Az innováció olyan témakör, amit jó volna valamelyest a helyére tenni. Már egy évszázad telt el azóta, hogy Joseph Alois Schumpeter osztrák közgazdász bevezette a gazdasági növekedés elméletbe az innováció fogalmát. (Schumpeter, Joseph Alois [1911]: Theorie der wirtschaftlichen Entwicklung, magyarul: A gazdasági fejlődés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980.) Sőt, gondolatainak lényege éppen az volt, hogy a piacok tartósan nincsenek egyensúlyban, mert a termelési tényezők újfajta kombinációja dinamikát visz a gazdaságba. Figyelem: nem tudományos eredményekről, hanem újfajta kombinációkról van szó! Schumpeter erősen megkülönböztette a kettőt:

“A találmányok közgazdaságilag irrelevánsak mindaddig, amíg nem kerülnek gyakorlati megvalósításra. Egy-egy korszerűsítő javaslat megvalósítása pedig egészen más természetű feladat, mint maga a feltalálás, s ami még többet jelent, egészen más természetű készségeket kíván. Előfordulhat ugyan, hogy a vállalkozók egyben feltalálók is, – mint ahogy tőkések is lehetnek – de nem funkciójuk természetéből fakadóan, hanem csak véletlen egybeesés révén és fordítva. Emellett egyáltalán nem szükségszerű, hogy azok az innovációk, amelyek megvalósítása a vállalkozók funkciója, találmányok legyenek.” (ld. a hivatkozott mű magyar kiadásának 137. oldalán)

Kornai János az utóbbi években a kapitalista és a szocialista gazdaság rendszer specifikus vonásainak feltérképezésén dolgozik. E munka egyik indító megállapítása az a felfedezés, hogy “Valamennyi (polgári célokra használt) forradalmian új terméket a kapitalista rendszer hozta létre, a szocialista rendszer legfeljebb katonai rendeltetésű új termékekkel tudott előállni.” (Innováció és dinamizmus. Közgazdasági Szemle, LVII. évf., 2010. január, 1–36. o.) Ez sokaknak nem tetszett már, de ütős ellenpéldák sorát nem vonultatták még fel cáfolatul.

Szép idő volt az, amikor a tervgazdaságban az ágazati kutatóintézetek a mainál jóval nagyobb számban, létszámmal és büdzsével működtek, csak a produktumuk nem volt olyan szép: vagy rombolt (hadiipar), vagy nyugati eredményeket koppintottak. Valószínű, hogy nem a tehetséggel volt baj, hanem a kutatási kérdések felállításával, a megrendelővel. Versenyképes termékkel, technológiával nem látták el az ágazatuk termelőit, az biztos.

Na, ezek után mi áll ma az innováció-politikák középpontjában? Hát persze, hogy a kutatóhelyek finanszírozása. Mondjuk, az EU kezdte. Észlelvén a XX. század végi gazdasági pozícióvesztést, felismerték, hogy innovációs lemaradásban van a térség. És beleírták a lisszaboni stratégiába, hogy a kutatás-fejlesztési ráfordítások aránya 2010-re érje el a GDP 3%-át közösségi szinten. Ezt ugyan nem sikerült elérni – áttették az EU 2020-ba is, a mérték nem változott, csak a határidőt tolták ki -, de sikerült létrehozni az európai paradoxont. Így nevezik azt a jelenséget, hogy Európa kiváló tudományos eredményeket ér el, de egyre inkább elmaradnak az innovációs sikerek, a világon elterjedő új megoldások és termékek.

Például ez a termék sem készülhetett volna Magyarországon (fotónk illusztráció)

A magyar eredmények még rosszabbak, így kettős lemaradásról szokás beszélni. De ha megnézzük például a hivatkozott Innovációmenedzsment kézikönyv 6. oldalán ezt illusztráló ábrát, akkor látható, hogy a vizsgált nyolc mutatóból csak három mér valamiféle teljesítményt – sőt inkább hétből kettő, mert az uniós és az amerikai szabadalmak lényege ugyanaz -, a többi ráfordítás, mégpedig főként kutatási ráfordítás. És az tényleg kevés Magyarországon, még a jövedelmi helyzetünkhöz képest is.

A magyar innováció-politikusok arra hajtanak, hogy ezt a K+F intenzitás nevű mutatót feltornásszák, mégpedig elsősorban a vállalati szektor által finanszírozott részt. E mögött az a megfontolás van, hogy a vállalatok nyilván olyasmiért fizetnek, amiből majd piaci hasznot tudnak kihozni. A magyar megoldás erre viszont az innovációs járulék nevű sarc lett. Ez egy árbevétel arányos fizetési kötelezettség, amiből le lehetett vonni – na, nem a cég által megvalósított innováció költségeit – a vállalati kutatás-fejlesztési ráfordításokat. Akár saját kutatást, akár állami, akár non profit intézménytől vásároltat. Forprofittól vásároltat már nem.

