A magyar nyilvánosság pillanatnyilag attól zeng, hogy a budapesti gyámhatóság Spanyolországban utánanyúlt egy magyar házaspárnak  egy kommunista törvény alapján, miszerint gyámhatósági jóváhagyás kell a gyerekek külföldre viteléhez. Legyenek szívesek részletesen, a magyar hivatalnak  is elfogadhatóan bizonyítani, hogy gyermekeik tanulnak, nem éheznek, nem forognak veszélyben, mert különben ––

A visszhang körülbelül az volt, hogy ezek megőrültek, már ebbe is bele akarnak pofázni, nem szégyellik magukat, törődjenek a maguk dolgával, mert azzal bezzeg nem.

Holott az ügy nem kirívó, teljesen logikusan következik a magyar állam minőségéből és helyzetéből. Nem a mostaniból, hanem az elmúlt 23 éviből, mialatt módszeresen felszámolták az egyéni szabadságnak kedvező lehetőségeket. Hozzá kell tenni, hogy a kép ebben a konkrét esetben nem olyan sötét, mint az a hvg.hu cikkéből kiderül, a szülők ugyanis már tavaly májusban kaptak egy olyan levelet a központi gyámhatóságról, amely megnyugtatta őket, hogy a törvénybekezdés rájuk nem vonatkozik, és különben is, az új Ptk. az ilyen helyzeteket rendezni fogja.

De akkor is. Ebben minden benne van.

 

Az állam-addikció mint a magyar elit halálos betegsége

Vegyük észre, hogy orvosokról van szó, akik nem a mostani hullámban hagyták el az országot, hanem 2009 elején, a válság kezdeti szakaszában. Miután saját érdekképviseletük, a Fidesz és az MSZP teljes harmóniában szüntette meg a lehetőségét, hogy a sóher állam által finanszírozott egészségügybe magántőke kerüljön. Borzalom! – mondta a tervre Mikola doktor (emlékszik még rá valaki?). Genocídium! – hörögtek a nemzeti erők. Nemzeti kockázatközösség kell! – javallták az orvos-érdekvédők. Az MSZP ugyan fogcsikorgatva beleegyezett, hogy formailag több-biztosítós rendszer legyen, de csak azzal a feltétellel, hogy nem lesz verseny. A kezdeményező SZDSZ koccintott a kompromisszumnak nevezett életképtelen torzszülött egészségére, végül Sólyom elnök vetett véget a komédiának, részben nagyon is helyeselhető tartalmi érvekkel.

Ezek után a „szociális népszavazáson” a nagyon szerény copaymentet is kiiktatták mint népnyúzást, majd ősszel jött a válság, az állam még sóherebb lett. Külön figyelmet érdemel a házaspárnak az a megjegyzése, hogy nem bírták „a betegek által hihetetlen magasnak hitt paraszolvenciát”. Ebben – akárhogy nézzük – benne van a magyar átlagbeteg lekicsinylése, mert a hálapénzt csak hiszi hihetetlenül magasnak. De benne van az a kínos érzés is – az a mindig eleven lelkifurdalás, amit épp a teljes hivatástudattal végzett gyógyító munka érdekében a tudat hátsó zugába kell utalni –, hogy még a tisztes megélhetés se volna lehetséges, ha a sóher állam helyett a betegek nem fizetnének annyit, amennyiről úgy tartják, hogy meghaladja lehetőségeiket. És egyre inkább valóban meghaladja. (Nem beszéltünk az egészségügyben dolgozóknak arról a nagy hányadáról, amelyik nem vagy csak futólag érintkezik az osztályon fekvő beteggel. Őket nem segíti ki semmi.)

De hiába szüntették meg a lehetőségét, hogy az államon kívül bárki más oldja meg az az egészségügy nyomorát, az állam ettől természetesen nem lett képes a megoldásra. Az Alaptörvénnyel magát a társadalombiztosítást is megszüntették, amit ugyan csak nagyon jóindulatú specialisták fogtak fel úgy, hogy itt az állampolgár a befizetéséért számonkérhető szolgáltatást kap, de immár a jogi formának is vége. Fizetem az adót, az állam pedig annyit és ott költ az egészségügyre, ahol és amennyit jónak lát. Értelem szerint egyre kevesebbet a kelleténél. Uralma kiteljesedett, és röghözkötés ide vagy oda, az elöregedés meg a fiatalabbak elvándorlása – a bevándorlástól alig ellensúlyozva – addig folytatódik, amíg össze nem omlik a rendszer. Az elit addig ragaszkodik az érdemtől független privilégiumaihoz, amíg teljesen összezsugorodván magára nem marad.

