Bajnaiék programja, dicséretére legyen mondva,  nem unortodox és nem messianisztikus. Vannak benne biztató, csakis helyeselhető elemek, látszik rajta, hogy „technokraták” csinálták. De attól még bírálhatjuk.

Az Önök odaadó bloggere hideget-meleget kapott, amikor megjegyezte, hogy a volt és reménybeli miniszterelnök az évértékelőjében túl általános volt, arra szorítkozott, hogy Orbánt minél szélesebb összefogással le kell győzni, és nem mondott részleteket arról, hogy mit tenne az esetleges választási győzelem után, főleg a gazdaságban („The economy, stupid!”). Akkor tényleg nem mondott, de a mogorva következtetésekért bocsánatot kérek:  egy hét múlva megjelentek az első tudósítások a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány  gazdaságpolitikai programjáról.

Oszkó Péter közlése szerint fél éve dolgoztak rajta. A baloldaliságnak egyoldalúan kedvező politikai körülmények közben nem változtak. A Fidesz olyan választási rendszert dolgozott ki, amelyben az ellenzéknek úgy kell fellépnie, mintha egyetlen párt lenne. A választásokat simán meg lehet cinkelni, és ellenzéki győzelem esetén a Fidesznek erős hadállásai maradnak. De győzelemre még elméleti lehetőség is csak akkor van, ha az ellenzékben a baloldali erők összefognak a még balosabbakkal.  Ez nagyjából meg is határozza, hogy az ellenzék leginkább kormányképes politikusának stábja milyen programot dolgozhat ki. Nem áll meg a lábán például az, aki esetleg kimondja, hogy meg akarja tartani (pontosabban: meg akarja valósítani) az egykulcsos adót. Erről bővebben később.

Egyvalami viszont változott az utóbbi fél évben: az Orbán-kormányzat mindinkább a kudarcállam jegyeit kezdi felölteni, nemcsak azért, mert az államigazgatás mindinkább a korrupció folytatása más eszközökkel, hanem mert a gazdaság zsugorodik, az adósság nő ahelyett, hogy csökkenne, holott ez volt a NER legfőbb célja, a finanszírozás drágul, az elkommunizált nyugdíjpénzek ebek harmincadján, a külpolitika egy szomorú kabaré, az oktatás olyan válságban van, mint soha, az országból menekülne, aki tud – az állam szinte semmilyen funkcióját nem tölti be akár csak tűrhetően.

Valószínűleg csak a civilizációs tehetetlenségi erőnek köszönhető, hogy a közbiztonság vagy az egészségügy állapota még nem lépte az amúgy elég magas (alacsony) tűrhetetlenségi küszöböt. Gyanítható, hogy az uniós tárgyalásokon csak azért nem jártunk rosszabbul, mert nem akarták ezt a balsorstól tépett nemzetet hét évre előre büntetni a mostani kormánya miatt. Bíztak abban, hogy jobb lesz nekünk.

Magyarul:

1. Már nem biztos, hogy abból kiindulva kellene programot írni, hogy a mostani rossz kormány annak rendje és módja szerint megbukik a választáson. Talán úgy kellene felfogni, hogy összeomlás lesz, sőt máris abban élünk. Elérkezik bekódolt végéhez az a folyamat, amely talán nem is 1989-ben vagy 1945-ben, hanem 1929-ben kezdődött, és amelynek során mindig a hamis, elodázó vagy messianisztikus, de mindenképpen szabadpiac-tagadó (per def baloldali) megoldások látszottak vonzónak. Sőt erkölcsösnek.  Az ideológiai-politikai dúlás után, a romokon építkező programok viszont – Nyugat-Németországtól Észtországig – rendszerint nem baloldaliak, hanem piacpártiak, és sokkterápiával indítanak. Ha nem, azzal csak a szenvedést nyújtják el. Tudom, hogy a sokkterápia ígéretével nem lehet választást nyerni, de:

2. Nem is biztos, hogy a menetrendszerű választások útján való hatalomváltásra kellene készülni.  (Nem, nem államcsínyre gondolok, hanem olyan válságra, mondjuk botrányra, mely előbb kicsit rendíti meg a liberális képviseleti demokrácia elveitől idegenkedő hatalmi klikket, aztán dőlnek a dominók.)

3. Ha nem lesz megszorítással járó, „igazságtalanságot” generáló, a piacon aktív „gazdagoknak” kedvező, egy szűkülő réteg fogyasztásának szinten tartása helyett a befektetéseket serkentő, a gazdasági sovinizmus és önellátás álmairól lemondó  sokkterápia, akkor ezt a „programot” záros határidőn belül megvalósíthatja a valóság. Magyarországon ma minden józan gazdaságpolitikai stratégia versenyfutás az idővel, mielőtt a nyomor többségivé, önfenntartóvá és kezelhetetlenné válik. Félő, hogy műtéten kívül minden gyógymód csak palliatív jellegű lehet.

