Lehetett nem szeretni. Sőt, valószínűleg azért volt „az Egyesült Királyság legfontosabb miniszterelnöke a 19. század vége óta” – mint a Financial Times kolumnistája írja –, mert úgy politizált, hogy sokan ne szeressék érte. Ez újítás volt, és bevált: a demokratikus korszak legjobban gyűlölt angol miniszterelnökét példátlan módon kétszer demokratikusan újraválasztották.

A 19. század végén, a birodalmi terjeszkedés csúcspontján kezdődött Britannia hanyatlástörténete: többé már nem volt az első számú gazdasági világhatalom. Az állam már az első világháború alatt nyomulni kezdett a gazdaságban, és attól fogva az ország válságról válságra hányódott egészen az 1950-es évekig, amikor a többi nyugat-európai országhoz hasonlóan itt is bekövetkezett a fellendülés. (Azért egy kicsit lassabb volt, mint máshol, ugyanis az 1873-as gazdasági világválság óta Nagy-Britanniában eleve lanyhább volt a növekedési trend.)

A sajátos brit szocializmus azonban már ekkor elhintette saját vesztének magvait: a növekvő fogyasztás növekvő importot követelt meg, a font romlott, az infláció nőtt, az export gyengélkedett, a nagyban államosított honi ipar senyvedett, a sztrájkok rendszeresek voltak. A szeretetre méltó, gondoskodó kormányzás a hatvanas évek eufóriája után 20 százalékos inflációba, 1973-74 telén áramszünetekbe és háromnapos munkahétbe torkollott. Újabb öt év elteltével, egy újabb télen pedig olyan állapotok uralkodtak el, hogy egy kevésbé a hagyományaiból élő országban összeomlott volna a civilizáció: mindenki sztrájkolt a szemetesektől a sírásókig.

Az északír válsággal is küszködő Nagy-Britannia már rég Nyugat-Európa lesajnált beteg embere volt, most a szó szoros értelmében a sír szélére jutott.

Ekkor választották meg először Thatchert. Aki 1979 után mással sem foglalkozott, mint hogy a hazája érdekében gyűlöletet keltsen maga ellen. Az archaikus gazdasági szerkezetű és szocialista Nagy-Britanniát, ahol a szakszervezetek válsághelyzetekben is képesek voltak diktálni a politikát, villámgyorsan átvitte a posztindusztriális korba. Ez óriási munkanélküliséggel, az Észak elszegényedésével, véres utcai zavargásokkal járt. Az infláció kezdetben nem csökkent, mert Thatcher a jövedelemadó-csökkentést (a mai magyarhoz képest horribilis szintről a mai magyarhoz képest brutális szintre) a forgalmi adó növelésével kompenzálta.

Ami viszont megkülönbözteti a mi nemzetmentőinktől: az egyéni szabadságba és a vele együtt járó egyéni (nem közösségi) felelősségbe és a szabad piacba vetett hit.

Ők a társadalomra hárítják át a gondjaikat. De nincs olyan, hogy társadalom. Egyes emberek vannak, és családok vannak. És egyetlen kormány sem tehet semmit, csak az emberek útján, és először az embereknek kell gondoskodniuk magukról. Kötelességünk, hogy magunkról gondoskodjunk, azután pedig felebarátainkról. Az emberek agyába túlságosan bevésődött, hogy mi az, amire jogosultak kötelezettségek nélkül, pedig nincs olyan, hogy jogosultság, ha valaki előbb nem teljesítette a kötelezettségét.

Mint a nagyon eltökélt és jót akaró politikusokat általában, őt is segítette a szerencse: az 1982-es falklandi háborúban kivívott győzelem, és hogy a gazdasági konszolidáció első jelei még időben jöttek az 1983-as választás előtt. Az ekkor kapott felhatalmazással visszatéríthette az országot a szabadpiaci kapitalizmus és a képviseleti demokrácia útjára, megindíthatta a masszív privatizációt, felmorzsolhatta a szakszervezeteket. Az állam visszaszorításával maradandóan megnőtt a britek szabadságfoka, és ezt a többség élvezte, még ha a jövedelmi polarizáció volt is az ára. A nyolcvanas évek végéig zárult az olló Nagy-Britannia és a nyugat-európai versenytársak között. A szénbányászat és acélipar rezervátumából a nyugati világ egyik fő tőzsdei és bankközpontja lett. Ez az új egyoldalúság kockázattal járt, és később vissza is ütött, de az új, nagy válság már egy megnyugodott és megerősödött nemzetet ért el.

Thatcher tizenegy évig bírta a csúcson, ami demokráciában nagyon sok. Aki gyűlölte, az nem szerette meg azóta sem, de ahogy a politikai nézeteiben következetesen baloldali Nobel-aspiráns, Ian McEwan írja: ellenfeleire és támogatóira egyaránt delejes hatással van máig.

A Financial Times cikkében meggondolkodtató az a mondat, hogy „ma nem a Nyugat, hanem a feltörekvő gazdaságok a viszonylag szabad piac zászlóvivői”. Magyarország az utóbbi két évtizedben majdnem mindig igyekezett úgy viselkedni feltörekvő gazdaság létére, mintha már Nyugat lenne. A kormányok  azt akarták, hogy szeressék őket, ezért elkerülhetetlen volt a viszonylagos, majd az abszolút hanyatlás. Se Nyugat, se feltörekvés. Vajon milyen civilizációs összeomlásnak kell bekövetkeznie, hogy a nép elfogadjon egy magyar Thatchert?

(Fotó: MTI)