A GDP a negyedik negyedévre 2,7 százalékkal zuhant, csak egy-két, nem egészen vértelen összeomlástól fenyegetett dél-európai ország járt rosszabbul. A valóságos munkanélküliség – nem számítva az állami kényszermunkába átcsomagolt segélyt – a csúcson. A kormány rejtelmes stratégiai megállapodásokat köt a nyugati cégekkel, annyi látszik, hogy demonstratívan békén hagyja őket, Rákosinál mégiscsak rendesebb. Hogy mi az alku lényege, azt ne kérdezzük. Aki megteheti, nagy ívben elkerüli Magyarországot, de ha egy külföldi cég minden ellenére hajlandó beruházni, az főhelyre kerül a híradókban. Az államadósság – forintban – minden idők második legmagasabb szintjén van, pár héttel azután, hogy a Matolcsy-minisztérium az Európában példátlan csökkenéssel büszkélkedett. Valamint ahhoz képest, hogy amióta nem sikerült hiány-engedményt kicsikarni Brüsszelben, az eladósítás van kinevezve az elmúltnyolcév gazdasági főbűnének. A kormányzat minden lehetséges eszközzel nyomorítja a gazdaságot, csak hogy ezt az egy mutatót javítsa, mert akkor megváltódunk. Hát, nem megy. Egyvalamiben vagyunk abszolút uniós éllovasok: az infláció ütemében.

Szóval a gazdaságban nagyon nagy a baj. Nem mintha ezt nem lehetne rég tudni. És nem mintha az Önök odaadó bloggere nem közölte volna már az elmúltnyolcévben az ellenzéki Fidesz gazdasági programszerűségeiről a számtanellenességükkel, húzóágazatosdijukkal, agrárromantikájukkal és egymilliós munkahely-„teremtési” terveikkel, hogy tömény hülyeségek, miközben szakavatott elemzők folyton pozitív jeleket, sőt felelősségtudatot véltek felfedezni bennük.

Rég lehet tudni, de ha így összejön minden, akkor tisztességes kormány fejében megfordul a lemondás, esetleg az előrehozott választások gondolata. Ez azonban nem tisztességes kormány, hanem a Nemzeti Ügyek Kormánya. Mint ilyen, nem mondhat le Az előrehozott választáson pedig fényesen győzne, nemcsak a választási rendszer megerőszakolása miatt, hanem mert ilyen béna ellenzéket a föld még nem hordott a hátán.

Maradnak a permanens diadaljelentések. „Magyarország 2004-es uniós csatlakozása óta még ilyen sikert nem értünk el”, mint a múlt héten Brüsszelben – jelentette ki Orbán Viktor napirend előtt a parlamentben, márminthogy forint-nominálértékben a következő hét év során egy főre több uniós pénz jut majd, mint eddig jutott. Már a hír bejelentésekor kimutatták, hol a kamu, a kormánypropaganda gondosan elfeledkezett az inflációról – ha Orbán hazudik, az a baj, ha komolyan hiszi, amit mond, az a baj. És akárki az a “mi”, akiről Orbán beszél, gondoljuk meg: egy ország politikai elitjének az uniós tagság kilenc éve során az a legnagyobb sikere, hogy a kilencedik évben másoknál több pénzt kap az általa vezetett ország változatlan lemaradásának kompenzálására. És ezt így bevallja. És senkiben nem ködlik fel, hogy ezt az “elitet” le kéne cserélni.

De ne legyünk méltánytalanok, az Unió – lehetőségeihez, helyzetéhez és szándékaihoz képest – igenis “rendes” volt hozzánk, rajtunk kívül csak Litvániával voltak relatíve ilyen bőkezűek. Bár Orbán a végső kétnapos tárgyalás megpróbáltatásairól beszélt, igazából évek óta profik képviselik Magyarországot a megfelelő tárgyalószobákban és -termekben, akik értenek Brüsszel nyelvén, és azon is szólalnak meg. Más kérdés, hogy ha nagyjából ugyanolyan nagylelkűen segítik felzárkózásunkat, mint az előző menetben, az azt jelenti, hogy 2004, az uniós csatlakozás óta semmiféle felzárkózás nem történt. Ami, hát, tény. Nem a gazdaság győzött, hanem a gazdasági diplomácia. További győzelem:

Helyeselte azt is [Orbán], hogy “a nagy uniós költségvetési nyesés” nem érinti az agrártámogatásokat, amelyek megvédésében jól működött “a francia-lengyel-román-magyar-tengely”.

Ha helyeselte, akkor jó. De miféle tengely?

