Az “Alaptörvény 4.0” körüli ügyekről több fontos írás is megjelent. Ádert buzdították sokan, hogy ne írjon alá. Én magam is. Aztán bejelentette, hogy ő inkább gyáva lesz és paprikajancsit csinál magából inkább. Oké, nem lepődtünk meg. Ettől függetlenül is sokan gondolkodunk már régóta azon, hogy mi van itt, mi történik itt? Az ezzel kapcsolatos véleményemről és egy-két sejtésemről szeretnék beszámolni most.

Hol is kezdődött? Nézzük a nem épp Orbán-fan Debreczeni József véleményét :

“Az akkori idők emblematikus sztorija a Gádor Iváné. A Magyar Hírlap vezérpublicistája ’93 őszén a vita hevében (jó pár pohár ital elfogyasztása után) ezt vágta az elhűlt fideszesek képébe az azóta rég ‘elsüllyedt’ Médiahajón: ‘Mi csináltunk belőletek nagy pártot, de most visszadobunk titeket oda, ahonnan kiszedtünk – a szemétkosárba!’ Aki kétségbe vonná a sztori hitelét, annak itt van az abban foglaltak józan és szofisztikált verziója György Pétertől, aki ezt találta írni a HVG-ben (Elveszett illúziók, 1993. okt. 2.): ‘Orbán… ne szamárkodjon, hiszen úgyis az újságírók az erősebbek. Higgadtan mérlegelve a Fidesz vezetőinek is tudniuk kell, hogy hihetetlen népszerűségükben komoly szerepe van a sajtó szeszélyes hatalmának, melynek nem egy munkatársa – mintegy kilencven százaléka – pár éve egyszerűen beleszeretett néhány fiatalemberbe. Csakhogy… ugyanúgy le kell nyelniük, ha kiszerettek belőlük.’ Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben menteni akarnám azokat az önkényuralmi módszereket, amelyeket a mai Fidesz alkalmaz a sajtóval szemben: a mai történések magyarázata (nem a mentsége, mert az nincs!) részint abban a kíméletlenségben és méltánytalanságban rejlik, amivel a balliberális média valaha nyeregben lévő potentátjai egykor elbántak Orbánékkal…”

Azért is idéztem hosszabban, mert nagyon fontos dologról van szó. Nekem csak egy apró tapasztalatom van erről: az első Fidesz kongresszusok egyikén (Jurta-színház) pont (a Magyar Narancs alapító) Vig Mónikával  voltam fogadóbizottság az egyik hátsó kapunál. Jött Juszt László, kérdeztük a nevét. Ő nem volt hajlandó megmondani, hiszen mi úgyis tudjuk, milyen híresség látogatott hozzánk. Mi meg azt gondoltuk: az  ember nyugodtan elárulhatja a saját nevét. Juszt juszt sem mondta meg, mi nem engedtük be. Ő egyre mérgesebb lett, mi alig bírtuk visszatartani a nevetést. Végül, nem emlékszem pontosan, talán megkérdeztünk valakit, aki elárulta nekünk a médiasztár nevét. Egyszóval egy rendkívül öntudatos, küldetéses emberfajtával futottunk össze. (Persze akkor még nem tudtuk: ez lesz a jövő fideszesének prototípusa is. Akkor még nem ez volt a jellemző).

Arra szeretnék rámutatni, hogy a mai eseményekben megmutatkozó makacsság és önfejűség lélektanilag ebből a sértettségből is ered, illetve döntően az ezen alapuló revansvágy energizálja ma is Orbánt és társait, főleg Orbánt. Mi nézzük csodálkozva a dolgokat, de ez a Fidesz-mag előtt a világ rendjének helyreállításaként jelenik meg.

Jól mutatja ezt Deutsch Tamás nagyarcú megjegyzése is, az, hogy a hiúsággal van problémája a képviselőnek, nehezen viseli, ha valakit különbnek mutatnak be náluk. Ez a revansra való törekvés nem annyira politikai, inkább szubjektív lélektani jelenség, amely néha kap politikai jelentőséget, néha nem. Hogy mennyire kap, az függ ezer különböző más tényezőtől. De ez az indulati-pszichológiai elem teszi kiszámíthatatlanná és irracionálissá az orbáni politikát. És ezt semmiképp nem hagyhatjuk ki a számításból.

Két éve is ezt gondoltam már, de akkor még úgy láttam, van lehetőség arra, hogy változás történjen. Erre valóban lett volna lehetőség: ha Orbán személyesen leszámolt volna saját magában a sértettség minden válfajával. A politikai változáshoz személyes változásra lett volna szükség, ami nem történt meg, és ezért a sértettség fűtötte orbáni vonat vakon rohan előre. Ennek lehetünk mi a tanúi most. Olyan ez mint az ismert mese a “kis gömböcről“:

“Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

– Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal hamm, bekapta!”

És a vég:

“No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt.

Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.”

Orbán meg van győződve róla, hogy jót tesz a népével, de ez sajnos nem igaz, mert még a jó ügyekre is pusztító hatású, ha kisgömböci mentalitással képviselik. (Ilyen jó ügy az én szememben pl. a család alkotmányos védelme. Félő, hogy Orbán ezzel a hozzáállással nagyon rossz hírbe keveri ezt a nemes ügyet.) A király valóban megőrült politikai értelemben, úgy tűnik. A kis gömböc példázata  jól mutatja a fékezhetetlen étvágyból fakadó lendületet, amely egyben a gömböc veszte is. Egyre közelebb ez a pont Orbánék történetében. Hangsúlyozottan nem a személyes, hanem a politikai történetre gondolok.

Az alkotmánymódosítás süket és vak megvalósítása hatalmasat lökött a gömböcön a kondásfiú kése felé. A kondásfiú szerepére Áder János vállalkozhatott volna, lényegesen megkönnyítve ezzel mindannyiunk dolgát, nem tette, sajnáljuk, ezzel tovább gyorsította a gömböc futását. Csakhogy a kis gömböc sorsa szükségéppen a szétrepedés. Így vagy úgy, de ez hamarosan meg fog történni, a nagy kérdés csak az, hogy milyen formában és milyen áldozatok árán.

Ráadásul ez már nem is kis gömböc, hanem nagygombóc, úgyhogy már csak a mérete miatt is nehezen tartja fenn magát. Mindenképp szét fog repedni.  Jelenleg az lehet a fő célunk, hogy a választásokon repesszük szét a gömböcöt, előre készülve a helyzet okos kezelésére. Más értelmes nem jut eszembe – de nincs is más lehetőség.