exponenciálisan növekedő állami kiadások ellenére.

A görög és ciprusi válság éppen azt villantotta fel, hogy a világ pénzügyi rendszerét fenntartó hit, az államkötvények értékállósága mennyire nem igaz. A ciprusi válság közvetlen oka az görög állampapírok értékvesztése, amely egyik pillanatról a másikra menthetetlenül tönkretette a ciprusi bankokat.

Görögország állampapír-válságát rá lehetett kenni a különlegesen felelőtlen és korrupt politikusokra. Ciprusi bankok esetében a betétesek megrablását rá lehetett kenni a rosszul gazdálkodó bankárokra és ócska érvként fel lehetett, hozni, hogy ez főleg orosz maffiózókat és offshore lovagokat érint. Féligazságok. Valóságosak, de mégse igazak. Unortodox érvek egy velejéig unortodox helyzet védelmében. De mindez csak a politikai vádaskodás és a ködképzés része. De mint tudjuk, a ködképzés – rövid távon – sikeres is lehet.

Egyelőre, úgy tűnik, sikerült a problémát tovább görgetni, megúszni, hogy a görög és ciprusi válságkezelés dominóként magával rántsa az európai pénzügyi rendszert. De az igazság az: a nyugat pénzügyi rendszere fikcióra épül, arra a fikcióra, hogy az államok által kibocsátott kötvények biztos és megsemmisíthetetlen értékű vagyonelemek. Erre a fikcióra valóságos hitelpiramis épült fel. Most ennek a hitelpiramisnak a fenyegető összeomlása fenyegeti Európát. 2008 válsága a jel: a pénznyomtatás valójában hitelszédelgés. Ciprus intő jel. A kór már elérte a központot.

Valójában egyetlen kiút van: vissza kell térni az aranyalapú pénzrendszerre. A valóságos értékkel bíró, nem kormányok által adósságfelhalmozással teremtett pénzre, amely egyedül képes gátat szabni a hitelekkel való piramisjátéknak, amely csak úgy végezheti, ahogy Albánia 1996-os piramisjátéka végezte. Nyomorral, káosszal, sírással, civilizációs összeomlással. De ezúttal nem egy szerencsétlen periférikus, történelem által meggyötört országban, hanem a világ legfejlettebb országaiban.