Adva van két nagy ország, az egyik az Unió nyugati, a másik a keleti feléből, ahol történelmi okokból viszonylag sokan foglalkoznak mezőgazdasággal (az összes foglalkoztatotthoz képest Franciaországban a térségben szokásos 1–2 helyett 3 százalék, Lengyelországban pedig a visegrádi átlagot három-négyszeresen meghaladó 12 százalék). Van továbbá a geopolitikai okból fölvett Románia, ahol ez az arány 30 százalék.  Franciaország és Lengyelország amúgy is nagy, ez sok szavazatot jelent az Európai Parlamentben, és a lengyelek az első ligába, a németek és franciák befolyási szintjére aspirálnak. Ezenkívül nincs bennük sok közös, Franciaországot most viszi csődbe a szocialista kormány, míg Lengyelország a posztkommunista térség egyik rohamosan felzárkózó „neoliberális” mintaállama (a másik Észtország).

Erre az érdekeit jól érvényesítő párosra rákapaszkodott tehát az Unió két mai, pillanatnyilag egymással is faséban lévő rosszgyereke: Románia, azon két uniós tagország, illetve tagjelölt egyike, ahol a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből meghaladja az 7 százalékot (a másik – a halászatot is beleszámítva – a csatlakozási tárgyalásokat folytató Izland), valamint Magyarország, amelynek a mezőgazdasága uniós viszonylatban jelentéktelen, de van két idevágó sajátossága, pontosabban három.

Az egyik, hogy az ipar szerény mérete és a szolgáltatások viszonylagos fejletlensége miatt a mezőgazdaság még romjaiban is egy kicsit nagyobb arányt képvisel a GDP-ből, mint Lengyelországban (5,4, illetve 3,6 százalék; érdemes megfigyelni, hogy 2001-hez képest ez az arány az észteknél, a lengyeleknél vagy a szlovákoknál meredeken zuhant, nálunk alig). A másik, hogy a teljes mezőgazdasági munkaerő, vagyis azoknak a száma, akiknek valamilyen szinten a mezőgazdaságban dolgoznak, vagy közük van hozzá, és erről papírjuk van, több mint kétszer akkora, mint a foglalkoztatottaké. A harmadik a mezőgazdaság kultusza, az a tévképzet, hogy a föld a munkaerő lekötésével és csodálatos adottságaival megmentheti a gazdaságot.

Sőt, a Portfolio.hu beszámolója szerint Orbán azt közölte a parlamenttel, hogy „Magyarország számára a mezőgazdaság kitörési pont”. Nem „egy”. Hanem „a”. Mindezt egy nappal azután, hogy a Matolcsy-minisztérium és Suppan Gergely szenior elemző az aszályt jelölte meg a gazdasági visszaesés specifikusan magyar okának. Nincs többé aszály, és minden télen narancsot szüretelünk. Ez nem a szokásos, kitörési pontokról fantáziáló matolcsyzmus, ez már megszállottság. Pontosabban szolipszizmus, hiszen Orbán a családja és belső rokoni-baráti köre révén a mezőgazdaságban érdekelt, nekik az uniós agrártámogatás tényleg ki- és feltörést jelent.

A magyar gazdaságnak természetesen nem, a mezőgazdaság ugyanis csak jelentéktelen mértékben tud hozzájárulni a nemzeti termék növekedéséhez, minél fejlettebb a gazdaság, annál jelentéktelenebb. Az Unió a fejlettebb országok adófizetőinek pénzéből dotálja a nyolcszázezer francia, kétmillió lengyel, 1,6 millió román parasztot – meg ennek a kicsi országnak az igazi és műparasztjait. Utóbbiak még mindig azzal hitegetik a népet, hogy visszatérhet a XVIII század, amikor az adott feldolgozóipari és szállítási viszonyok között egy európai ország gazdasága még alapulhatott a gabonatermesztésen meg a rideg állattartáson (szigorúan bio!). Vagy a Kádár-kor, amikor a többi KGST-tagország ramaty mezőgazdasága miatt nem kellett versengeni a piacokért. És nem számított, hogy rövid a tenyészidőszak, alattomos az időjárás, drága a benzin, sok az adó, és máshol sokkal jobbak az adottságok, beleértve a jó termőföld mennyiségét.

Folyik be a pénz, profibb államoktól a dilettáns államhoz, amelynek – objektíve a fejletlenségben érdekelt – vezető kasztja ezt a pénzt jórészt magához csatornázza. Brüsszel az agrártámogatásokkal konzerválja Magyarország lemaradását, és megerősíti pozíciójukban az ország lemaradást okozó vezetőit. Tudja vajon, mit cselekszik? Nem kívánom az Unió összedőlését, de ez nagyon rossz karma.