Tokfalvi mester előző posztjában feltett egy lényegbe vágó kérdést: “A mostani hóhelyzet megmutatta, hogy az a kormányzat, amelyik ilyen durva jogosítványokkal ruházta fel saját magát veszélyhelyzetek megoldásának ürügyén, röhejesen nem ért a veszélyhelyzetek megoldásához. Hogy miért?”, és meg is válaszolta: ennek oka a “brancs” túlélése és tovább működő jelenléte politikában.

Hadd fűzzem tovább a gondolatot.

Ha az ő szemszögükből nézzük a rendszert, az profi módon működik, ezért nagyon is elégedettek lehetnek. A félreértés abból adódik, hogy mi mit értünk veszélyhelyzeten és mit értenek ők. Mi árvízben, hófúvásban, stb. gondolkodunk, de számukra a legnagyobb veszélyhelyzet a hatalom elvesztése.

A rendszer, a szervezetek erre a célfüggvényre vannak optimalizálva, és lássuk be, ezt profin kezelik. Alkotmányosság zárójelbe téve, fékek, ellensúlyok kiiktatva, stratégiai pozíciók plusz média megszállva. Az csak mellékes kellemetlenség, hogy némely speciális funkciókra létrehozott szervezetnek néha a nevesített feladatával is foglalkoznia kell. Az ilyen kontraszelektált szervezetek a maximális szolgalelkűséget díjazzák, szakmaiságot, gondolkodást nem, tehát hibaelkerülésre koncentráló kiszolgálókat fog kitermelni magából, s csak kivételes szerencse kérdése, ha mégis alkalmas emberek jutnak döntési helyzetbe.

Ebből a felállásból természetesen következő kudarcok elkenésére ott van a profi kommunikációs stáb, amelyik azonnal helyreállítja a világ rendjét, amelyben minden flottul működik. Papíron. Azok a Kelet-Magyarországon élők, akik csak Birodalmi tv-t néznek és nincsenek rajta a Facebook-on, csak azt tudják, hogy a soha nem látott hóviharral szemben a Kormány a helyén volt, és jól elbánt a természettel.

Visszatérve az alkalmatlan emberekre: az alkalmatlanság gyávaságot szül (nem csak a jelen kormányról van szó), az pedig a magyar történelem elmúlt évtizedeiből jól ismert és visszatérő jelenségét, a pozícióban lévő emberek döntésképtelenségét, illetve a döntések halogatását a végső határokig.

Senki sem merte bevállalni az utak lezárását (fotó: hvg.hu)

Az alkalmatlan, gyáva ember ugyanis, a döntés és a nem döntés kockázata közül, mindig a nem döntést választja. A rossz döntés felelőssége alól mindig nehezebb kibújni, a nem döntést viszont utólag könnyebb kimagyarázni.

Emlékezzünk 2006. augusztus 20-ára: pontosan tudták, hogy jön a vihar, de a rendezvényért felelős személy nem merte bevállalni annak a blamáját, hogy hazaküld egymillió embert, akik egész nap ott várják a tűzijátékot, mert ha mégsem lesz komoly a vihar, akkor abból soha nem tudja kimagyarázni magát. Meghalt ugyan pár ember, de igazi felelősséget nem kellett senkinek sem vállalni. Az egészet rákenték a katasztrófavédelemre (amelyiknek akkor sokkal kisebb lobbiereje volt, mint a felelős rendőrségnek), és végül is egy ártatlan ügyeletest rúgtak ki onnan.

Most ugyanezt történt. Senki nem merte bevállalni, hogy a hosszú hétvégére utazó tömegek előtt lezárja idejében az utakat, mert mekkora blama lehet abból, ha mégsem lesz olyan nagy az a hóvihar.

A lesre futást, vagy a mellélövést mindig jobban bünteti a rendszer, mint a gólhelyzetben el nem vállalt lövést.

Voltak sokan, akik azt vetették fel, hogy a túlközpontosított szervezet az kudarc okozója. Nem értek egyet. Az ilyen rendvédelmi, hadsereg típusú szervezeteket mindenütt a világon hierarchikus parancsuralmi rendben építik fel, mert az ilyen típusú feladatokat így lehet jól megoldani. Egy hadsereget nem lehet demokratikusan vezetni. Minden vezetéselmélettel foglalkozó tudja, hogy az ilyen szervezetben viszont még a rossz parancs is jobb a döntésképtelenségnél. A parancs nélküli hadsereg pedig biztos kudarcra van ítélve.

A mi esetünkben is pontosan erről van szó. Az alkalmatlanságra kontraszelektált vezetés garantálja a kudarcot. Ilyenkor valóban úgy néz ki, hogy a vészben magára hagyják a bajba jutott lakosságot, illetve a hierarchia legalján lévők saját józan belátásuk szerint cselekednek, segítenek, és persze ugyanezt teszi a civil lakosság is. Ekkor persze jogos a felháborodás, hogy nem ezért fizetjük az adót, hogy aztán amire fizetjük, azt a problémát is nekünk kell megoldani.

Ugyanez a szervezet szakemberekkel profin irányítva úgy kezelte volna ezt a problémát, hogy a civil megmozdulásokra nem is lett volna szükség. Sőt, tovább megyek, a tűzoltókat is alig kellett volna igénybe venni, ha az Állami Autópálya Kezelő alapfeladatára, az utak kezelésére van belőve, és nem csak a díjak beszedésére. Ugyanis nem agysebészekre van szükség előre elkészíteni azokat a cselekvési terveket, hogy mit kell kezdeni egy dugóval, bármi okozza is azt, és mit kell csinálni, ha hó esik, vagy egyéb gyakran előforduló esemény történik. Meg kellene nézni, hogy aki nyugat felől jött autóval ugyanebben a hóviharban, miért tudott Stuttgarttól Hegyeshalomig eljutni néhány óra alatt, és onnan miért tartott az út 24 óráig Budapestre (néhány Fb-beszámoló szerint).

S hogy a blog alaptémájához is kapcsolódjunk, fel kell tenni a kérdést: netán nem azért van-e ez a különbség, mert ott piacon szocializálódott cégek végzik az ilyen tevékenységeket?