Az emberek nem egyenlők. A társadalom soha, még a legnagyobb egységességi törekvések idejében (lásd pl. kommunizmus) sem volt teljesen homogén, ahol a legszegényebbnek is pontosan ugyanannyi jutott, mint a leggazdagabbnak, ahol a legsötétebbet is ugyanannyira becsülték, mint a legokosabbat, a legszorgalmasabbnak is annyi volt az érdeme, mint a leglustábbnak, ahol a legszebbel is csak annyira akartak házasodni, mint a legcsúnyábbal, ahol a legerkölcsösebb ugyanannyira vitte, mint a legelvtelenebb.

Az élet egy játék. Nem ismerjük sem az eredetét, sem a célját. Egyetlen támaszpontunk a saját boldogságunk, melyet rövid életünkön át törekszünk elérni és gyerekeinknek továbbadni. Ez adja létünk célját, az okot, amiért megéri tanulni, dolgozni, küzdeni, megöregedni.

Az életnek vannak alapszabályai, melyek a természet törvényszerűségeiben manifesztálódnak, ezeken túl viszont mindenki úgy alakítja a sorsát és keresi a saját boldogságát, ahogy azt jónak látja. Az élet kegyetlen. Akik jól tudják játszani, azok igen jó megélhetésre tesznek szert, akik nem, azok elhullnak. Ez embertelenül hangozhat, de ne feledjük, az evolúció évmilliárdok óta ugyanezen az alapon működik és többek között ez a folyamat termelte ki az emberiséget is.

A vallásokhoz hasonlóan az államiság kialakulása is a világtól való félelemre vezethető vissza. Az erősek és élelmesek rájöttek arra, hogy a gyengék és tudatlanok minden különösebb erőfeszítés nélkül a saját szolgálatukba állíthatók. Térdre borulva alázkodnak meg, könyörögnek majd némi alamizsnáért, hogy szánalmas kis életüket a maguk szegénységében tovább tengethessék és tovább szolgálhassák uraikat, akik – és ehhez számukra kétség sem férhet – náluk minden szempontból sokkal alkalmasabbak arra, hogy az élet minden területén helyes irányt mutassanak és igazságot szolgáltassanak.

Bár a leírás sokkal inkább jellemző a monarchikus berendezkedésű társadalmakra, a lényeg sem a modern önkényuralmi, sem a demokratikus államokban nem változott meg jelentős mértékben. Bár a személyi kötődések sokat lazultak, az egyes politikusok megkérdőjelezhetetlen nagyságát elvakultan vallók máig megtalálhatók a világban. Míg régen királyok morogtak egymásra koholt indokok alapján, addig ma politikusok, pártok teszik ugyanezt. “A nép érdekében” – mondták ezt évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt, és mondják ezt ma is.

Bár megjelent a nyílt politikai verseny, hétköznapi diskurzusok tárgyává váltak az egyes szereplők által kínált eltérő megoldások, egy valamit máig csak nagyon kevés párt hajlandó megkérdőjelezni: a mindenható állam szükségességét. Lehet egy ország bármennyire kicsi, lehet bármily jelentéktelen, az államok mind egyformák abban a tekintetben, hogy az azokat vezető elit akaratát mind – ha kell – erőszakkal érvényesíti. Nem is véletlen, hogy ez az állam definíciója, erre épül az egész szervezet: mások erővel történő elnyomására, a központi akarat fegyverrel való végrehajtatására.

Borsod, 2013 (Fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Az állam fenntartása az önkéntesség és a kötelesség kettősségén alapul. Állami szervezetet szolgálni nem kötelező (kivéve a sok helyen meghagyott sorkatonaságot), így az államot fenntartók igen nagy százalékban saját elhatározásukból döntöttek a mindenható szervezet emberekre erőltetése mellett. Őszinte elhatározásból, egyszerű nemtörődömségből vagy fortyogó rosszindulattól vezérelve; annak boldog tudatában, hogy az utolsó hivatali ministránsfiú is meglepő arroganciával írhat fenyegető leveleket az egyszerű közembereknek; annak tudatában, hogy az állam belső szabályzata (törvények) és a kiéheztetett, ugrásra kész kopói azonnal és feltétlenül megvédik mindenféle retorziótól.

