Aki az elmúlt pár évben bármikor is megfordult bármilyen drogériában, valószínűleg találkozott egy nagy amerikai parfümmárka figyelemfelkeltő reklámjával, amiben elit helyeken szórakozó, gyönyörű fiatalok szegezik nekünk a kérdést, hogy rajta vagyunk-e a listán, vajon mi is a klubba belépésre jogosult, privilegizált kevesek közé tartozunk-e. A tengerentúlon sokaknak ezt jelenti a lista.

Erős a gyanúm azonban, hogy amennyiben az említett parfüm történetesen Magyarországon készült volna, a hirdetés nagy eséllyel teljesen máshogyan nézne ki. A lobogó hajú szőke lányok, és a kigyúrt, öltönyös fiatalemberek hazánkban minden probléma nélkül lecserélhetőek lennének egy egyszerű, pár helyen sárgával jelzett Excel-táblára.

Magyarországon lassan mindenki rajta lesz egy listán. És sajnos ez, az amerikai példával ellentétben, egyáltalán nem jár együtt az életszínvonal radikális növekedésével. A lehetőségek száma azonban szinte korlátlan, van itt minden: Kubatov-lista, egri ellenséglista, Gyöngyösi-lista, havercég-lista, hálapénzlista, hittanlista, ügynöklista, vagy jobb híján a BAR-lista. És most már van gólyatábor-listánk is. Lehet válogatni.

A felsorolás persze egészen biztosan nem teljes. És várhatóan soha nem is lesz az, amíg a hatalomgyakorlók, az állampolgárok hallgatólagos konszenzusával fennmarad a rendszerváltás óta érintetlen, álszent, brutális információs aszimmetria. Amíg a döntéshozók, a politikusok, a politikus-közeli vállalkozók saját érdeküknek tekintik a nyilvánosság gyakorlatilag teljes körű kizárását a döntések meghozatalából; amíg a pályázatok, a közpénzosztás, a közérdekű besorolások elbírálásának menete nem nyilvános; és mindaddig, amíg a közösség nem követeli ki a bármilyen jellegű rangsor felállításához szükséges szempontrendszerek széleskörű nyilvánosságra hozatalát.

Ha a párt-és kormányérdek “hatalomtechnikai szempontból” tabuként kezeli, és puszta prüdériából ignorálja kulcsfontosságú, ámde kétségkívül kínos kérdéseket felvető reformok meghozatalát, addig igenis mindennaposok maradnak a visszaélések, és a fura szempontok alapján felállított rangsorok. Addig rajta leszünk a listákon, csak éppen nem tudjuk, mit írnak rólunk, és hogyan kerülhetnénk le onnan. És addig bizony a jó seggű egyiptológus előbb jut le a gólyatáborba, mint a ronda Újpest-szurkoló, és a kis liberó elempés buzigyerek is maradhat a belvárosban biciklizni.

Listák mindig is voltak, mindig is lesznek. A listázás optimális esetben nem visszaélésre okot adó, kvázi önkényuralmi furfang, hanem a hatékony működés szükséges eszköze. A listák készítésének fő célja – ellentétben a hazánkban széleskörűen elterjedt vélekedéssel – általában nem az, hogy a rajtuk szereplő emberek adataival visszaéljenek, hanem ezzel ellentétesen, prózaian praktikus.

Ha több, magát titkosügynöknek képzelő, félcigány, Real Madrid szurkoló gólya jelentkezik a táborba, mint ahányat el tudnak ott helyezni, akkor igenis valamilyen szempont alapján rangsorolni kell őket. Ha a pályázatra jelentkező cégek több összegre nyújtanak be igénylést, mint amennyit ki lehet osztani, akkor igenis kell egy sorrend, hogy ki mennyit kapjon. És ha nagyobb egy pártiroda kampánykörzete, mint amennyit hatékonyan le tudnak fedni az aktivistáikkal, akkor igenis fel kell állítani egy prioritási sorrendet a humánerőforrás hatékony koncentrálása céljából.

Az igazi kérdés a szempontok milyenségében, az elbírálók személyében, és legfőképpen, a nyilvánosság által gyakorolható nyomásban van. A torz, kényszerű rendszer ugyanis torz, kényszerű megoldásokat szül. A pénzeket, a helyeket ki kell osztani, és ha nincs pontosan szabályozva, hogy ki ülhet egy bíráló bizottságban, milyen pontos szempontok alapján kell meghatározni a támogatás mértékét, kiosztani a gólyatábori helyeket, vagy felkérni a tanácsadócéget, addig igenis a saját maguk által jónak látott rangsorolás alapján fognak dolgozni. És ha éppen olyan emberek ülnek ott, akiknek a legfontosabb figyelembe veendő szempont a jó segg, és a Golgota gyülekezet, akkor sajnos az lesz az arany standard.

Ne feledjük el, hogy a Magyarországon óriási botrányt kavart Kubatov-listához hasonló választói adatbázis többek között az amerikai pártok működésének alapját, a mindenkori kampány vázát képezik. Azon a listán tényleg minden rajta van, sőt, a nem, rassz, életkor, családi állapot, pártkötődés, és az eddigi választásokon leadott voksok mellett még olyan paramétereket is tartalmaz, hogy ki rendelkezik hajóval, ki tart fegyvert, és ki milyen újságokra fizet elő. Egyetlen óriási különbség van: az adatok hozzáférhetősége, és a kétoldali konszenzus. Ott ugyanis a pártok közösen használják az adatbázist, és mindenkinek joga van informálódni arról, milyen adatok vannak róla számon tartva. Ha ehhez nem járul hozzá, bármikor leiratkozhat. A visszaélések ritkák, és valószínűleg senkiben nem merül fel, hogy az adatbázis megléte erkölcsi aggályokat vetne fel.

Követelnünk kell tehát a nagyobb fokú átláthatóságot, az elbírálási szempontok világosságát, és a kezelt adatok széleskörű hozzáférhetőségét, vagy továbbra is állandósul a titkos listák gyakorlata. Politikusaink bemondására ugyan elhihetjük, hogy nincs probléma a pártok finanszírozásával, nincs hálapénzkérdés, a hallgatói önkormányzatok felelősek, és nincsen szükség nyilvános választói adatbázisra – attól még gyomorgörccsel fogjuk kinyitni az előkerülő újabb és újabb listákat tartalmazó dokumentumokat.

(Fotó: atv.hu)