Az egész nagyon úgy fest, mintha az ellenzék gazdaságpolitikusai semmi áron nem akarnák kihúzni a gyufát az állami gondoskodásra  kondicionált választóközönségnél.

Az ellentmondás a felszínen: noha nyilvánvalóan rossz kormányunk van, és minden gyakorlati mérce szerint megbukott, az ellenzék most a fasorban sincs.

Az ellentmondás egy szinttel mélyebben: az ellenzéki pártok képtelenek kiszakadni a Fidesz negatív bűvöletéből. Az általánosan elfogadott bölcsesség az, hogy ami van, az a Fidesztől rossz, tehát a cél: leváltani az Orbán-kormányt, és akkor minden jóra fordul. Holott azt, ami van, az orbánizmuson kívül még két roppant erős és sajátosan magyar tényező tette lehetővé, sőt idézte elő:

1. az a politikai intézményrendszer, amelyben egy Fidesz-szerű párt ilyen túlhatalomra tehetett szert, és
2. a publikumnak az a mentalitása, amit az ilyen intézményrendszerben kiemelkedő Fidesz-szerű párt kihasználhatott.

Erről a két tényezőről az ellenzéknek semmilyen mondanivalója nincsen. Ami az intézményrendszert illeti, a pártok fantáziája odáig terjed, hogy „vissza kell állítani a jogállamot”. Ez szép is lenne, ha csak a joguralomról szólna, de arról is szól, hogy érintetlenül hagynák a képviseleti demokráciának azt a lebutított változatát, ami nélkül nem lett volna 2010 – az indulati kétpártrendszert favorizáló választási törvénytől a világunikum kétharmados szisztémán át a kiüresített önkormányzati hatalomig.

A mentalitásról : A mostani kritikusok, amikor a népet védik az Orbán-kormánytól, elfelejtik, hogy azt nagyjából ugyanaz a tömeg segítette 2010-ben a túlhatalomhoz (és vitte be a Jobbikot a parlamentbe), amelyik 2008-ban soha nem látott tömegben szavazta le a kórházi napidíjat, a vizitdíjat és a felsőoktatási tandíjat (ez akkor 3,3–3,4 millió fő volt).

E mentalitás szerint a jó kormánynak (államnak) az állampolgárral szemben az a fő funkciója, hogy neki mint fogyasztónak adjon, éspedig minél többet, lehetőleg ingyen vagy minél olcsóbban. Ha nem így tesz, akkor alkalmatlan (gonosz, ostoba, bűnöző, sőt nem normális). De szerencsére – és ez elválaszthatatlanul összefonódik ezzel a gazdaságfilozófiával – az állampolgár teljesen megkerülheti azt a rendszert, amit képviseleti demokráciának neveznek (illetve nem neveznek, mert a pártok ilyen elvontságokkal nem zavarják meg a híveik fejét). Közvetlenül, országos népszavazás útján elérheti, hogy a kormány ugyanúgy ingyen vagy olcsón adjon, mint azelőtt.  És – hogy az intézményrendszerről is legyen egy megjegyzésünk – az Alkotmánybíróság szentesíti, hogy ez a demokrácia.

Vagyis a demokrácia azon alapul, hogy egy adott népességben az egyszerű számtani többségnek mindig, mindenben igaza kell hogy legyen. De a történelmi tapasztalatok szerint  nagyon nincs így. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyszerű többség rendkívül könnyen és aljasul manipulálható, és a többségi akarat akadálytalan érvényesülése – hacsak nem a szabadság legelemibb kérdéseiről van szó, de azokról nem tartanak népszavazást – a zsarnokságnak nyit utat.

Mondom, az ún. demokratikus ellenzéki pártoknak, köztük a nemsokára párttá alakuló E 2014-nek erről a mentalitásról egy szavuk sincs. Nem tagadják nyíltan és egyértelműen, hogy a népakarat közvetlenül és egyenrangúan érvényesülhet a kormányzásban – akár ellenzéki pártok tetszése szerint, választott parlament és a parlament által megszavazott kormány nélkül is. Még magyarabbul: nem lehet érteni, hogy a pártok mért akarnak pártokként fellépni, amikor szerintük úgyis csak egy igazság van: bármely adott pillanatban a népi többségé. Amit ők képviselnek. Más meg szabotál.

