Amerikában bármely más szabadságpárti blogon vagy portálon elképzelhetetlen lenne az, ami a Kapitalizmus blog ismertetőjén olvasható: “Klasszikus liberális, libertárius, (neo)konzervatív, objektivista nézetek”, hiszen a következetes amerikai libertáriusok számára nézeteik összeegyeztethetetlenek a szerintük agresszív külpolitikát folytató, imperialista, erős államban hívő neokonzervatívok világnézetével. Mi viszont, a szűk hazai pályán, egyik szabadságszerető, piacpárti irányzatot sem zárnák ki a diskurzusból, pláne, hogy idehaza a politikai fogalmak is új életre kelnek, az “újkonzervatív” sem azt jelenti, mint a tengeren túl – egyébként bár azt jelentené.

Mikor, ha nem az iraki háború megindításának 10. évfordulóján gondolkodnánk el arról, vajon fenntartható-e a) a mindenféle támadás kizárását konzekvensen képviselő, “minden áron békés” külpolitikát szorgalmazó libertárius izolacionizmus, b) az erős Amerikát önző és önzetlen okokból is szorgalmazó, a szabadság értékeinek, a demokrácia intézményeinek exportját fontosnak tartó “neokonok” eddigi külpolitikai mérlege?

Nem véletlenül használtuk idézőjelben az imént a jelzőt: túlságosan régóta, ráadásul libertárius körökben is tart a neokonok démonizálása (a főbb klisék: etatista, Izrael és a cionizmus érdekét szolgaian követő, a mainstream konzervativizmust radikális irányba eltérítő neofita jobbosok, permanens forradalom-exportban utazó akarnokok), másrészt ők maguk sem képviselnek egységes mozgalmat, sem a Republikánus Párton belül, sem azon kívül, még a fogalmat is csak alig, ill. ironikusan használják. A Bush-adminsztráció idején valóban több ismert neokonzervatív szakértő, tanácsadó ill. sajtómunkás került fontos pozícióba, az éra külpolitikájának legtöbb irányítói (Powell, Rice stb.) azonban véletlenül sem nevezhetők neokonnak.

A libertáriusok azon része, amely mentes volt az amerikai öngyűlölettől (“mi vagyunk az iszlám terror okai”), az afganisztáni hadjáratot még csak-csak elfogadta, ám kezdettől kritikusan szemlélte az iraki háború előkészületeit, hogy aztán a kialakult káosz láttán a baloldalnál is élesebben szembeforduljon a Bush-kormánnyal. Ayn Rand követői, az objektivisták meg épp ellenkezőleg, még keményebb fellépést vártak a civilizációnkat gyűlölő, nihilista és halálkultuszos iszlám terror ellen, és épp ezt nem látták megvalósulni a szerintük “altruista”, önfeláldozó, 4500 amerikai életébe kerülő iraki akcióban.

Amerika és az egész szabad világ ellenségei:

Érdemes volt-e ilyen katasztrofális módon felszabadítani Irakot? Megérte-e ez a tíz év alatt 3 ezer milliárd dolláros befektetés az irakiak szabadságába, a demokráciába?

Ha csak azt néznénk, hogy százezerre tehető a civil áldozatok száma, hogy a tízéves évfordulót a minap az iraki síitákat sújtó tömeggyilkos merényletekkel “ünnepelték” a terroristák, ha azt vesszük, hogy máig nem sikerült megtalálni Szaddám tömegpusztító fegyvereit (WMD), ha azt nézzük, hogy az akció miatt (vagy annak ürügyén, mindegy) irracionális méreteket öltött az Amerika- és Izrael-ellenesség az arab-iszlám és a nyugat-európai balos világban, akkor az ókonzervatív Pat Buchanan-nel együtt könnyen megállapíthatnánk, hogy nem, ez így nem érte meg, Amerika csak ne legyen a világ csendőre, különben ez lesz a vége.

Ha azonban az ember nem egy idealizált, hazug világból indul ki, azt is látnia kell, hogy Amerika és szövetségesei számára 2003-ban nem volt reális és racionális opció a háborúból való kimaradás, akkor sem, ha ma már látjuk, mekkorát tévedtek a hírszerző szolgálatok a (valószínűleg időben Szíriába átvitt) WMD-vel kapcsolatban. A legendákkal ellentétben Bushék nem azt sulykolták, hogy Irak áll az al-Kaida mögött, hanem – és ebben tökéletesen igazuk volt – hogy az iraki vegyi, biológiai és nukleáris kutatások eredményei mozgó, államok nélküli terroristák kezeibe kerülhetnek, olyanokéba, akiket épp ők segítettek katonailag kiképezni. A Nyugat éppen azért lépett, mert nem lehetett pontosan tudni, mekkora veszélyt jelent az iraki rezsim, amelynek a NAÜ által korábban listázott arzenáljával nem tudott, nem akart elszámolni.

És bárki bármit mond, Irak ma szabad, a világ jobb és biztonságosabb Szaddám nélkül. (És bin Laden nélkül – köszönjük, elnök úr.) Ebben maradéktalanul egyetértek a neokon főgonosszal, Paul Wolfowitz-cal.

A bármiféle támadást  “következetesen” kizáró libertáriusok nemcsak azt nem akarják, hogy Amerika legyen a szabad világ utolsó védelmezője, hogy az amerikai szövetségi büdzsé ennek megfelelően tegyen félre eleget a vonatkozó katonai és nemzetbiztonsági kiadásokra, de azt is tagadják, hogy Amerika dolga lenne “beavatkozni” a világ dolgaiba. Ez súlyos tévedés. Amerika értékei (az individualizmus, a kreatív készségek, a tudás, a befektetések, a siker jutalmazása, a piac, a verseny tisztelete) nem Amerika magánügye, hanem univerzális értékek, amelyek értelmüket vesztik, ha csak egy-két privilegizált kontinens él velük.

Nyilván nem Irak a legjobb példa rá, de a szabadság és a képviseleti demokrácia igenis exportra vár. Félfeudális, iszlamista, a szocializmus nemzeti és nemzetközi variációi által rabszolgaságban tartott nemzetek léte mindannyiunk békéjét fenyegeti, amelyre nem lehet válasz egy hazug, be nem avatkozó “béke” pacifista fenntartása – mert hát milyen állapotok maradnak így érintetlenül? A fegyverkező diktatúrákban, failed state-ekben rezsimváltásra van szükség. A szabadság filozófiája kevés, ha nem áll mögötte egy védelemre képes és kész haderő, egy high tech nemzetbiztonsági apparátus, (természetesen olyan jogszabályok alapján, amelyek véletlenül sem az egyéni jogok megsértésén alapulnak).

A védtelen demokrácia nem demokrácia.