 

Jogászállam és időutazás: amiről nincs jogszabály, az nincs

A szóban forgó idióta jogszabályi hely egy 1952-es (sztálinista) törvény 1986-os (későkádárista) módosításában található. Ennyit a diktatúrával való teljes szakításról meg a folytonossághiányról. 1986-ban vagyunk, a Varsói Szerződésben, ámde Helsinki és a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadása után. Az ország tartós elhagyása nemcsak fizikailag lehetséges, de kezd nem bűn lenni. Ott viszont még nem tartunk, hogy mindenki csak úgy elmenjen, ahová akar.

Így a törvénybe bekerült a „végleges külföldre távozás” lehetősége is (1952-ben természetesen nem volt benne), de azért az állam a gyerekek – és persze a gyerekes szülők – esetében fenntartotta magának az engedélyezés hatalmát.

Aztán a törvény így maradt.

Az az ügyintéző, aki negyedszázaddal később Budapestről vegzálja a Costa Blancán boldogan élő családot, egyszerűen nem tudja, a tudata nem tartalmazza a tényt, hogy ez nem 1986, nem puha diktatúra (az erre vonatkozó megjegyzéseket kéretik máskorra tartogatni), nem a Varsói Szerződés kirakatállama. Hol van ez így leírva jogszabályban? Neki nem mondták meg. A valóság az, amit a hatályos jogszabály képez, semmi egyebet nem köteles tudni.

Külön gyönyörű Budapest Főváros Kormányhivatala szóvivőjének válasza a hvg.hu-nak arra a kérdésére, hogy a jogszabály nem ellentétes-e az EU elveivel, amennyiben korlátozza az emberek szabad mozgását: „ennek eldöntése az Alkotmánybíróság hatásköre”. Az egy dolog, hogy olyan ember a szóvivő (a Zadófizetők Pénzén), aki nem tud saját szervezetének tavaly májusi állásfoglalásáról, sem az új Ptk.ról. De a felelet tökéletesen tükrözi a jogászállam korlátolt cinizmusát: nincs olyan, hogy hülyeség vagy disznóság vagy nem létező valóság. Csak olyan van, hogy egy létező jogszabály nem felel meg az Alaptörvénynek vagy ratifikált nemzetközi szerződésnek, ám ezt sem egy újságíró, sem ő, a hivatal stábbal megtámogatott szóvivője nem képes szabad szemmel megállapítani, ezt csak külön jogászfőpapok állapíthatják meg. Vagy nem.

 

Nemzeti kollektivizmus

Avagy nacionál-posztkommunizmus. Összetartás van. A házaspár Spanyolországba költözött, mert jobb életet akart magának és gyermekeinek. A hatóság szerint ilyen nincs. A hatóság joga, hogy tudja, mi a jó élet. A jó élet az, ami megfelel a fentiekhez hasonlóan intelligens jogszabályi követelményeknek. A Costa Blancán élő kétkeresős orvosházaspárnak nincs joga tudni.

Lehet, hogy demagógiának hangzik, de itt kénytelen vagyok javaslatot tenni a hatóságnak és egyáltalán a magyar államnak, hogy mit tegyen ezzel a tudásával. Miközben ugyanis a Zadófizetők Pénzét a magyar átlagnál lényegesen jobban élő család vegzálására költi, Magyarország határain belül legalább tízezer gyerek szabályosan és tartósan éhezik, kétszázezer „halmozottan hátrányos” helyzetű, és háromszázezer kénytelen nélkülözni a nem is polgári, de rendezett életmód – gyámhatóság által nyilván elvárt – alapfeltételeit, a napi háromszori étkezést vagy egy nyugodt helyet otthon, ahol egy órát tanulhat. Ezekkel a százezrekkel az állami gyámügyi és gyermekvédelmi intézményrendszer – noha tudja, mi a jó élet – semmit sem képes kezdeni. Nem is lehet. Az állam csak korrekciókra képes – és ezekből is annál több baj van, minél kevésbé civilizált az állam –, a tömeges nyomor megszüntetésére nem.

Most hagyjuk, hogy éppen az államimádatból – a középosztály államfüggő részének önimádatából – kifolyólag a nyomor szükségképpen növekszik és terjed. Csak nyugtázzuk, hogy olyan államunk van, amelyik nem ismeri el a boldogság keresésének elidegeníthetetlen egyéni jogát (lásd Függetlenségi nyilatkozat, „Life, Liberty and the pursuit of Happiness”), hanem éppen hogy akadályozza az egyének boldogságkeresését. És végül:

 

A kádárizmus reneszánsza folyik

Ha valakinek kétsége lett volna. Ehhez nem kell kommentár, jobb példa se, mint egy 1986-os törvény érvényesítése tűzön-vízen és országhatárokon át. Annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy annak a szükségszerű csődjét, ami most feltámad, pontosan 1986 után már az akkori, pártállami elit értelmesebb része is látta, és igyekezett elszakadni tőle.  Ezek meg viszik vissza az országot arra az ösvényre, ami a szakadékba vezet.