Az ellenzéki pártok annak a hazug gyalázatnak, annak a demokráciaellenes és gazdaságilag pusztító agitprop maszlagnak a megvalósítását kérik számon a Fidesztől, amivel a 2010 előtti körülmények között abszolút népi többséggel hatalomra jutott.  Ha mást tesz, az baj és bűn, lásd az egykulcsos adót. Arról nem vagy kevesebbet beszéltek, hogy milyen baj lett azokból a népnek tetsző ígéretekből és elvekből, amiket megvalósítottak az oktatásba befészkelődött átkos liberalizmus felszámolásától a bankok és magán-nyugdíjpénztárak megleckéztetéséig.

Néhány magányos technokrata, aki nem osztozik az Egy Igaz Hitben, például Békesi László a legújabb ÉS-ben, mindezek miatt az orbánizmus kétlépcsős leváltását javasolja: először vissza kell állítani a „demokratikus jogállamot”, aztán, az újból alkotmányos színtéren, majd versenghetnek a gazdaságpolitikai elképzelések. De ez két okból sem teljesen megvalósítható forgatókönyv.

Egyrészt, mint láttuk, a joguralom a politikai intézményrendszer átalakítása nélkül semmit sem ér. Másrészt a létező pártok nem akarják hagyni, hogy az ő gazdasági elképzeléseiktől gyökeresen eltérő nézetek is egyenrangúan szóhoz jussanak, és a jogállami kívánságlistába minduntalan beleerőltetik a társadalompolitikai nézeteiket („nem lehet demokratikus jogállam Magyarországon, amíg a gazdagok stb. stb.”).

A harmadik körülmény pedig az, hogy a választást, buhera ida, buhera oda, a gazdasági helyzet érzékelése dönti el, ezért is vágott bele a Fidesz a rezsicsökkentésbe „lesz, ami lesz”-alapon. Mire a jónép felfogja, ha egyáltalán, hogy becsapták, és a bőrén érzi a káros hatásokat, már lezajlott a kampány. Csak egy kis szerencse kell hozzá. Ezek miatt, azaz merő tisztességből – és Bajnai közgazdász-felkészültsége, válságmenedzseri tekintélye miatt – a H és H, illetve az E 2014 mégiscsak szükségét érezte a gazdaságpolitikai program közreadásának.

És most lássuk, hogy a politikai állapotok képtelensége hogyan hagyja ott lenyomatát a gazdaságpolitikai program egy fontos részén. Oszkó Péter egy külön előadásban hosszan ismertette, milyennek tervezik az adórendszert.

A jó hír: bár adóznak az elsöprő közmegegyezésnek azzal, hogy megszüntetik az egykulcsos személyi jövedelemadót, valójában megszüntetve megőrzik. Oszkó nem köpi szemen minisztersége előtti önmagát, akkor ugyanis, még mint a Reformszövetség adó- és járulékügyi munkacsoportjának vezetője, az egykulcsos adót tartotta kívánatosnak (rá is száll most emiatt a kormánypárti média). Végül is az egykulcsos adó a posztkommunista szabvány, a legigazságosabb és legcélravezetőbb módja (lenne) egy új, szabad középosztály létrehozásának.

A kétkulcsos szja a felső egytizedre érvényes felső adósávval nem más, mint a jól bevált lengyel rendszer, amit az ideológiailag ókonzervatív, de gazdaságilag „neoliberális” Kaczyński-érában vezettek be, és amit ők maguk is enyhített egykulcsosnak tartanak, hiszen a funkciója ugyanaz. (Én örülök az adójóváírás visszavezetésének is, így jóvátehető az az igazságtalanság – amellett hülyeség –, hogy az állam ugyanúgy vagy – a családi kedvezmény miatt – jobban adóztatja a saját maga által rendszeresen megemelt, de a létminimumhoz kevés minimálbért, mint például egy állami cég hasraütésszerűen javadalmazott vezérigazgatójának a fizetését.)

A rossz hír az, hogy Oszkóék a többi területen is ilyen „óvatosak”. A kormánypropaganda uszítmányaival ellentétben (sajnos) nem vezetik be az ingatlanadót, és nem szüntetik meg a családi adókedvezményt. Előbbi és egyáltalán a vagyonadó – természetesen egy bizonyos értékhatár fölött, hiszen teljesen abszurd a devizahitelből vett kétszobás lakásokat még pluszban megadóztatni – a holt vagyon felhalmozódásának nehezítése végett lenne praktikus. A családi kedvezmény pedig egymaga áthúzza még a jövedelemadó egykulcsos jellegét is, bár nyílt szociáldarwinista célzatát – hogy a középosztály ne sikeres gazdasági tevékenység eredményeként, hanem biológiai úton legyen viszonylag népesebb – a H és H tervezete enyhítené azzal, hogy a felső tizedre csak a sávhatárig vonatkozna.

