A mostani garnitúra szívének oly kedves („átmenetileg náci”) politikafilozófus még első nagy katolikus-konzervatív korszakában leszögezte, hogy „szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”. A rendkívüli vagy kivételes állapot (Ausnahmezustand) kifejezés Carl Schmittnél azt az állapotot jelöli, amelyben a végrehajtó hatalom jogi korlátai felfüggesztődnek (ma Magyarországon ez rémlik a végrehajtó hatalom céljának). Csúnyább szóval ezt puccsnak nevezik. De nézzük meg közelebbről, ki és mi is ez a szuverén.

Tél tábornok diadaláról és a katasztrófavédelem katasztrófájáról sokat írtak, máris volt egy-két nagyon alapos elemzés, amely a mániákus központosítás és a bosszúálló, szintén mániákus politikai tisztogatás kártételére, a túlközpontosított kormányzat bénaságára hívta fel a figyelmet. A központosítás és egyirányúsítás megakadályozza az értelmes, gyors reagálást. Minél erősebb az állam, annál butább.

Mi csak egy megjegyzést szeretnénk hozzáfűzni, kedvenc rögeszménk jegyében.

A vörösiszap-katasztrófa után, 2010 őszén a kormány boldog sietséggel módosíttatta a honvédelmi törvényt, lehetővé téve, hogy veszélyhelyzetben bármely cég vezetését vagy irányítását kormánybiztos (abban az esetben a katasztrófavédelmi főigazgató) vegye át. Ennél jobban kevés dolog mutatta, hogy a kormány esküdt ellensége a jogállamnak (joguralomnak) és a szabad piacgazdaságnak (az előbbi az utóbbi feltétele, és tulajdonképpen fordítva is igaz).

A mostani hóhelyzet megmutatta, hogy az a kormányzat, amelyik ilyen durva jogosítványokkal ruházta fel saját magát veszélyhelyzetek megoldásának ürügyén, röhejesen nem ért a veszélyhelyzetek megoldásához. Hogy miért? A központosító dühön és a politikai paranoián kívül van egy nagyon is kézzelfogható ok.

Kormányzati részről az események három főszereplője Pintér Sándor belügyminiszter, Bakondi György katasztrófavédelmi főigazgató (Orbán nekik mondott köszönetet a helyzet hatékony megoldásáért) és Papp Károly országos rendőr-főkapitány. 1990 előtt mindhárman tisztek voltak a diktatúra belügyminisztériumához tartozó erőszakszerveknél, és nem is ártalmatlan pozícióban.

Pintér Sándor bűnügyi osztályvezető, majd megbízott kapitányságvezető volt a Budai Rendőrkapitányságon, az „állam elleni bűncselekményekre” kiterjedő hatáskörrel (kevesen emlékeznek rá, hogy az 1989-es Nemzeti  Kerekasztal egyik fő célja és eredménye az volt, hogy az idevágó tényállásokat törölték a Btk.-ból.).

Papp Károly a Belügyminisztérium Határőrségének tisztjeként 1983-tól, tehát még a Vasfüggöny idején a soproni határőrkerületben szolgált.

Bakondi György szintén határőrtiszt, parancsnok volt – ő a jugoszláv határon – de már harmincegy évesen, 1983-ban a Ferihegy II. építését koordinálta (ezek szerint a Kossuth Lajos Katonai Akadémia parancsnoki szakán kívül máshol, másmilyen szakértelmet is szerzett), gyorsan emelkedett a ranglétrán, mígnem 1989-ben ő lett az összes határátkelőhely parancsnoka. Később többek között a volt BM III/III-as tisztek által vezetett UD Zrt. felügyelőbizottsági tagja és jogi képviselője lett.

Miközben a „katasztrófavédelem” az ő kezükben összpontosul, egyiküknek sincs ilyen irányú képzettsége. Legalábbis nem tudunk róla. Viszont úgy látszik, huszonhárom évvel az úgynevezett rendszerváltás után az a tudás, amit a diktatúra belügyminisztériumának erőszakszerveinél szereztek, elégséges a kormányfő számára, hogy kulcspozícióban tartsa őket. És nincs más. Ő tudja, miért.

Annak sincs sok jele, hogy az eltelt huszonhárom évben szereztek volna a „katasztrófavédelemhez” szükséges modern ismereteket.  Bakondiról még tudni lehet, hogy tanult az USA-ban (nem lehetett nagyon hosszú kurzus), de első OKF-főigazgatósága idején inkább az újjáépítésekben hallatott magáról (sajátos módon), mint a védelemben. Pintér biztosan nem tanult Amerikában; amikor állítólag a kilencvenes évek közepén az FBI felajánlotta, hogy képzéssel ad segítséget a szervezett bűnözés elleni harchoz, nem örültek volna neki, ha az akkori rendőrfőkapitány az Államok területén tartózkodik.

Általában elmondható, hogy az 1990 és főleg a 2000 utáni Magyarország erőszakszervei, ha csak tehetik, elhárítják a továbbképzésükre és modernizálásukra vonatkozó nyugati ajánlatokat, és megbíznak abban a szakértelemben, amit a Varsói Szerződés, valamint a KGB-vel együttműködő III-as főcsoportfőnökség korszakában szereztek. Ennélfogva például nincsenek felkészülve arra, hogy nagy havazás idején a Románia és Nyugat-Európa között közlekedő, magáncégek tulajdonában lévő kamionok is elállhatják az utakat. Mivel saját maguknak már van mobiljuk, eszükbe jut a kör-sms lehetősége, de az internetről körülbelül annyit tudnak, hogy alkalmas időpontokban meg kell fizetni egy hackert.

Mondom, ők tartoznak annak a szuverénnek a belső köréhez, aki úgy gondolja magáról, hogy működtetni tudna egy „kivételes állapotot”. Ez ad némi reményt: akármilyen nagy az állam pofája, nagyon elöregedett, mondhatni szenilis. Előbb omlik össze, mint hogy kemény diktatúra lehetne belőle. Csak aztán mi jön.