Jegor Gajdar elemezte, hogyan vezetett a Szovjetunió összeomlásához a „spanyol átok” – az erőforrások bősége, ha az állam, éspedig a piaci magatartást, szabad polgári erényeket megvető állam gazdálkodik velük. A most elhunyt Hugo Chávez venezuelai elnök mintha gondosan tanulmányozta volna mindazt, ami elkerülhetetlenné tette ezt a bukást.

Önmagában az állam zsarnoki jellege csak szükséges feltétele a bukásnak, hiszen az olajsejkségek is tekintélyelvűek, viszont uraik megtanulták a piac fontosságát, ha másból nem, az évszázadokon át mellőzhetetlen ágazatnak számító rabszolga-kereskedelemből. Vagy, mondjuk, Putyin rendszere sem éppen demokratikus, de mivel hajlandó elfogadni a kapitalizmust, még ha csak egy rendkívül gusztustalan változatát is, hasonló erőforrásokkal olyan növekedési adatokat produkál, mint a brezsnyevi Szovjetunió soha.

De ha egy országot vezető elitnek se a liberális demokrácia nem érték, se a kapitalizmus, akkor elkerülhetetlen a visszaesés a félelembe és a nyomorba.

Chávez érdemének szokták tekinteni, hogy az országban egyre kevesebben élnek a szegénységi küszöb alatt; vagyis mérséklődnek a jövedelmi különbségek. Színre lépésekor – először 1992-ben kísérelt meg katonai puccsot – a venezuelai berendezkedés ránézésre valóban förtelmesen igazságtalan volt, a lakosság kétharmada számított latin-amerikai értelemben véve is szegénynek. Ez azt is jelentette, hogy a középosztály viszonylag vékony, és szokás szerint van egy maroknyi oligarcha.

Mindez egyenesen következett Venezuela „spanyol” szerencséjéből, abból, hogy a világ legnagyobb ismert kőolajtartaléka fölött csücsült, aminek a kitermelését és feldolgozását viszonylag kevés ember végezte. Ráadásul az olajkitermelést már 1976-ban államosították. Mindez nem fér meg a képviseleti demokráciával, ugyanis az elsöprő többségnek az az érdeke, hogy a kevesek által megtermelt olajpénzből komolyabb önálló gazdasági tevékenység nélkül részesüljön.

Chávez az igazságtalanságot akarta helyretenni, és pontosan azt cselekedte, amit a többség elvárt: az olajbevételekből – élelmiszerár-támogatás, ingyen egészségügyi ellátás, írástudatlanság elleni harc stb. formájában – segített a szegényeken. Ennek csak az a hátránya, hogy teljes mértékben az olajárak alakulásától függ. Amikor a világpiaci ár felszökik, sokat lehet adni. Amikor csökken, mint a 2008-as válság idején, akkor baj van. Az olajipar folyamatos válságban volt, főleg a 2002–2003-as, politikai indítékú nagy sztrájk után, amikor Chávez kirúgta az állami olajvállalt vezetését és az alkalmazottak negyven százalékát. Így sikerült elérni, hogy miközben a világ termelése lassan, de biztosan nőtt, a venezuelai stagnált vagy csökkent.

Másrészt a forradalmár elnök, akit csak a szegények fölemelése – és ezzel együtt az antiimperialista harc – érdekelt, minden mást hagyott lepusztulni.  Egyelőre a gazdaságnál maradva: Venezuelának nemcsak olaja van, hanem például hatalmas, jó minőségű és olcsón kitermelhető bauxitkincse is, valamint vízenergiája a feldolgozáshoz. Az 1990-es évek elején úgy látszott, alumínium-ipari világhatalom lesz. 2010-ben Chávez kisajátította a nagy alumíniumipari cégeket. 2012-re az ágazat összeomlott, a kapacitásának 29 százalékán működött.

Venezuela valamikor komoly acélexportőr volt, Chávez persze a legnagyobb acélipari céget is (vissza)államosította már 2008-ban, ezúttal kárpótlással. A válság itt sem maradt el. Jelenleg az export 95 százalékát a bizonytalan utánpótlású és piaci esélyű kőolajipar adja – és mivel hagyományosan rászoktak arra, hogy a mezőgazdaság és a könnyűipar termelékenységének fokozása helyett (államosították a műtrágyagyártást is) a fogyasztási cikkeket külföldről hozzák be, sikerült elérni, hogy Venezuelában, OPEC-tagország létére, hiány legyen alapvető élelmiszerekből.