Bajnaiék programja, dicséretére legyen mondva,  nem unortodox és nem messianisztikus. Sokkal, de sokkal értelmesebb, mint amivel Fidesz, a Jobbik vagy az LMP bármikor elő tudott állni, körülbelül olyan józan, mint amit a Demokratikus Koalíció gazdasági programjáról tudni lehet, és sokkal becsületesebb, mint az MSZP új populizmusa. Vannak benne biztató, csakis helyeselhető elemek, látszik rajta, hogy „technokraták” csinálták, ahogy Bajnai mondja magáról. De attól még bírálhatjuk.

Egészséges politika szerkezetben ilyen lenne az a baloldali program, amellyel a liberális-képviseleti normákat tiszteletben tartó, piacpárti jobboldal vitatkozni tud. Magyarországon ilyen jobboldal nincs, ami tehát most következik, az olvashatóság kedvéért részletekben, az egy nem létező párt szemszögéből adott kritika, a legmélyebb tisztelettel. Azon belül is a saját véleményem (a párt nem létezik, de ha létezne, gondolom, abban is vitatkoznánk).

Kezdjük a történeti háttérrel. Bajnai Gordon a program bemutatóján így foglalta össze a bajok gyökerét:

– Magyarország a legnagyobb adóssággal került ki a létező szocialista rendszerből

– a rendszerváltozás jelentette sokkra nem találta meg a választ a kormányzat: 1,2 millió munkahely veszett el és ebből 1 millió munkahely még mindig hiányzik

– a magyar állam nem védte meg az állampolgárait a piaci vadhajtások ellen

– a hibás, rossz politika, amely a politikai hatalom megtartását mindenek fölé helyezte

Az utolsó ponttal tökéletesen egyetértek. Azzal a megtoldással, hogy az 1990 és 2010 közötti kormányok talán négy-öt év (optimista becslés) kivételével nem egyszerűen opportunista politikát folytattak, hanem mindent elkövettek, hogy a választópolgárokat megtartsák 1990 előttről megörökölt államhívő és piacellenes illúzióikban.

A másik három pontról:

Ha Magyarország a legnagyobb adóssággal került ki a létező szocialista rendszerből, és tényleg ez volt a legfontosabb hátrány (mint azt a lista tetején való elhelyezése sugallja), az annál inkább indokolta volna akkor a gyors sokkterápiát. A korabeli, ellenzéki közgazdászoktól a kormányig terjedő konszenzus szerint azonban nem volt szükség adósságcsökkentésre és -átütemezésre, mint Lengyelországban.

Vagy igazuk volt, és ez azt jelentené, hogy a „legnagyobb adósság” nem bénító hátrány (a lengyeleknél az egy főre jutó adósság elmaradt a miénktől, de a gazdaságuk minden tekintetben sokkal rosszabb állapotban volt). Vagy nem volt igazuk, de ezt húsz éven át nem nagyon vallotta be senki. És ha mostanra vált világossá, az is indokolná az újabb, ezúttal már következetes sokkterápiát, hiszen a kilencvenes évek közepének pozitív fordulatát kivéve soha senki nem próbálta korrigálni. A nyolcvanas évek végén mi voltunk a legnagyobb adósok, most is mi vagyunk.

A nagyarányú és tartós munkanélküliség az államszocialista gazdaságról a kapitalista gazdaságra való átállás elkerülhetetlen tünetének látszik. A posztkommunista kormányok két megoldást találtak rá: vagy adottságnak fogták fel, és annyit tehettek, hogy a  munkáltatók terhelésének csökkentésével plusz megfelelő oktatáspolitikával előkészitették, hogy távlatilag, a gyors növekedés eredményeként a munkanélküliség csökkenjen, illetve – legalább – kezelhetőbb legyen. Gyors javulást azonban nem érhetnek el. Vagy pedig mesterségesen lassították az állami szektor leépülését, mint a csehek a kilencvenes években, illetve megpróbálják visszafordítani, mint Matolcsyék most. Ettől szebbek lesznek a statisztikák, de a szükségszerű következmény a növekedés megállása és a recesszió.

Végül: a magyar állam nem annyira a piaci vadhajtások ellen nem védte meg polgárait. Ahhoz, hogy vadhajtások legyenek, egészséges tő kell. Hanem rövid epizódok kivételével tartósan piacgyilkos politikát folytatott, névleg az állampolgárok érdekében, akiket ettől nem védett meg senki.

(Folytatása következik.)