Bár az országgyűlési választásokra több mint egy év múlva kerül sor – ha ugyan, de ezt most hagyjuk –, vitathatatlanul kitört a választási kampány. A következő tizennégy hónapban látunk-hallunk majd mindenfélét, ígéretet, vádat és cáfolatot, lesz itt sárdobálás, szövetségkötés és –bontás, csökönyös makacsság és forgalom a damaszkuszi úton. Persze, mi itt a Kapitalizmus blogon figyelemmel kísérjük és kommentáljuk majd a fordulatokat. Így a kezdetén célszerű azonban néhány alapkérdéssel tisztába kerülni, hogy a hullámzó felszín alatt felismerhessük az áramlatokat. Ez tulajdonképpen egészen egyszerű, ha megértjük, mi mozgatja a játéktér szereplőit.

Ebben egy tavalyelőtt megjelent könyvhöz fordulok. Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith a New York-i egyetem politikatudomány professzorai “Diktátorok kézikönyve: Miért bizonyul szinte mindig jó politikának a rossz viselkedés?” (The Dictator’s Handbook: Why Bad Behavior is Almost Always Good Politics. Public Affairs, New York, 2011) címmel foglalták össze, mi szükséges ahhoz, hogy egy vezető megragadja és megtartsa a hatalmat. Nem, nem csupán diktatúrákról van szó. A szerzők kiinduló megállapítása éppen az, hogy a vezető hatalmat akar – bármilyen célból – különben nem vezető. Ehhez pedig bizonyos szabályok alkalmazása a recept, akár demokráciáról, akár nyilvános részvénytársaságról, akár társadalmi szervezetről, mondjuk a Nemzetközi Olimpiai Bizottságról van szó.

A politikai térképet az emberek három csoportja alkotja: a felcserélhetők, a befolyásosak és a lényegesek. Minden vezető hatalomra kerülésének és hatalomban maradásának alapvető feltétele, hogy helyesen ismerje fel és kezelje ezeket a csoportokat. És ugyanez a teendője annak is, aki a fennálló hatalom, vagy éppen a rendszer megváltoztatására törekszik. Lássuk, hogyan néznek ki ezek a csoportok egy ország politikai vezetője szempontjából!

A felcserélhetők (interchangeables) táborát azok alkotják, akiknek választási joguk van. Ez a legszélesebb csoport. Ezeknek azonban csak egy része vesz részt valóban a választáson, ők a befolyásosak (influentials), azok, akiknek van valami hatása a folyamatokra. De azok, akiknek a szavazata ténylegesen számít, kevesebben vannak – ők a lényegesek (essentials).

Egyéni képviselői rendszerben a kormányfő megválasztásához elég a képviselők egyszerű többségének a támogatása. Tehát a választókörzetek többségében kell megszerezni a szavazatok 50%-át +1 szavazatot. A lényegesek csoportját tehát a befolyásosak egynegyede teszi ki, a Magyarországon szokásos 60-70%-os részvételi arány (befolyásosak) mellett a választópolgárok 15-17%-a. Ha kellőképpen szétforgácsolt az indulók száma, akkor a győzelemhez kevesebb is elég lehet – ezt hívják a szerzők nyertes koalíciónak. Választási rendszerenként ezek az arányok eltérően alakulhatnak, de arra kell mindig figyelni, hogy kik a lényegesek és ezekből hogyan kovácsolható nyertes koalíció.

A hatalomra törő és a hatalmon levő vezető a nyertes koalíció érdekeit szolgálja ki a támogatásért cserébe. Személyétől, politikai meggyőződősétől, habitusától függetlenül nem tehet másként. Ha a nyertes koalíció nem támogatja, akkor nem marad vezető. Az elmúltnyolcév időszakában erre két kormányfő (Medgyessy és Gyurcsány) példáját is láttuk Magyarországon. A vezetőnek tehát az az érdeke, hogy a nyertes koalíció minél kisebb legyen, mert így olcsóbb megszerezni a támogatásukat és jobban kézben tarthatók. Amint fentebb láttuk, erre az egyéni képviselői rendszer remek eszköz, egyből felére csapja a lényegesek számát a listás rendszerhez képest. Ha területi képviselő helyet pártlistára szavaznánk, akkor bizony a szavazatok 30-35%-ra lenne szükség a győzelemhez, ha ugyan az átláthatóbb rendszer nem mozgósítana több felcserélhetőt, és növelné meg a befolyásosak körét.

Arra kell figyelni, hogy kik a lényegesek (Fotó: hvg.hu)

A területi egyéni képviseleti rendszer így természetesen a korrupció és minden egyéb piszkos manipuláció melegágya. A gerrymandering a szép angolszász demokratikus hagyományok terméke: a választókörzeti határok átrajzolását jelenti a hatalomban levők támogatásának biztosítása érdekében. Mivel a körzet megnyeréséhez elég a szavazatok fele, az erős körzetekből érdemes leválasztani és átcsapni a szavazókat a billegőkhöz. Így egészen érdekes, szigetekkel körített amőba-szerű alakzatokat lehet létrehozni a választási térképen.

