A politikai vezetői szakmával az a baj, hogy többnyire nem nyugdíjas az állás. A Diktátorok kézikönyve szerint ugyan a demokratikus vezetőknek nagyobb esélyük van a hatalomba kerülésük utáni kétéves időszak múltán kikerülni onnan, mint az autokratikusaknak, de a következmények jóval elviselhetőbbek. A bukott diktátorok sorsa a legjobb esetben is száműzetés, rosszabb fordulat erőszakos halálhoz is vezethet. Viszonylag kevesen távoznak el a hatalomból békés öregkor végén, az pedig, hogy még át is örökítsék a családjukra, elég ritkán valósul meg. Az észak-koreai kommunista diktátor-dinasztia példa nélkül álló.

Mikor van esély egy kis koalícióra támaszkodó vezető megbuktatására? A legegyszerűbb megoldás a támogató koalíció tagjainak elfordítása tőle. Ezért is szól a Diktátorok kézikönyvének 4. szabálya arról, hogy a vezető mindenekelőtt a kulcsembereinek jólétéről gondoskodjon, még a sajátja előtt is. Ehhez pedig rá kell tennie kezét a jövedelemfolyamokra (3. szabály) és a lehető legkisebbre kell szorítani a koalíció tagjainak számát (1. szabály). Ugyanis az ő jóltartásuk drága mulatság. Persze, vannak jó kis technikák, amikkel kézben lehet tartani a koalíció tagjait. Ilyen például a korrupció. Ez azért nagyon praktikus, mert ha a vezető eltűri támogatói korrupt viselkedését, akkor egyrészt javadalomhoz juttatja őket, másrészt mindjárt zsarolhatók is a lebuktatással. Kis koalíción alapuló államokban ezért a korrupció igen elterjedt jelenség, bár van, ahol a dolgot másképp oldják meg.

Nálunk időnként elhangzik az a nézet: “Ezek már megszedték magukat, ha maradnak, már nem kell feltölteni az üres zsebüket.” De ezt a kijelentés hangoztatói sem gondolják komolyan, keserű gúny szól e szavakból, nem bölcsesség. A koalíció tagjainak ugyanis nemcsak saját szükségletük és szaporodó létszámú családjuk van, de maguk is támogatók körére alapozzák befolyásukat, akinek szintén megvannak a maguk spanjaik, és így tovább, mint ahogy a történelemkönyvekben a középkornál a hűbéri láncot ábrázolják. Ahogy a hűbérúr javadalmakkal jutalmazta vazallusait a szolgálatért, úgy kell a kis koalíciók vezetőinek is leosztani a kapott javakat, járandóságokat, korrupciós forrásokat. Ez magyarázza, hogy kis koalícióra támaszkodó vezető esetén – legyen az demokrácia vagy autokrácia – miért szükségszerűen szegény az ország népe.

A legismertebb ebben a műfajban a “nyersanyagátok” nevű jelenség. Ha körülnézünk a világban, a bőséges nyersanyagkincsekkel rendelkező országok népe általában elképesztő nyomorban él, rosszabb körülmények között, mint kevésbé szerencsésebb adottságú honok lakói. Ennek az az oka, hogy a kis koalícióra támaszkodó vezető kisajátítja – pl. nemzeti tulajdonba veszi – a nyersanyagforrásokat, majd a kiaknázási koncessziót értékesítve jut a szükséges jövedelemhez. Ebből jól tartja a támogatóit, kielégíti saját szükségleteit és feltölt néhány biztonságos országban őrzött bankszámlát vész esetére. Másra nincs is szüksége. Még az ország lakóira sem igazán.

Az eggyel korábbi Nemzeti Együttműködési Rendszer vezetője ideges:

Ezért azután sem közegészségügyre, sem oktatásra nem költ, mert a kitermeléshez a külföldi vállalatok hozzák a gépeket és szakembereket. A közlekedést is elég a bányák és a kikötők, vagy vasúti csomópontok között kiépíteni, a többi területen jobb, ha veszteg maradnak a lakók. Szigorú építésbiztonsági előírások sincsenek, sőt a meglevőket sem ellenőrzik, vihar- és cunami riasztó rendszereket sem működtetnek, ezért a természeti katasztrófák kedvezően apasztják a felesleges lakosok számát. Persze, tudunk olyan országokat, ahol a népesség jól él a természeti kincsekből, de ezekben vagy olyan kis létszámú a lakosság, mint az olajsejkségekben, vagy széles koalíción alapul a politikai vezetés.

Ha nincsenek kisajátítható természeti kincsek, akkor a külföldi támogatások is betölthetik a szerepüket. Ezeket általában nem nehéz megfelelő programokba irányítani, az elosztást pedig a támogató koalíció tagjaira bízni. Ilyenkor már nem célszerű nagyon irtani a lakosságot, hiszen az ő megsegítésük címén lehet segélyeket felvenni. Arra persze vigyázni kell, hogy ki ne kerüljenek nyomorult helyzetükből, hiszen akkor elapadnak a támogatások. És az a segítség sem jó, amelyik nagyon beleszól a pénz felhasználásába, hiszen akkor nem lehet eleget juttatni belőle a támogatók lojalitásának fenntartására. Segélyek helyett felhalmozott és elengedett államadósságok is szóba jöhetnek.

