Ma Magyarországon történelmi pillanatoknak lehetünk szemtanúi. Van egy diákmozgalom, ami úgy tűnik, többek között a piac (azon belül a munkapiac) szabadságáért is küzd, amikor a röghöz kötés (vagy az oktatás központosítása, ami ezen posztnak nem tárgya) ellen emeli föl a szavát. Nyugodtan javítson ki valaki, de könnyen lehet, hogy az eddigi diákmozgalmak történetét tekintve ez példa nélküli.

Van azonban egy olyan érv az ellenoldalról, ami alapján elgondolkozhatunk azon, valóban olyan piacellenes-e a röghöz kötés, mint amilyennek elsőre látszik.

A jól ismert érv, amit legutóbb a felsőoktatásért felelős új államtitkár, Klinghammer István sütött el, úgy hangzik, hogy akit úgymond “kitaníttat a társadalom”, tehát államilag finanszírozott képzésben vesz részt, annak kötelessége az egyetem elvégzése után a tudását a hazai piacon, az itteni társadalom javára kamatoztatni. Látszólag jó gondolatmenetnek tűnik: “a társadalom” beruház a magyar fiatalok humán tőkéjének gyarapításába, és ez a beruházás jó esetben megtérül. Megtérül, ha megtérül, de kinek a számára?

Tiltakoznak a röghöz kötés ellen (Fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Való igaz, a felsőoktatásnak vannak pozitív társadalmi externáliái, olyan hasznai, amiket nem a diplomát szerző személy fog élvezni. Például ha sok körülöttem a diplomás, az én produktivitásom és ezáltal bérem is nőhet ezáltal. Továbbá a diplomásokból tájékozottabb, és ezért talán jobb, felelősségteljesebb szavazók és úgy általában állampolgárok lesznek. De a felsőoktatás hasznainak nagyobbik része mégiscsak elsősorban a felsőoktatásban részt vevő személyeknél, nem pedig “a társadalomnál” csapódik le. Ezért aztán hibás azzal indokolni a felsőoktatás állami finanszírozását, hogy abból származó hasznokat majd a finanszírozó “társadalom” arathatja le.

Hibás az előzőből következően az a gondolatmenet is, amely emiatt próbálja itthon marasztalni a diplomásokat. Azt, hogy az állam egyes tanulók oktatási költségeit magára (az adófizetőkre) vállalja, elsősorban nem a felsőoktatás társadalmi externáliái, sokkal inkább a társadalmi mobilitás elősegítése indokolhatja. Ha “a társadalmat” zavarja az, hogy az állami pénzen taníttatott diákok külföldön vállalnak munkát, emiatt legfeljebb a támogatás egy kisebb részét lenne jogos visszakövetelnie, de ezen összeg erejéig sem lehet indokolt a mobilitás korlátozása. A támogatás nagy részének úgyis éppen a szegényebbek mobilitásának javítása céljából van értelme. Ha ezt “a társadalom” nem tartja fontos célnak, akkor pedig ne támogasson.

Mindezek miatt azt kell mondanunk, a hallgatói szerződés intézménye a látszólag legitim érvek ellenére mégiscsak egy, a szabad munkapiacot durván korlátozó intézkedés, amelynek éppen ez a célja, nem pedig az állítólagos társadalmi befektetések megtérülésének biztosítása. A kormány nem akar versenyképes szolgáltatást biztosítani a polgárainak, és nem akar versenyképes bért fizetni az alkalmazottainak, ezért kényszerrel akadályozza meg azt, hogy azok elszökjenek előle, és más közszolgáltatóhoz (államhoz) vagy munkáltatóhoz pártoljanak át. Éppen azzal a céllal történik a dolog, mint anno a jobbágyok röghöz kötése esetében. Ez eddig az állam számára az olcsóbbik megoldásnak tűnt.

Reméljük, a HaHa akciói elérik azt, hogy a jövőben ez ne így legyen.