A képviselő megválasztása is obskurus: a jelöltnek a provinciális érdekek előtérbe helyezését kell hirdetnie – pl. hogy megválasztása esetén elintézni a kórház megmaradását, a gyár megmentését, útépítést, vagyis az ország más térségeiben befizetett adókat irányít át a választó körzetébe, még ha ez ellentétes is az általa képviselt párt politikájával -, az egyéb, törvénytelen megoldások lehetőségét nem is említem.

A listás választási rendszer ellen eddig egyetlen ellenérvet hallottam: lehetővé teszi, hogy sok párt bekerüljön a parlamentbe és ez nehézzé teheti a kormányzóképes többség kialakítását, fenntartását. Ez világos, őszinte beszéd: a kormánynak széles választói csoportok érdekében kéne tevékenykedni, és ezt a mi hivatásos politikusaink nem szeretik. (És nagyon el bírnak csodálkozni azon, hogy mi meg őket nem szeretjük.)

Nem kell azonban ahhoz sem katonai puccsot végrehajtani, hogy még tovább faragják a szükséges választási koalíció méretét. A Diktátorok kézikönyvében szerepel néhány ötlet: pl. a képviselői helyek fenntartása egyes társadalmi csoportok (kisebbségek, nők, egyházak, stb.) részére, akik maguk küldik a képviselőjüket. Ilyenkor nem kell a választókkal bíbelődni: a vezetőkkel való megállapodással meg lehet szerezni az egész blokk támogatását. Ha megismerik a magyar rendszert, akkor valószínűleg azt is felveszik a mű újabb kiadásába. A mi vegyes szisztémánkban 2010-ben a szavazatok 53%-ával lehetett a képviselői helyek kétharmadát elnyerni, majd a győztes koalíció – jó tanítványként – gyorsan megváltoztatta a körzeteket (ld. fent) és az egyéni ill. listás képviselői helyek arányát, valamint az utóbbiak számításának szabályait. A mostani rend szerint az 53% már a képviselői helyek háromnegyedét érné és még hány változás jöhet!

A győztes politikai vezető tehát nem a választók többségének, hanem a nyertes koalíciónak az érdekeit képviseli a továbbiakban, már ha hatalomban akar maradni. A 2009-2010-es Bajnai-kormány ez alól kivételt jelentett, hiszen ők csak ügyvezetők voltak, a további kormányzás reménye nélkül. A Diktátorok kézikönyve szerint minden vezetőnek a következő öt szempontot kell követnie, hogy megőrizze a hatalmat:

1. Tedd a nyertes koalíciódat olyan kicsivé, amennyire csak lehetséges! Ez elég rossz hír a támogatóknak. A győztes vezető érdeke, hogy minél kevesebb személyt, csoportot kelljen kiszolgálnia, ezért a hatalomba kerülés után ki kell szorítania mindenkit, akit csak tud, már csak azért is, hogy a maradók feltétlen lojalitását biztosítsa. Ezt a jelenséget mi leginkább “a forradalom felfalja gyermekeit” néven ismerjük, de a pártok prominenseinek el-eltűnése mögött is ez áll.

2. Tedd a nominális választói körödet olyan szélessé, amilyenné csak tudod! Ez is világos: sok felcserélhető fenyegetést jelent a nyertes koalíció bajkeverői számára, van kivel leváltani őket. Erről is sokan tudnának mesélni a pártvezetéssel összevesző képviselők, kormánytagok közül, ha akarnának.

3. Uralkodj a jövedelemáramlás felett! A nálunk kedvelt hasonlatra lefordítva: könnyebb meghatározni, ki ehet a tortából, mint nagyobbat sütni mindenki számára. A támogató koalíció tagjait honorálni kell, tehát a vezetőnek hatalomra kerülése után rögtön rá kell tennie a kezét a jövedelemforrásokra és biztosítani, hogy céljainak megfelelően használhassa fel őket. Nem szabad elfeledni, hogy a kulcsemberek inkább szeretnének a vezető helyében, mint a támogatók között lenni. Ettől az tartja vissza őket, hogy a vezető keményen uralja a pénzfolyamot. Ez lehet pl. adóbevétel, nyersanyagkincs kiaknázása, vagy külföldi támogatás is.

4. Mindig fizess annyit a kulcsembereidnek, hogy biztosítsd a lojalitásukat! Adj eleget a koalíció tagjainak, hogy tőled függjön a jólétük és ne keressenek mást, akinek támogatásától pár fillérrel többet remélhetnek! Itt nem írok magyar példát, akinek magától nem jut eszébe, az inkább ne foglalkozzon politikával.