Még így is épületes viták folytak arról, hogy pl. a piackutatás (merthogy elismer a törvény marketing innovációt is, azt meg ilyesmi nélkül elég nehéz elképzelni) elszámolható-e vagy sem. Szóval az egész buli nyilvánvalóan arra ment ki, hogy a vállalatokkal finanszíroztassák meg az akadémiai és egyetemi kutatóhelyek, illetve spin off-jaik (az általuk alapított tudáshasznosító egységek) létezését. A levonások jogosságát ellenőrző vizsgálatok még folynak, valószínű, hogy nem csupán adóvétségek, de ennél súlyosabb bűncselekmények elkövetésére is fény derül. (Vagy nem, de ahhoz sok pénz kell.) Végül 2012-ben teljesen megszűnt a levonási lehetőség.

Az innovációs járuléknak az a része, amelyet a cégek nem használtak fel saját K+F célra – meglepően sok ilyen volt – bekerült a Kutatási, Technológiai és Innovációs Alapba, amelyik stratégiákat, projekteket dolgozott ki és pályázatokat indított belőle, meg a törvény szerint járó költségvetési kiegészítésből, amit vagy megkapott, vagy nem. Szóval, stabil pénzügyi háttere volt. De a pályázatok méltóak is voltak ehhez. Csupa kutatás-fejlesztési projekt, a menedzsment-tudományok és a marketing vörös posztó volt, de sokáig feketelistán volt mindenféle társadalomtudomány is. A pénzt eleinte szinte csak kutatóhelyek kaphatták meg, a felháborodás hatására születtek később olyan pályázatok is, amelyek vállalati- akadémiai, ill. egyetemi kooperációt követeltek meg, így már valami a vállalati szférának is visszacsorgott a befizetett járulékokból. Azt, hogy ennek eredményeként létrejött-e valami, ami a fenti Schumpeter-idézet szerint közgazdaságilag releváns találmánynak tekinthető – sikeres termék, eljárás, új piaci szegmens elérése, ilyesmi -, azt senki nem vizsgálta, bár az alapot sokan, sokféle módon ellenőrizték. A sikermutatók kiagyalása elég nagy fáradságba kerülhetett. (Pl. itt a 7. oldalon)

A vállalati saját ráfordítások levonása azt eredményezte, hogy a 2011. évi 25 milliárd forint helyett 2012-ben már 58 milliárd folyt be az Alapba. Persze, az alap kiadásai is nőttek, egész pontosan 37.793 millió forintról 38.110–re. Ezen belül a hazai innovációk (?) támogatására fordított összeg (ez a rovat neve, nem a felhasználás módja) 27 milliárd forintról 32 milliárdra emelkedett. Az innovációs járulék tavaly laza 20 milliárddal járult hozzá a költségvetési hiány csökkentéséhez.

Az innovációs járulék tehát valóban egyszerű pénzbeszedő technikává silányult, de őszintén szólva, korábban sem volt más, csak álcázták. Mindenki jobban járna az eltörlésével. Ha ugyanezt az összeget bármely más vállalati adó piciny megnövelésével szedné be a költségvetés, akkor legalább az elkülönített nyilvántartás (nemcsak a cégeknél, az adóhivatalnál is) és számla vezetésétől és a külön ellenőrzéstől meg lehetne szabadulni. Az állam meg úgyis annyit ad a kutatóhelyeknek, amennyit akar. Már, ha egyáltalán fenntartja a szovjet mintájú elkülönült kutatóintézeti hálózatot és nem bízza azokra az intézményekre a kutatást, ahol leghamarabb hasznosulnak az eredmények: az egyetemekre. Ott még a kudarcból is tananyag lesz. És mi lesz így a vállalati kutatás-fejlesztéssel? Hát az, hogy akinek kell a piaci sikerhez, az csinálja (és az így megnövekvő árbevételét nem csapolja meg az innovációs járulék), akinek meg nem kell, az nem csinálja.

A K+F intenzitás növeléséhez meg kell egy olyan gazdaság, ahol a cégek a piacon és nem az állam megcsapolásával érik el az üzleti sikert. E nélkül viszont van értelme bármilyen innovációról beszélni? Sőt, e nélkül van-e értelme bármilyen gazdasági fejlődésről tündérmeséket álmodni?