Ami a külvilághoz fűződő kapcsolatokat illeti, Chávez gondosan kiválasztotta partnernek azokat, akiket az Egyesült Államok megbízható ellenségeinek tartott, Fidel Castrótól a saját népét irtó Basar Asszadig, Kadhafitól a demokratikus mozgalmat eltipró iráni teokráciáig. Összes ilyen kapcsolatára ráfázott, miközben országának valóságos előnye nem származott belőle. Csak az utolsó pillanatban „derült ki” az, amit persze szabad szemmel is látni lehetett, hogy az Amerika-ellenes tűzokádás ellenére mennyire rá van utalva az amerikai olajvásárlásokra. Mintha már láttunk volna ilyet.

Meg olyat is, amit Chávez a belpolitikában művelt. Előbb, amikor még tartott a többség hódolata, két népszavazáson biztosította magának a csaknem egyeduralkodói jogokat. Majd amikor a 2002-es, ellene irányuló puccskísérlet és az általános sztrájk után az ellenzék komolyan vette az 1999-es szocialista alkotmánynak azt a még hatályban lévő paragrafusát, hogy az elnök népszavazással visszahívható, embereivel elraboltatta az aláírási íveket, nyilvánosságra hozta a rajtuk lévő személyes adatokat, és politikai tisztogatáshoz használta fel őket. Aztán valahogy ő nyerte meg a népszavazást, Jimmy Carter mint nemzetközi megfigyelő jóváhagyásával. Aztán, amikor már nagyon kezdték utálni, elvesztett egy népszavazást, de nem törődött vele, és amikor egy kicsit biztosabb volt a dolgában, újra korlátlanul újraválaszthatóvá tette magát. Aztán a sors közbeszólt.

Eközben – megint csak ismerős – folyamatosan a választott törvényhozás leértékelésén dolgozott. Létrehozta a bolívari körök országos mozgalmát, hogy helyi szinten szembeszegülhessen a másik politikai oldallal. A választási törvényt – a választókerületek határainak átrajzolásával, a vegyes rendszeren belül az egyénileg megválasztott képviselők számának növelésével – úgy módosíttatta, hogy biztonságban legyen politikai ellenfeleitől. Bár léteznek ellenzéki médiaszolgáltatók, általános külső megítélés szerint felszámolta a médiaszabadságot. És amivel a külvilág keveset foglalkozik, mert nincs érzéke az ilyen mentalitáshoz – valahol vagy demokrácia van, vagy diktatúra – a képviseleti demokráciát magát is halálra ítélte.

Mivel az ellenzék még így is a mandátumok 41 százalékát szerezte meg a 2010. szeptemberi választásokon, Chávez döntő lépésre szánta el magát. Mielőtt az új parlament összeült volna, a régi, amelyben Chávez Egyesült Szocialista Pártjának az ellenzék 2005-ös bojkottja miatt kétharmados többsége volt, elfogadott öt úgynevezett organikus (alkotmányerejű) törvényt. Köztük azt, amely bevezette a kommünrendszert (gyengébbek kedvéért: szovjetrendszert, helyi tanácsok alulról fölfelé építkező rendszerét) azzal, hogy előbb-utóbb felváltja „a burzsoá államot”.

Ez borzasztóan vonzó lehet szélsőbalos körökben, de a történelmi tapasztalatok szerint a közvetlen demokrácia nemzeti méretekben nem működik. Oroszországban a bolsevikok két és fél hónapig bírták ki, hogy ne kergessék szét a demokratikusan megválasztott, különben eszer (vagyis szocialista) többségű Alkotmányozó Gyűlést. Ezután lett „minden hatalom a szovjeteké”, azaz a bolsevik párté.

A káoszból nem vezetnek ki buzgó helyi aktivisták, akik a gazdagok ellen harcolnak. Ahol a GDP növekedése a leglassabbak közé tartozik Latin-Amerikában (olajtenger tetején), ahol az infláció a legjobb passzban is 20 százalék fölött van, az államháztartási hiány 15 százalék, ahol a gyilkossági ráta az USA-belinek tízszerese, a magyarországinak több mint harmincszorosa, és az emberrablás lassanként megszokott megélhetési móddá válik, ott jó esélyei vannak a diktatúrának. Chávez, amíg a betegség el nem hatalmasodott rajta, okkal hihette, hogy Lenin módjára kézben tudja tartani a szovjetrendszert – a bázis demokratái azt akarják, amit ő, ha pedig valaki eltévelyedne, megvannak az eszközök a jó útra térítésére. És Lenin módjára ő is elhitethette magával meg egy csomó lelkes értelmiségivel, hogy a proletariátus diktatúrája tulajdonképpen az igazi demokrácia. De nem az.

Az elhunyt kétségtelenül rendkívüli politikai tehetség volt, országa nehezen fogja kiheverni.