5. Ne húzz ki pénzt a támogatóid zsebéből azért, hogy a tömegek jobban éljenek! A 4. szabály folyománya: először mindig a támogató koalíció jólétéről, gyarapodásáról kell gondoskodni. Még a vezető saját gazdagodása, esetleges bukása utáni időkre szóló tartalék képzése is csak ez után következhet. Ha még marad valami, abból persze már lehet adni a felcserélhetőknek is, de a sorban elől álló igények nem sérülhetnek. És mikor elég, ha van még miből kapni? Magyar illusztráció: a közbeszerzések története, de gondolhatnak a kegyencek számára létrehozott kutatóintézetekre, múzeumokra, akadémiákra és a hobbik kiélésének közpénzen megteremtett lehetőségeire is.

A Diktátorok kézikönyve szerint ezek a szabályok minden vezetőre érvényesek, az alkalmazási módjuk persze erősen különbözik demokratikus és autokratikus rendszerekben. Mondjuk, az előbbiekben nem szokás véres tisztogatást rendezni a támogató koalíció tagjai között, vagy menekülttáborban éhen halasztani a természeti katasztrófák áldozatait. De az igazi különbség abban van, hogy milyen koalíció áll a vezető mögött: szűk, kis létszámú, vagy széles, a lakosság nagyobb részét képviselő. Bizonyos koalícióméret felett ugyanis már nem lehet javadalmakkal, zsarolással és egyéb módszerekkel megnyerni és megtartani a támogatást, mert túl drága. Ha a választók elég nagy része alkotja a támogatókat, akkor az általános jólétet és közérzetet javító politikára – jó kormányzásra – van szükség. Nem, nem osztogatásra és rezsicsökkentésre. Ahhoz magas adók szükségesek, azt meg a választók nem szeretik. (Erre majd egy másik posztban visszatérek. Egyelőre elégedjenek meg annyival, hogy a széles koalíció = jó kormányzás esélye.)

Most persze az a kérdés, hogyan lehet elérni, hogy a választásokon széles koalícióra támaszkodó vezető kerüljön hatalomra. A Diktátorok kézikönyvének válasza elég kiábrándító: Sehogy. Választásokkal nem lehet fordulatot elérni, hiszen a rendszer maga kis- vagy nagykoalícióra épül. Jöhetnek az EBESZ megfigyelők a Helsinki Bizottsággal a sarkukban, csak azt tudják ellenőrizni, hogy mindenki, aki akar, bejuthat-e a választófülkébe, meg hogy korrekten számolják-e össze a szavazatait. Azt, hogy hány képviselő kell a győzelemhez, kire szavazhatunk egyáltalán, hogyan alakul ki a választhatók listája már jóval előbb eldönti maga a választási rendszer.

Nincs tehát remény? De, van. Most nyilván nem tudjuk megváltoztatni a választási rendszert, tehát a győzelemhez szükséges koalíció méretét kell megnövelni. Önnek, Kedves Olvasó (még) szabadságában áll dönteni: felcserélhető akar maradni, vagy belép a befolyásosak közé. Ha befolyásos akar lenni, akkor megfogalmazhatja elvárásait – a mai kommunikációs lehetőségeken közre is adhatja -, milyen koalíciót hajlandó támogatni. Verseny van a szavazni akaró választókért, ezért is indult ilyen korán a kampány. Persze, jön a teljesen jogos kérdés: érdemes-e részt venni a választáson, hiszen a jelenlegi rendszerben egy szűk koalíciót cserélhetünk egy másikra (amivel szemben nem lehetnek illúzióink). Nos, itt volna szükség némi innovációra: kényszerítsük rá az ellenzéket, hogy ne közös kormányzásra készüljenek, hanem a választási rendszer megváltoztatására.

Én nem egyszerűen új kormányt akarok. Nekem hótmindegy, hogyan egyeztetik a programokat, kit állítanak miniszterelnök-jelöltnek. Úgysem hiszem el, hogy a programokat megvalósítják, ha sérti a nyertes koalíció tagjainak érdekeit, azt meg már láttam, hogy milyen gyorsan lehet béna kacsává tenni a legígéretesebb miniszterelnököt is. Amit én támogatnék: alkotmányozó nemzetgyűlés, az alaptörvény kidobása, vagy átszabása a széles koalíció érdekeinek védelmére. (Tudják, azoknak a bizonyos fékeknek és ellensúlyoknak a rendszere, ami mindenképp megakadályozza a teljhatalmat.) Ennek részeként pedig egyszerű, országos listás választási rendszer. Utána – akár rövid időn belül – már lehet szó programok és hiteles képviselőik közötti választásról.