A neonáci szó alkalmazása bizonyos fokig félrevezető, mert az egyik oldalról túl szűk, a másik oldalról meg túl tág a fogalom értelmezése.

Túl szűk, mert a nyugat európai szakirodalom a neonáci szó alatt kifejezetten terrorista jellegű, erőszakos, rasszista nézeteket valló szélsőséges jobboldali csoportokat ért. Ez a korlátozása a szónak azonban téves, hiszen ez a fajta terrorista-puccsista szerveződési mód talán még az NSDAP-ra sem volt igaz, vagy ha igen, akkor csak egy rövid történelmi pillanatra, az 1923-as sörpuccs idejére. A náci pártnak alakulásától a sörpuccsig terjedő első korszakában egymás mellett zajlottak a legális és terrorista jellegű akciói. A párt maga azonban nyilvánosan működött, gyűléseire tömegek áramlottak. Élvezte a hatóságok hol burkolt, hol nyílt támogatását. A sörpuccs vetett véget a párt eme első korszakának.

A második, felívelő korszakban, Hitler sörpuccsért kapott börtönbüntetése letelte után, az NSDAP stratégiai fordulatot hajtott végre. Hitler 1928-ra a demokratikus kereteket elfogadó, választási “néppártot” faragott az NSDAP-ból, amely képes volt arra, hogy a szavazatok jó egyharmadát megszerezze szabad választásokon a harmincas években, s a legnagyobb “demokratikus” politikai pártja legyen a weimari Németországnak. Ebből következik, hogy a neonáci fogalom mai értelmezése túlságosan szűk, hiszen az NSDAP hatalomra kerüléséig tartó legfontosabb időszakban, 1928 és 1933 között nem szűk, elszigetelt terroristák kis csoportja volt, amely a hatalom erőszakos megdöntésére törekedett, hanem a demokratikus játékszabályokat többé-kevésbé elfogadó, nagy népszerűséget élvező tömegpárt párt volt.

Ugyanakkor a “neonáci” kiterjesztő értelmezése a fogalmat azonosítja a náci Németország szörnyű bűneivel, a II. világháború kirobbantásával, a német katonai egységek brutalitásával, s végül, de nem utolsó sorban a holokauszttal. S talán érthető is azoknak a Jobbikra szavazó, esetleg csak rendet és védelmet remélő hétköznapi kisembereknek a felháborodása, akik azt kérdezik vissza, hogy hogyan lehet megvádolni neonácizmussal egy olyan politikai pártot, amely nem öletett meg milliókat, s nem robbantott ki háborút. Azonban figyelembe kell vennünk, hogy a húszas és a korai harmincas években a kortársak, a korabeli megfigyelők, a fasiszta és náci pártok szavazóinak és talán aktivistáinak nagy része szintén nem látta előre, milyen jövőbe vezetik őket a pártvezetők, milyen politikát fog folytatni a náci Németország.

A húszas évek elején olyan sokan – köztük később antifasisztává vált liberálisok – abban reménykedtek, hogy amint csökken a kommunista veszély, úgy normalizálódik a fasiszta rezsim.  Ludwig von Mises a fasizmust (legalábbis annak olaszországi változatát, 1927-ben) olyan szükséges rossznak, pillanatnyi megoldásnak tartotta, amely ugyan megmentette Európát a legrosszabbtól (a kommunizmustól), ugyanakkor arra is figyelmeztetett: ha bárki többet látna bele kényszerű vészintézkedésnél, akkor fatális hibát követne el. Ugyanis a fasizmus gazdaságszabályozó politikája és inherens militarista jellege azzal a veszéllyel járhat, hogy háborúk forrása lesz.

Pártelnöki beszéd: az ő harca (fotó: hvg.hu)

Az élet azonban úgy hozta, hogy olasz fasizmus, s különösen a német nemzeti szocializmus inherens militarista jellege és zárt piacokban hívő irányított piacgazdasági modellje megszilárdult, maga alá gyűrte a társadalmat, minden korláttól megszabaduló vezetőik háborúkba vezették népeiket, s az emberiség legrettenetesebb népirtását rendelték el. A náci párt, az NSDAP azonban hatalomra jutásáig igyekezett magát mérsékeltebbnek feltüntetni, mint amilyen céljai Hitlernek voltak. Hitler kifejezetten igyekezett úgy bemutatni magát, mint aki a zsidókérdés “törvényes” rendezésében érdekelt, és megtiltotta, hogy a Mein Kampfot felemlegessék a 29-33 közötti évek választási kampányaiban. Miközben Hitler lelkében minden valószínűség szerint már volt egy olyan program, amely elvezetett a második világháborúhoz, a nemzeti szocializmus radikalizálódásához, és mindahhoz az embertelenséghez, amitől ma a “náci” szó vállalhatatlan, ezt a belső programot titkolta Hitler a választók, s gyakran közelebbi és távolabbi munkatársai előtt is.