Ez csak az egyszerű kisember hatalma, aki boldogan éli ki szadizmusát a nagy gépezet apró kis csavaralátétjeként, mert tudja, hogy az álarc mögé bújt díszokleveles senkiből így csinálhat minimális erőfeszítéssel nem csak egyszerűen valakit, de egyenesen tiszteletes közhivatalnokot. A (létszámában) túlnyomó többség pedig tűrni köteles ennek az egyébként nem túl jelentős számú, de annál veszélyesebb csoportnak az önfenntartó élősködését.

Az állam (elvileg) biztosítja az emberek számára a biztonságot, a köztünk élő állatoktól való védelmet, valamilyen szinten a megélhetést, ezért ők cserébe eltűrik, hogy az állam ott törölje beléjük a csizmáját, ahol csak akarja. A kizárólagos hatalom – amivel az állam bír – hátránya, hogy nem ellenőrizhető, még kevésbé akadályozható meg, ha valami olyanra készülnének, ami egyértelműen káros a társadalom számára. Ha valamire, akkor erre minden ország törvényeiben megfelelő garanciákat találhatunk. Az állam szentsége és sérthetetlensége olyan axiómaként van kezelve már évezredek óta, melynek helyességét még csak megkérdőjelezni is nagyon kevesen merik, kimondani még kevesebben.

Korlátlan jogaival felruházva természetesen az állam vezetése alanyi jogot formál magának arra, hogy az emberek életének minden apró szegmensébe beleszóljon. Tudja, mennyi extra pénzre van szüksége a szülőnek, hány éves korig kell a gyereket taníttatni, milyen védőoltás kell neki, mikortól válik felnőtté, meddig jár az ingyenes felsőoktatás, mekkora kamatra vehet fel hitelt, mennyi bért érdemel a melós, mennyire lehet bunkó a főnökével, fizetése hányad részét akarja a “társadalom” szolgálatába állítani, mennyi nyugdíjat érdemel az öreg, mennyi a tisztességes profit, mikortól sértő másokra nézve egy kijelentés, mely kulturális irányzatok méltók támogatásra, mely hitek valódiak és melyek léteznek csak bizniszből, mit tartalmazhat egy szerződés, vagy éppen hogyan kell gyűjteni a szemetet stb. Az állam ezt mind tudja, jobban mindenkinél, és nem restelli kinyilatkoztatni igazságát. Törvényeket gyárt és vasszigorral betartatja őket.

Ha például azt látja a mindenható, hogy egyes csoportoknak túl sok van, másoknak meg túl kevés, akkor fogja azt a csoportot, akiknek túl sok van, elveszi tőlük a túl sokat és odaadja azoknak, akiknek túl kevés jutott. Nem vizsgálja, nem is érdekli, mi annak az oka, hogy egyeseknek sok van, másoknak meg kevés. Hiszen lehet, hogy mindkettő önhibáján kívül került a helyzetébe: egy jól menő vállalkozás öröklése pontosan ugyanannyira véletlenszerű, mint a borsodi szegénységbe születni. De az állam milliónyi szeme mindent lát és mindent jobban tud, így a gazdagot megfosztja vagyonának egy részétől, hogy a szegénynek adja.

Az állam persze semmiféle munkát, építő tevékenységet nem végez, így vagyont sem képes termelni, amit osztogathatna. Azt meg ősidők óta tudjuk, milyen módszerrel lehet pénzt szerezni, ha nincs semmi olyan értékünk, amiért mások áldozni akarnának: el kell venni. Ezt egyszerű, köznyelvi megfogalmazásban rablásnak hívjuk. Az állampolgár vagy önszántából odaadja az állam által saját magának megítélt hányadot, vagy jön a végrehajtó, hoz magával vérebeket is, hogy nyugodtan dolgozhasson, és erőszakkal elviszi.