Ügyességet az a helyzet igényel, amikor az ország jövedelme a lakosok munkájából származik és az efölötti rendelkezést adózással lehet a politikai vezetésnek megszerezni. A vezető és klikkje nyilván a legnagyobb jövedelemtömeget akarja megszerezni és felhasználni. Ehhez azonban nem növelhetik minden határon túl az adó mértékét, mert a túl magas elvonás nem teszi érdekeltté a lakosokat abban, hogy vállalkozást indítsanak, munkát vállaljanak, többlet erőfeszítéseket tegyenek, tehát új értéket állítsanak elő. De az elosztható pénz összege növelhető úgyis, ha a lakosság többet termel. Ezzel az a gond, hogy ehhez már mindenfélét biztosítani kell számukra.

Nyilván szükség van egy általános egészségi állapotra a munkaképességhez, a mai időkben bizonyos alapvető ismeretekre is, tehát egészügyi hálózatot és közoktatást kell fenntartani. Ráadásul, ha mindenhol folyik üzletelés, akkor közlekedésre és információáramlásra is szükség van, hogy a termelők és a vevők egymásra találjanak. Szóval, egy adóbevételekből élő államban kis koalícióra támaszkodó vezetés mellett is szabadabb és jobb az élet, mint egy nyersanyagban bővelkedőben. Na, de hogyan lehet biztosítani azt, hogy e találkozásokon csak árukról és árakról cseréljenek véleményt? A szabad mozgás azt is lehetővé teszi, hogy a diktátor ellen tömeges fellépés szerveződjön. Ezt persze le lehet verni, akár lövetni is lehet, de a piszkos munkát végzőket még jobban meg kell fizetni, mint a politikai támogatókat.

Ezekből már következik, hogy mikor bukik meg – puccs, felkelés, külföldi intervenció, betegség nélkül – a kis koalícióra támaszkodó vezető: amikor apadnak az elosztható pénzforrások. Ekkor nincs már miből fizetni a támogató koalíciót.

Nos, Orbán Viktor uralmát most ez fenyegeti. Koncesszióba adható nyersanyagkincsünk nincs. Az IMF elszámoltatástól való megszabadulás után az uniós források megőrzéséért kétségbeesett harcot folytattak – adósság- és költségvetési hiánycsökkentéssel, pávatánccal -, de a koalíciócsökkentési és finanszírozási feladat végrehajtása miatt (alaptörvény, választási rendszer, szolgáltatói monopóliumok megszerzése, stb.) most komolyan felmerült annak a veszélye, hogy Brüsszel felfüggeszti a kohéziós forrásokat. Nem véletlenül rohangálnak Oroszországtól Azerbajdzsánon át Kínáig új külföldi támogatásokért.

Ráadásul az adóbevételekkel is baj van, a lefagyott, lebénult gazdaság már csökkenti a pénzfolyamot, a forintgyengítés növeli az adósságszolgálatot, tehát egyre kevesebb a kiosztható pénz, a koalíció tagjainak lojalitása is apad. A stratégiai szövetségekkel, különféle vállalkozói csoportok helyzetbe hozásával ezen nem lehet segíteni (csak az újraosztott pénz jön vissza belőle), kifosztható kassza sem nagyon akad már, többlet teljesítményhez a magyar lakosság szabad kezdeményezései előtt álló akadályokat kéne lebontani.

Tehát Orbán Viktor és kudarcos vállalkozókból álló koalíciója – ők többnyire nem a piacról, hanem az államtól szerzik bevételeiket, ha mégis piacról, akkor sem versenyben, hanem megfelelően körülbástyázott pozícióból – rohamosan halad a vég felé, ez a vezetés új források bevonása nélkül bukásra van ítélve.

Már csak az a kérdés, hogy másik kis koalícióra cserélődik-e, vagy ki tudjuk kényszeríteni a széles koalíción alapuló rendszert? Ott is az a vezető feladata, hogy a támogatóit jutassa javakhoz, de ha ez a koalíció az ország lakosságának többségét jelenti, akkor ennek egyetlen módja van: a szabadság biztosítása és megvédése. Ilyen sok embert már nem lehet lefizetni. Kádár megpróbálta, később a szocialista kormányok is kísérleteztek vele, de a dolog nyilvánvalóan finanszírozhatatlannak bizonyult. De hagyni keresni az embereket, az nem kerül pénzbe, csak az kell hozzá, hogy rájuk bízzák az életüket és ne a vezető és klikkje akarja szabályozni.

Vannak persze mindenképp ellátandó állami feladatok, főleg védelmiek: hon, rend, verseny, közegészség, katasztrófa, meg valami igazságszolgáltatást és közigazgatást is fenn kell tartani. Sőt, mindezt jobban kéne csinálni, mint eddig. Ezekre épp azért van szükség, hogy senki ne korlátozza az ország lakóit elképzeléseik megvalósításában, erőfeszítéseik gyümölcsét ne ragadhassák el tőlük. Itt lép be a széles koalíció másik nagy előnye: a vezetők ekkor már nem a támogatói kör javadalmazásával versenyeznek a hatalomra kerülésért, hanem a jó kormányzásra, jó közpolitikára szóló ígéretekkel. Amiket azután számon lehet és kell is kérni a győzteseken.

Ha egy élhetőbb, sikeresebb országot szeretnénk, akkor nem elég az “Orbán, takarodj!” Olyan politikai erőt kell megszerveznünk, amelyik léte, kormányra kerülése nem egy szűk csoport – például 54 választókerületi vezető – támogatásán múlik, hanem valóban a lakosság többségének jóváhagyásán.

(Címlapfotó: MTI)