Ha e szűkítő és tágító értelmű – álláspontom szerint téves – értelmezéseket lehántjuk a neonáci szóról, akkor foghatunk neki a nemzeti szocializmusnak, mint politológiai kategóriának az értelmezéséhez. A neonáci szó a nemzeti szocializmus ideológiájának modern megjelenését jelöli.

John Lukács érvel amellett, hogy a nemzeti szocializmus egy általános, modern ideológia, amelynek csak egyik megjelenése, vadhajtása volt az ijesztő hitleri Németország. A nemzeti szocializmus olyan ideológiát jelent, amelyben a nacionalizmus az elsődleges, de amely felvállal bizonyos szocialisztikus követeléseket. A nacionalista politika célja a zárt, védett, korlátozott piac gazdaság (illiberális) gazdaságpolitika, amely révén reméli megteremteni az erős és független államot, amely végre helyreállítja a nemzet nagyságát, biztosítja erkölcsi megújulását, életerejének megújítását.

Ebben az értelmezésben a Jobbik ideológiája természetesen nemzeti szocialista ideológia, vagyis neonáci. Hiszen a Jobbik legfontosabb üzenete, hogy harmadikutas, bezárkózó, ökoszociális piacgazdaságot hirdető gazdaságpolitikája egyértelműen szembefordulást jelent a szabadversenyes piacgazdaság modelljével, a nyitott, globalizált és egységes európai piac elfogadásával. Az erős állam illiberális álma pedig azt a célt szolgálja, hogy a nemzet újra erőre kapjon. A radikális beavatkozás célja a nemzet újjászületése, egy új rend kialakítása, amely végre biztosítja, hogy a nemzet újra erős és növekvő legyen, s elfoglalja méltó helyét a világban.

Bizonyos fokig és mértékig érthető, hogy a Jobbik tiltakozik a generikus fasiszta vagy neonáci kategorizálás ellen. Hiszen ezekhez a szavakhoz olyan rettenetes bűnök tagadnak, hogy ma szinte senki nem vállalja fel, hogy fasiszta, náci vagy neonáci lenne. Ugyanakkor, a két világháború közötti fasiszta és nemzeti szocialista pártok és rendszerek története azt mutatja, hogy azok fokozatosan radikalizálódtak, s jutottak el a legszörnyűbb bűnök elkövetéséhez. Egy ma ellenzékben levő, de parlamenti kereteket elfogadó, esetleg nagy népszerűséget élvező párt esetében az igazi összehasonlítása alap nem az 1939-45 közötti náci rezsim, hanem az 1928-33 közötti NSDAP.

Éppen ezért lehet legitim akár olyan erős kategória használata, mint a neonáci, mert ezzel lehet érzékeltetni, hogy nem tudhatjuk, hogy mi rejtezik a politikusok legmélyebb gondolataiban, de azt tudhatjuk, hogy hasonló szlogenekkel dolgozó, látszólag demokratikus párt milyen politikát folytatott, s hova jutott el, amikor hatalomra került. A Jobbik esetében nem tudjuk, hogy mit tenne, ha hatalomra kerül, de szlogenjeiből, vezetőjének és kulcsaktivistáinak megfogalmazásából tudjuk, hogy hasonlókat mondanak (már amennyire 80 év és két különböző ország távolsága miatt ez lehetséges megállapítani), mint ami az NSDAP-ra volt jellemző húszas és a korai harmincas években.

A Jobbik új típusú jelenség, nem hasonlítható a Nyugat-Európában található  jobboldali radikális populista politikai pártokhoz. De a Jobbik nem is szűk terrorista skinhead csoport, akikre  – szerintem tévesen – aggasztják a neonáci jelzőt. A Jobbik olyan radikálisan antiliberális, forradalmi jellegű párt, amelyhez hasonló pártok utoljára a két világháború közötti válságkorszakban léptek fel utoljára Európában.

A szélsőséges szóhoz kevesebb negatív érzelem tapad, mint a neonáci kifejezéshez. De a tudományos irodalomban vannak olyan vélemények, amelyek szerint a fasiszta-nemzeti szocialista szavak funkcionálisan ekvivalens értelmű kifejezések, sőt, John Lukács konzervatív, Magyarországon is ismert és elismert történész szerint, a nemzeti szocializmus az igazán jó elnevezés.

A nemzeti szocializmus, neonácizmus, vagyis: illiberális piacellenesség, a világpiactól elzárt, állami irányítású gazdaságban való hit újra feltámadt a globalizált piacgazdaság válsága nyomán. A Jobbik ennek a hitnek csak a legszélsőségesebb, legradikálisabb megjelenítője. A történelem már nem egyszer megmutatta, hogy az autark, állami irányítású gazdaságpolitika tévút. Vagy életteret biztosító – az autark politika fenntartásához szükséges újabb és újabb erőforrások hódítás útján való megszerzéséhez szükséges – háborúkhoz, vagy elzárt, nyomort és elmaradottságot eredményező sziget-ország léthez vezet, mint amilyen a mai Fehéroroszország.