Illetve nem is egyszerűen csak rablás. Mert a rablás alapvetően nem intézményesített, rendszeres és egy nemes cél érdekében történik. Általánosan a rablást az egyszerű szükség (vagy irigység, telhetetlenség) szüli, és nem valami magasztos, de aligha definiálható okra (közérdek) hivatkozva, a morális felsőbbrendűség látszatát keltve történik. A rablás puszta célja az etikátlan, azonnali haszonszerzés. Az adóztatás azonban ennél több. Nem elég, hogy szervezetben elkövetett és rendszeres, de még azt is megpróbálja elhitetni, hogy mindez a közjó – mindannyiunk java – érdekében történik. És itt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a közjó egy igen előkelő helyet foglal el a gumifogalmak képzeletbeli tárában, közvetlenül az emberi méltóság mellett.

Szóval az állam egyfajta erőszakos karitatív szervezetként is működik. Hatalmas pénzeket vesz el mindenkitől, majd azt saját kénye-kedve szerint visszaosztja. Ha éppen megfelelünk az uralkodó csoport rászorultság-definíciójának, akkor kapunk, ha nem, akkor nekünk csak a szopóág jutott. Ezt nevezzük virágnyelven társadalmi szolidaritásnak.

De mi van, ha én nem akarok szolidáris lenni? Ha úgy vélem, hogy a saját vagyonomért igenis megdolgoztam, azt – ellentétben az államilag támogatott rétegekkel – a felek közös akaratával szereztem, és én ezt élvezni akarom? Ha közölném, hogy nem érdekelnek a nyomorgók, az éhezők, a kismamák, a nyugdíjasok, a betegek? Akárcsak nekik, nekem is csak egy élet jutott ezen a bolygón, amit, ha sikerre viszek, nem azzal akarok eltölteni, hogy azokat pátyolgassam, akiknek ez nem sikerült.

A szociális ellátás nem jár. Az uralkodó elit persze mindig könnyen osztja a milliárdokat a szerintük rászorultak megsegítésére, ugyanakkor azt a pénzt másnak meg kell keresnie – ne feledjük, az állam nem végez építő munkát, arra csak az emberek, az állampolgárok képesek. Nagyon megható, hogy az állam törődik a gyereket vállalókkal, és  jelentős összegekkel támogatja a porontyaikat nevelő családokat.

Amiről elfeledkeznek, az az, hogy a gyerekvállalás nem kötelező. A felelőtlen családtervezőket nem lenne szabad közpénzen eltartani. Az emberek, mielőtt döntést hoznak, mérlegeljék a következményeket és határozzanak azok tudatában. Ha egy család megengedheti magának egy gyerek ellátását, akkor – és csak akkor – vállaljanak egyet. Vagy ötöt, ha úgy jobban szeretnék. De utána ne jöjjenek azzal, hogy akkor ők megcsinálták a szükséges számú utánpótlást, az adófizető meg tartsa el őket, mert ez jár. Nem jár.

Szinte ide érzem az Olvasó dühét, amit most irántam érez, ha egyáltalán eddig elolvasta, amit írtam. Hogy lehet ilyen szívtelennek lenni?

Ha azonban az Olvasó szívtelenséget talált belelátni a korábbi bekezdésekbe, akkor sajnos figyelmetlenül olvasott. Azt ugyanis senki nem állította, hogy a szolidaritásra, a számunkra fontos célok támogatására ne adhatnánk pénzt, ne segíthetnénk azokat, akik saját meglátásunk szerint is megérdemlik. Azok, akik értékesnek és megőrzendőnek tartják a festészetet, nincs ok, miért ne adhatnának, akár egy erre a célra létrehozott, önkéntes befizetéseken alapuló alapba, amiből a művészeket fizetni lehet. Ha az alap elegendő bevételre tesz szert, akkor szükség van festészetre. Ha meg nem, akkor kiderült, hogy az embereknek nincs igénye a festészetre. Ez van. Hiába nagy életcélom, hogy világhírű távolba néző, kényelmesen ülő vagy nagyot alvó leszek, ha egyszer nincsenek a világon olyanok, akiket ez érdekelne.

Adakozni és szolidárisnak lenni természetesen lehet, nem is ezzel van a probléma. Amikor azonban az – egyébként nem a szolidaritásra szánt, munkával keresett – pénzt elveszik arra való hivatkozással, hogy ez másoknak kell, akkor talán joggal érezhetem, hogy engem a támogatottak – közvetve – kirabolnak.

A szerző blogja: Libertarian