Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése megnyitotta a magyar közéletben az utcai politizálás időszakát. Az addig jellemzően passzív lakosság bizonyos csoportjaiban onnantól vált elterjedtté a tudatosság, a szerveződés, jogaik pontos ismerete, és a határozott, látványos kiállás a nekik nem tetsző kormányzati-társadalmi történések ellen. És bár az előző és a jelenlegi ciklust alatt zajló tiltakozások tárgya, a tiltakozók személye, háttere és radikalizmusa jelentősen különbözik egymástól, egy dolog mindenképpen közös bennük: előbb-utóbb megunták, és hazamentek.

A változásra vágyó, jogaikat féltő, de alapvetően törvénytisztelő állampolgárok körében gyakran felmerül az a kérdés, vajon hol húzódhatnak a cselekvés korlátai. Mik azok a lépések, amelyeket jogkövető, a hatalommal jelentősebben összeütközni nem kívánó, békés emberként még megtehetünk, amelyekkel környezetünket, polgártársaink életminőségét nem károsítjuk, mégis magában hordozhatják a potenciált a hatalom figyelmének felkeltésére, a változtatás kierőszakolására.

Látjuk, tudjuk, tapasztaljuk, hogy a puszta tiltakozás nem elég. Az utcára vonulás, a hídfoglalás, a kikötöződés, a kordonbontás csupán kényszercselekvések, amelyekkel átmenetileg ugyan csökkenteni tudjuk dühünket, és tehetetlen frusztrációnkat, de komolyabb változások kierőszakolására, lényegi törvénymódosítások átvitelére alkalmatlanok. Most már a rendőrök is tudják: van egy kis balhé, egy-két embert előállítanak, aztán utána gyorsan lemegy az egész, este lesz, hideg, másnap munka, előbb-utóbb megunják, hazamennek.

Még az elmúlt időszak legkomolyabb, legszervezettebb utcai megmozdulásai, az oktatási reform ellen szerveződött diáktüntetések sem nagyon tudtak felmutatni más eredményt, mint pár rugalmasan értelmezhető, három nap alatt összedobott törvénymódosítást, amelyek ráadásul figyelmen kívül hagyják az igazán problematikus területeket. Nem csoda, hogy a kezdeti tömeges lelkesedés, és nagy energiájú, kreatív akciók után előbb-utóbb az összes kezdeményezés hasonló sorsra jut: idővel elfogy a szufla, elmaradoznak az emberek. A szervezők egy ideig kétségbeesetten próbálkoznak az emberek motiválásával, az üzenet átértelmezésével, majd szépen-lassan ők is megunják. És hazamennek.

A legrosszabb amit tehetünk, az, hogy megunjuk, és hazamegyünk. (Fotó: hvg.hu)

Félreértés ne essék, természetesen van ereje a népnek. A közelmúltbéli, a magas energiaárak által kiváltott bulgáriai történések is bizonyítják, hogy bizonyos körülmények között, a megfelelő motivációval feltüzelt, kritikus méretű tömeg akár kormányok megbuktatására is képes lehet. A különbség csak ott van, hogy az eddigi tapasztalatok szerint az Orbán-kormány nem fogja megengedni az ellenzéknek azt a luxust, mint Boriszov tette: a rezsicsökkentés, az egymillió új munkahely országában nem fordulhat elő az, hogy a nép közvetlenül a bőrén érezze a fájdalmat. Utólag, ezerszeresen visszaterhelve persze majd igen, de azt már ki fogja tudni úgy követni, ugye. Majd jól ráfogják a multikra, a bankárokra, és minden rendben lesz. Oktatás, alkotmány, médiatörvény: érdekel maximum pár ezer embert, ők majd úgyis kimennek kicsit tüntetni. Aztán majd jól megunják. És hazamennek.

És tényleg megunjuk, és tényleg belefáradunk.

Mert látjuk, hogy minden erőfeszítés hatástalan, a belföldi ellenzék tehetetlen, a nemzetközi helyzet fokozódása sem érdekli túlzottan a kormányt. Mert tudjuk, tapasztaljuk, hogy a hatályban lévő jogrendszer szerint demokratikusan választott, kétharmados felhatalmazással bíró kormány döntéseit felülbírálni kevés testület tudja, ezek nagy részét pedig pont ebben a pillanatban építik le – demokratikusan, a hatályban lévő jogrendszerrel teljes összhangban. Mégis, a legrosszabb amit tehetünk, az, hogy megunjuk, és hazamegyünk.

Ne legyenek illúzióink: a kormányváltás nem az utcán fog megtörténni, hanem a szavazófülkében. A demokrácia törvényei alapján egyetlen valóban hatásos fegyverünk van: négy évente egy szavazat. Ugyan nagy lesz az ellenszél, de 2014-ben a szavunk ugyanannyira számít majd, mint eddig bármikor, a szavazófülkében nem lesz kétharmad, senki kezét nem fogja majd Simicska Lajos. Az aktivitás, a szerveződés, a szkepticizmus az egyetlen eszköz, ami áttörheti a hatalom nihiljét, megkerülheti a nyomasztó médiafölényt, és minél több embert meggyőzhet arról, hogy 2014-ig ne unják meg.