Lázár János azt találta nyilatkozni, hogy Sólyom László egy sértett magánember, aki mellesleg korábbi tevékenysége miatt felelősséget visel a rendszerváltás utáni magyar demokrácia csődjéért. Ez sajnos igaz, akkor is, ha a felelősség egészen más természetű, mint ahogy azt feltételezhetően Lázár János elképzeli. Sőt, éppen az ellenkezője.

Miért? Nos, kevés gondolkodó áll tőlem távolabb, mint Tamás Gáspár Miklós, de azt valamelyik írásában erősen hangsúlyozza, hogy nincs természetesebb szervezett politikai  civil alakulat, mint a párt. Azonban a rendszerváltás utáni Magyarország nem-politikus gondolkodóinak egyik alapvetése ilyen vagy olyan okból, de az volt, hogy a párt rossz, a civil jó. Két láb rossz, négy láb jó. Ez a meggyőződés Sólyom László egész munkásságát áthatotta, a rendszerváltás előtti aktivizmustól mostanáig, és mint köztiszteletben álló véleményformáló, ebben egészen biztosan hatással volt más gondolkodókra és politikusokra is.

Többek között Sólyom László is felelős azért, hogy Magyarországon a szabadelvű képviseleti demokrácia egyik legfontosabb intézményéről, a politikai pártról mint fogalomról a társadalom és az elit döntő többsége kizárólag negatív asszociációkat hordoz. Ennél károsabb hatás egy képviseleti rendszert nem érhet.

Ha ugyanis a pártrendszer, a pártok által hozott döntések, a pártokon alapuló kormányzás rossz, akkor adódik, hogy meg kell javítani, és hát minden egyes javítási kísérlet egy szög volt a magyar politikai szabadságjogok koporsójába. Az egyik ilyen módszer a “civilek” bevonása: közhatalmat adni semmilyen módon nem választott, továbbá deklaráltan inkompetens szervezetek kezébe. Aki még emlékszik, ebből lett az a csodálatos jelenség, ahogy a BMX-szövetség és az asztmások szervezete próbált tévéelnököt választani. Természetesen a másik eredmény, hogy a civil szféra hihetetlen sebességgel korrumpálódik, és a mindenféle szövetségek végül egyáltalán nem a saját, legitim céljaik képviseletével vannak elfoglalva.

A másik módszer a jogi gőzkalapács beröffentése volt. Lett egy Alkotmánybíróság, amelyik a civilizált országokban szokásos gyakorlattal ellentétben nagyon sokszor nem azzal foglalkozott, hogy felső szinten döntsön el jogértelmezési kérdéseket, hanem deklaráltan azzal, hogy a beadványozó által politikailag hibásnak talált döntéseket vizsgáljon felül, és korrigáljon, ha szükséges.

Számos ilyen példát lehet mondani: a Bokros-csomag részleteinek elkaszálásától kezdve a szociális népszavazás engedélyezéséig rengeteg eset volt, amikor a helyes döntés az lett volna, ha a bíróság azt mondja: ez egy politikai kérdés, az Ab nem ír költségvetést, mentek ti a picsába, kedves beadványozók. Az Alkotmánybíróság azonban nem ezt tette, hanem határozott, mert meg volt róla győződve, hogy neki a politikai rendszer hibáinak, illetve a hibás döntéseknek a kijavítása a feladata. Holott nem. Ez a szemlélet nagyban (de nyilván nem kizárólag) köszönhető Sólyom Lászlónak, ez is az ő felelősségének része. Ez persze nem jelenti, hogy minden Ab-határozat ilyen alapokon nyugodna, vagy hogy rossz lenne.

Viszont egyértelmű, hogy Lázár János és a Fidesz is magáévá tette ezt a felfogást: az Ab dolga, hogy javítson, ha a politika letér a helyes útról, ámde az Ab nem mondta ki, hogy Gyurcsány Ferenc maga a patás ördög, tehát az Ab nem teljesítette jól a feladatát, tehát jó részletes szamárvezetőt kell nekik adni (új alkotmány), és biztosítani, hogy azt kövessék is (kivattázás érdekes szakmai előéletű és lojalitású tagokkal). Paradox módon Lázár János és a Fidesz pont Sólyom László logikáját követi-követte, amikor az Ab hiányosságairól beszélt.

Ab helyett és mellett természetesen az érvelés alkalmazható a köztársasági elnöki intézményre is.

Végül aztán a Fidesz más utat választott a pártrendszerben az előzőek miatt generálódott hibák megszüntetésére: a többségi faction elvén alakított kormányt, amitől már James Madison is óvott – de ezt már Tokfalvi megírta.