A nagyobbik baj az, hogy – ha jól látom – igazából nem nagyon akarnak adót csökkenteni. Összességében és főleg radikálisan biztos nem. Az adóék csökkentéséről van szó, ezen belül hogy „a marginális adóék nem haladhatja meg az átlagbérre eső adók másfélszeresét”. Póriasan: legalább részben visszatérnek a 2010-es állapothoz, hogy a nettó fizetés konstrukciója ne kedvezzen olyan kirívóan a legnagyobb jövedelmű családosoknak, és ne gyötörje annyira a kisebb, még inkább a legkisebb jövedelműeket meg az egyedülállókat. De ez – bármennyire bizonygatja a vitaanyag, hogy a 2010 előtti rendszer érdeme volt az alsó középosztály leszakadásának meggátolása – kevés. Plusz:

A különadók kérdését rendkívül óvatosan közelítené meg a Haza és Haladás, illetve az Együtt 2014. Úgy gondolják, hogy ezek lényegében elvonták a gazdasági növekedés forrásait, de olyan megoldást kell kialakítani, amelyek fokozatosan csökkenthetik a különadó-terheket, miközben a másik oldalon érkeznek bevételek – magyarázta Oszkó.

Hallgatnak arról is, hogy mi legyen a rekordmagas általános forgalmi adóval. Egyáltalán, semmi jele annak, hogy az állami újraelosztás szintjéhez hozzá akarnának nyúlni. Megállapítják, hogy az Orbán-kormány fenntarthatatlanná tette a nyugdíjrendszert, de aztán többet szó sincs a nyugdíjakról. Helyeslik ellenben az Orbán-kormány munkahelyvédelmi akciótervét (az első empirikus visszajelzések szerint a lepusztított üzleti környezetben ez földimogyoró), és „célzott járulékkedvezményt” helyeznek kilátásba, de hogy ez mit segít általánosságban meg konkrétan, az nem derül ki.

A költségvetési kiadásoknak még mostani szörnyű állapotában is tetemes hányadát elnyelő egészségügyről semmit nem tudunk meg azonkívül, hogy illik gondolni rá (a puszta szó elhangzik egy felsorolásban, ennyi). Az oktatás finanszírozásához pedig „programalapú, középtávú költségvetési tervezés” kell, és „hosszú távon” garantálni kívánják a forrásait – ez utóbbit már néhánypár kormánytól eddig is hallottuk. Az „egyenlő esélyeket biztosító köz- és felsőoktatási rendszer kialakítása” természetesen szép cél, de a legjobb akareattal is csak annyit lehet mondani róla, hogy zárójelbe teszi a tandíjnak – tehát, végső soron, az egyetemek minőségének és hasznának – a kérdését.

Nincs szó arról sem, hogyan akarják ha nem is megoldani, de tűzszerészetileg hatástalanítani az egyre súlyosabb szegénykérdést a gazdasági növekedés beindulásáig. (Mármint vagy a szociális kiadások csökkentése, vagy a középosztályt érintő megszorítások nélkül.)

Nincs szó a járulékok adósításáról, a társadalombiztosítás de facto megszüntetéséről. Nem tisztázódik, mit szól az E 2014 az Orbán-kormány központosítási és államosítási dühéhez, és mit akar majd tenni ezzel a hagyatékkal.

Az egész nagyon úgy fest, mintha semmi áron nem akarnák kihúzni a gyufát az állami gondoskodás elfogadására kondicionált választóközönségnél, kerülnék a kínos kérdéseket, és ezt nem ellensúlyozza az a sok ötlet, amivel a vállalkozás feltételeit akarják javítani egy kisebbség számára, meg hogy amúgy nagyon normális dolgokat mondanak az oktatásról.

De mire jó ez a nagy óvatosság? Az Együtt 2014 potenciális szavazóinak aránya októberhez képest harmadára csökkent, de a gyakorlatilag megbukott Fideszt a baloldali konszenzus „régi” pártjai sem képesek megszorítani. A döntő, abszolút többségnek egyetlen párt se kell a kínálatból. Talán valami újjal kellene próbálkozni. Vagy legalábbis lehetne.